„Istenek miriádjai léteznek a világon. Olyan sűrűn rajzanak, akár a heringikrák. Legtöbbjük túl apró ahhoz, hogy látható legyen és sohasem válik imádás tárgyává, legalábbis nem baktériumoknál nagyobb lények körében, azok meg sohasem imádkoznak – írja Terry Pratchett 1992-es regényében, a Kisistenekben. – Ők a kisistenek – az olyan helyek szellemei, ahol két hangyaösvény keresztezi egymást, odalent a fű gyökerei közt föllelhető mikroklímák istenei. És legtöbbjük így is marad. Mert aminek híjával vannak, az a hit”.

Emberi, túlságosan is emberi

A regény ezután megy tovább a maga útján, a kisistenek viszont velünk vannak, és egyesek szerint nem is különböznek olyan sokban a nagyoktól, sőt, végső soron az embertől sem. Ez nem is csoda, ha elfogadjuk, hogy a létüket az embereknek köszönhetik, vagy végső soron egy illúziónak, amit az ember táplál a világról. Istent emberi módon ábrázolják, Jézust meg pláne; emberi vonásokat mutat az Európán végigsöprő fekete halál; Donald Trump „szívósnak és ravasznak” nevezte a covid-vírust. Olyan ember pedig nincs is, aki ne látott volna arcokat vagy figurákat a felhőkbe, vagy ne küldte volna el az anyjába a számítógépét, amikor lefagyott.

Nem is emberi

H. P. Lovecraft, ha nem is az elsők között, de talán a leginkább látványosan (és teljesen tudatosan) szakított ezzel az antropomorfizáló hagyománnyal, legalábbis a ponyvairodalomban: az ő szörnyei nem azért rémisztők, mert emberi mércével gonoszak, hanem azért, mert kívül esnek minden ismert mércén, és a szerző meg sem kísérli leírni őket. Nem gonoszak, hanem közönyösek. Világlátástól függ, hogy valaki okot vagy szándékosságot tulajdonít-e egy természeti katasztrófának vagy sem, mindenesetre meglepő, hogy mennyire elterjedt antropomorfizálni valamit, ami egyáltalán nem emberi; ha Cthulhu felébredne, a világ egyik fele bizonyára az emberi istenekhez imádkozna, a másik fele pedig megpróbálná megfejteni, hogy mégis mit akar ez a csápos figura.

De mégis emberi

Ebből a szempontból lényegtelen, hogy létezik-e bármilyen isten: maga az antropomorfizálás jelensége az érdekes. Az időszámításunk előtti hatodik században élt filozófus, Kolophóni Xenophanész nem vonta kétségbe az istenek (vagy legalábbis egy isten) létezését, ahogyan a szivárványét vagy a felhőét sem, de a kortársak magyarázatait túl földhözragadtnak, antropomorfnak találta.

David M. Holley amerikai vallásfilozófus szerint ugyanez a kritika alkalmazható a kereszténységgel szemben is; ez persze kivédhető azzal, hogy az Istenre alkalmazott emberi fogalmakat nem kell szó szerint érteni, ezek csak a megértést segítik. Itt megintcsak mellékes, hogy van-e Isten (Holley szerint persze nem az, és David Hume skót filozófus antropomorfizmus-kritikájával folytatja a tanulmányát), az árulkodó dolog az, hogy Xenophanésztól legalábbis Hume-ig, de még inkább mindmáig tartja magát az a szokás, hogy nem emberi létezőket emberi tulajdonságokkal ruházunk fel, és erre akkor hajlamos leginkább az ember, ha nem igazán tudja, hogy miről beszél, vagy nem ismeri a dolog „viselkedésének” okait.

Az intencionális alapállás

Daniel C. Dennett kortárs amerikai analitikus filozófus szerint tényleg mindegy is, hogy tudatos cselekvő-e az, amit annak találunk: nem véletlen, hogy az amőbának és a számítógépnek is valamiféle akaratot tulajdonítunk, pedig valószínűsítjük, hogy nincs neki. A valamire való irányulás, az intencionalitás Dennett szerint nem annyira annak az ágensnek a sajátja, amelynek tulajdonítjuk, hanem az emberé: egyszerűbb és kényelmesebb világmagyarázatot ad, ha valamennyire kiszámíthatónak, emberinek gondoljuk, hogy mit és miért fog csinálni a másik. Mindenhez hozzátartozik egy narratíva, ami alapján a másikról gondolkodunk, és még az sem baj, ha ez hamis, amíg illeszkedik a maga körülményeihez – többféle narratíva is létezik, és többféle szándékot tulajdoníthatunk a résztvevőinek is.

Az antropomorfizmus pszichológiája

Adam Waytz harvardi filozófus és társai egy 2010-es tanulmányukban összegyűjtötték, hogy mi mindent hajlamos antropomorfizálni az ember, és miért alakulhatott ki ez a szokás. Mint a kutatásból kiderült, hiába van annyi ember, mint a rosseb, kisistenből még több akad (Pratchett nem tévedett, ugye): a programozástól a teológiáig, a kenyérpirítóig vagy a beragadt fiókig mindennek szidjuk az anyját még akkor is, ha egészen biztosan nincs is neki. Ahogy erre Waytz is felhívja a figyelmet, ez nem valami hóbort, hanem az ember egyik alapvető sajátossága, ami ráadásul több millió dolláros üzlet is: az emberhez hasonlító (de nem túlságosan hasonló) robotok fejlesztésétől a házikedvenceknek való holmikig mindenre hajlandók vagyunk költeni.

Az éremnek megvan a másik oldala is, a dehumanizáció: miközben az ember hajlamos tudatosságot és emberi érzéseket tulajdonítani akár egy dugóhúzónak is, bizonyos körülmények között megfeledkezhet róla, hogy az emberek valójában emberek. Waytz erre a kambodzsai Vörös Khmer mozgalmat, a nácikat és a ruandai hutukat hozza föl példának, akik az ellenségeiket féregnek vagy csótánynak titulálták, és ennek megfelelően is bántak velük.

Az ember azért tudja, hogy ha kimerül az elem a távirányítóban, hiába anyázik, sokra nem megy vele, de valamiért a nevekhez ragaszkodunk. Erre a legjobb példa a meteorológia: az óceánok felszíni hőmérsékletét és a légnyomást is meghatározó globális ciklust a köznyelv és a szaksajtó is El Niño (fiúgyermek) néven emlegeti, nem pedig a Déli Oszcilláció meleg periódusaként.

Andrew tombolása

Bár az igény megvolt rá, miután az emberek letettek róla, hogy a hurrikánokat és a ciklonokat az isteni akaratra kenjék, még viszonylag sokáig kellett várni arra, hogy el is nevezzék őket. Az ötlet elindítója az ausztrál meteorológus, Clement Wragge volt, aki először a görög ábécé betűiről nevezte el a ciklonokat, majd a saját és mások szórakoztatására úgy döntött, hogy emberi neveket ad nekik, mégpedig olyan politikusokét, akiket nem kedvelt, így vidáman beszámolhatott róla, hogy X. Y. irtózatos pusztítást végez az országban, vagy éppen senki sem tudja róla, hogy hova is tart.

A hurrikánok a második világháború alatt kaptak női nevet: az amerikai haditengerészet meteorológusai a barátnőikről vagy feleségeikről nevezték el őket, és bár a hivatalos gyakorlat a görög ábécét követte, 1954-ben átvették ezt a szokást. Emiatt Roxcy Bolton feminista aktivista a hetvenes években tiltakozott is, és azt is javasolta, hogy a hurrikán szót az amerikai angolban változtassák át him-icane-re (mert úgy gondolta, hogy a hur nagyon hasonlít az angol női névmásra, a her-re). Ez az óhaja nem teljesült, de azt elérte, hogy 1979 óta az amerikai meteorológiai szolgálat férfi és női neveket is aggathat a viharokra, azokat pedig, amelyek nagy pusztítást végeztek, nem használják többé (így például a 2005-ös Katrina hurrikán után nem lesz több Katrina nevű hurrikán).

Természetes folyamat

Waytzék tanulmánya szerint az antropomorfizáció olyannyira hozzátartozik az emberhez, hogy ugyanazok a régiók aktívak az agyban akkor, ha egy nem emberi ágensről beszélünk, mint amikor valaki másról (egy másik emberről) van szó. Emiatt történhet meg, hogy egyes baleseteknél nem az embert, hanem a tárgyat vonják felelősségre: ha a gyerek leesett a hintáról, a hinta tehet róla. És ez nem csak a gyerekeknél működik: a tanulmány felhívja a figyelmet egy olyan esetre, amikor Mexikóvárosban leszakadt egy harang, és agyonütötte a harangozót, ötven évnyi börtönre ítélték. Mármint a harangot. A jogtörténet számos más ilyen esetet is ismer; Ráth-Végh István disznók és kakasok ellen indított perekről is ír (a kakas bűne ebben az esetben az volt, hogy tojást merészelt tojni, és máglyahalálra ítélték).

A tanulmány egy kevésbé meglepő, de annál hétköznapibb példával szemlélteti, hogy miről is van szó: az anyaföldre sokan nem is megszemélyesítésként, hanem valódi személyként tekintenek (ahogy az istenek esetében, most is mindegy, hogy ennek lehet-e bármilyen alapja, a hitbéli alap viszont létezik, és ebből a szempontból Dennettet követve csak az fontos). Az antropomorfizálás ösztöne olyan erős, hogy még a jog is kénytelen elismerni: Nagy-Britanniában érző lényeknek nyilvánították a homárokat és a polipokat, Spanyolországban az összes állatot ebbe a kategóriába sorolták, egy amerikai szervezet pedig az óceánnak követel emberi jogokat. Ecuadorban, Svájcban és Pennsylvania államban el is ismerik ezeket, legalábbis bizonyos fokig: a jog szerint a természeti kincsek képesek élvezetet és fájdalmat érezni, ezért pedig ugyanúgy kell óvni őket, mint az érző lényeket.

A három ok

Waytzék tanulmánya szerint ennek több oka is lehet, és nem túl meglepő módon ezek közül az első a magány. Amikor mások viselkedésére keresünk magyarázatot, valamilyen viszonyítási pont kell hozzá, és ez ebben az esetben épp az „emberség” tapasztalata, amit arra is modellként lehet használni, ami egyáltalán nem emberi. Dennett így, az intencionális alapállással magyarázta, hogy miért gondoljuk, hogy az amőba akar valamit: úgy tűnik, hogy kerüli a fájdalmat és kedveli a táplálékot (vagyis számára az élvezetet), ezért érző, tudatos lénynek is tűnhet. Nagy valószínűség szerint az amőba nem az, de ha csak az alapállást nézzük, ugyanez a helyzet a kutyával, sőt, más emberekkel is: nem tudhatjuk, mi motiválja őket, csak feltevéseket tehetünk róla, amelyek általában megfelelnek a valóságnak, de a pontos mozgatórugókról fogalmunk sincs.

A második a megértésre való törekvés, ami ehhez szorosan kapcsolódik: miután nem tudjuk, hogy egy-egy ágens mit és miért csinál, a legegyszerűbb, ha megpróbáljuk megmagyarázni, hogy mit látunk és mire számíthatunk, ettől pedig úgy is érezhetjük, hogy valamilyen módon uraljuk az eseményeket. Merre megy a vihar? Nem tudjuk (hacsak nem nézünk műholdképeket és előrejelzéseket), de nem is érdekel, ellenben ha tudjuk, hogy Andrew (vagy a korábban említett Wragge által említett politikus) hol tombol, rögtön közelebb érezzük magunkhoz a problémát. Ez a megszemélyesítés egyik pozitív aspektusa is: a tanulmány szerint ilyenkor könnyebb és egyszerűbb megértetni az emberekkel, hogy mi történik, mint ha elméleti, elvont kódokkal bombáznák őket. Ilyen egyébként a néphagyomány számos mumusa is: a Magyar Néprajz a „gyermekijesztő lények” kategóriájába sorolja azokat a lényeket, amelyekről a felnőttek ugyan tudták, hogy nem léteznek, de pedagógiai célból mégis kitalálták őket. Ide tartozik a zsákos ember, a pulyaszedő, a prikulics, bakaraszt, bönkös, bobós, bökötör, a vankuj és a mommó is, de a rézfaszú bagoly sem esett messze a fájától, bár róla azt feltételezik, hogy egy valódi ijesztő szellemből lett az engedetlen gyerekek ostora.

A tanulmány szerint a harmadik tényező valójában az első: mindenki magából indul ki, akár magányos, akár nem, ezért az érthetetlen dolgokat az ember ösztönösen lefordítja magának valamilyen érthetőbb formára, ezért születtek Európában fehér bőrű és kék szemű, Afrikában pedig fekete bőrű és barna szemű istenek. Hume szerint ez természetes, és épp ez jelenti azt, hogy az emberi tulajdonságot vetítjük ki az istenekre, a pareidolia szerint pedig ezért fedezzük fel Jézus képét egy megégett pirítóson.

Így kerek a világ

„Aminek nevet adsz, hatalmat nyersz felette” – állította Stephen Lawhead amerikai ponyvaíró az Albion dala című, különben kiváló fantasy-regényciklusának egyikében, A végtelen fonatban.

És épp ez a rejtély kulcsa, már ha volt valaha egyáltalán rejtély, hiszen a rézfaszú bagoly vagy a bökötör annak ellenére valósabbnak tűnik, mint a kútba esés veszélye, hogy mindenki tudja, hogy nem létezik. Kis lépés ez a rézfaszú bagolynak, de nagy lépés az embernek: Waytz és társai kiderítették, hogy teljes joggal küldöd el a francba az egeredet, ha lemerült benne az elem, és nem te vagy a hülye, és hát ez is valami.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: