Megfejtették, miért halt ki a valaha élt legnagyobb emberszabású, a Gigantopithecus blacki

Közel 250 ezer évvel ezelőtt tűnt el a Föld színéről a valaha élt legnagyobb főemlős, a Gigantopithecus blacki. A 3 méteres magasságot és több mint 200 kilogrammos testsúlyt elérő, az orangutánokkal rokon állat kihalásának körülményei mindeddig tisztázatlanok voltak.

Ezen változtat egy friss, a Nature folyóiratban szerdán megjelent kutatás, amely szerint a gigantikus ázsiai emberszabású kipusztulása környezeti változások miatt következett be – ezekhez a különösen specialista táplálkozású faj már nem volt képes alkalmazkodni.

„Kulcsfontosságú, hogy megértsük, milyen tényezők vezetnek főemlősök eltűnéséhez, miközben a hatodik tömeges kihalási esemény fenyegeti a bolygót” – nyilatkozta a Qubitnek a kutatás egyik vezető szerzője, Kira Westaway. A Sydney-i Macquarie Egyetem kormeghatározással és a negyedidőszak vizsgálatával foglalkozó kutatója szerint ha feltárjuk a múltbeli kihalások okait, az segít megérteni, hogy egyes fajok miért sérülékenyebbek és mások miért ellenállóbbak a környezeti stressznek. „Ennek jelentős következményei vannak a ma élő főemlősökre nézve, például a modern orangutánokra vagy a hegyi gorillákra” – írta a szakember.

A G. blacki 2,3 millió évvel ezelőtt jelent meg Kína déli részén; a 200-300 kilogrammos testtömegű főemlősről szinte minden információ mindössze négy állkapocscsontból és kétezer fogból származik, amiket az elmúlt 85 évben kínai barlangokban találtak meg. Westaway és kollégái összesen 22 dél-kínai barlangból származó leleteken és mintákon folytattak interdiszciplináris vizsgálatokat, amelyekkel felderítették a faj evolúciójának időbeli alakulását, valamint rekonstruálták az ősi környezet változását.

„A fosszíliák ilyen szűk köréből eredő legnagyobb kihívás – több száz fog van, így igazából nem a számuk a probléma – az, hogy nem tudtunk választ adni a legnagyobb rejtélyre, arra, hogy hogyan néztek ki” – írta kérdésünkre Westaway. A kutató szerint koponyán kívüli csontmaradványok nélkül nagyon nehéz az állat pontos méretét és testalakját rekonstruálni, de az ősi fehérjék vizsgálatából tudni lehet, hogy az orangutánok közeli rokona volt. „Így legalább azt tudjuk, hogy inkább az orangutánokhoz hasonlított, és nem a gorillákhoz” – írta.

„Csang Jing-csi kollégám több mint tíz éve kutatja a G. blacki nyomait több száz, Kína déli részén található barlang feltárásával” – írta. Westaway szerint a kínai kutató tudta, hogy az állat csontvázának koponyán kívüli darabjainak megtalálása csak a szerencsén múlik, így inkább a kihalás rejtélyének megoldására fókuszált. Azzal is tisztában volt, hogy a rejtély egyik lényege az események időbeni lefolyásában rejlik, így Csang, a Kínai Tudományos Akadémia gerinces paleontológiai intézetének kutatója ekkor kérte fel a geokronológus Westawayt, mivel ő precízen meg tudta határozni, hogy mikor temetődtek el a G. blacki fosszíliáit körülvevő üledékrétegek.

A vizsgálatok feltárták, hogy miként alakult át az egymillió évvel ezelőtt a G. blackinek még ideális, főemlősök egész közösségét eltartó, sűrű erdőségekből és néhol füves területekből álló táj, továbbá arra is fényt derítettek, hogy ezt milyen anatómiai, valamint viselkedésbeli változások követték. A G. blacki mellett a legközelebbi rokona, a szintén ezen a területen élt Pongo weidenreichi orangután evolúcióját is vizsgálták, hogy feltárják, utóbbi miért tudott még jóval tovább fennmaradni.

Több mint 200 ezer évvel ezelőtt, éghajlati változások hatására halt ki

A kínai szakemberrel 2015 óta dolgoznak együtt – mesélte Westaway –, hogy megértsék, miért tűnt el a föld színéről a főemlős. Ahhoz, hogy erre választ adjanak, előbb felállították a faj létezésének és kihalásának megbízható időrendjét, ami nem egy-két barlangból származó bizonyítékokon alapult, hanem egy nagy területen, 22 barlangból vettek hozzá mintákat. Ezeket hat különböző kormeghatározási módszernek vetették alá, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a felállított idővonal valóban pontos.

Így meg tudták határozni, hogy a faj kihalásának időszaka (kihalási ablaka) 215-295 ezer évvel ezelőttre tehető. Emellett részletesen rekonstruálták az ebben az időszakban uralkodó környezeti viszonyokat pollenek, fosszíliák, üledékminták, valamint stabil izotópok segítségével, amik egy szezonálisabbá váló éghajlati eltolódást mutattak az erdei növényfajokban. Végül azt is rekonstruálták, hogyan viselkedtek a G. blacki egyedei ebben a kihalási ablakban, amiből kiderült, hogy a faj nem volt képes jól alkalmazkodni a megváltozó körülményekhez, az egyedekből egyre kevesebb volt, és azok is a krónikus stressz jeleit mutatták.

A kihalási időszak előtt, mint a tanulmányban írják, a környezet 1,1 millió évvel ezelőttől 350 ezer évvel ezelőttig fokozatos átmeneti állapotban volt, amikor kicserélődtek az erdei növényfajok, és elkezdtek a nyíltabb lombkoronájú erdők dominálni. A környezeti változékonyság a kihalási ablakban felerősödött, megváltoztak a növénytársulások, és egyre több volt az erdőtűz is, ami a páfrányok és a füves területek terjedéséhez vezetett. A kihalási időszak után jelentősen csökkent az erdőtakaró, miközben nagyon megnőtt a füves területek aránya. Hasonló változásokat korábban Kína más részein, Délkelet-Ázsiában és Ausztrália környékén is dokumentáltak.

A jobban alkalmazkodó rokon, ami tovább fennmaradt

A P. weidenreichi orangután sorsa jelentősen különbözik a G. blackiétől, mivel az előbbi egészen 60 ezer évvel ezelőttig fenn tudott maradni. Kezdetben mindkét faj zárt lombkoronájú erdőségekben élt, ahol évszakos szinten nem sokat változott, hogy milyen táplálékot fogyasztanak, és mindig rendelkezésre állt kellő mennyiségű víz.

„A faj majdnem 2 millió évig élt Kínában, és kicsit kevesebb mint 1,5 millió évig sűrű lombkoronájú erdőkben, ahol bőven rendelkezésre álltak a preferált élelmei, a gyümölcsök, és ez alakította az evolúciós útját, amely specialistává tette az élelemre és az élőhelyre vonatkozó preferenciáiban” – írta kérdésünkre Westaway. Ezzel szemben a P. weidenreichi szintén a gyümölcsöket kedvelte, de generalistábbnak és jobban alkalmazkodónak bizonyult.

A kutató szerint a G. blacki és a P. weidenreichi adaptációs képességeinek különbségei akkor lettek igazán hangsúlyosak, amikor a 600-700 ezer évvel ezelőtt elkezdtek megváltozni a környezeti viszonyok. „A szezonálisabbra forduló éghajlat száraz időszakokat hozott létre, amikor az állatok nehezen tudtak gyümölcsöket találni” – írta. A G. blackinek ekkor kevésbé tápláló élelemre, fakéregre és gallyakra kellett támaszkodnia, ellentétben a P. weidenreichivel, ami rugalmasabb volt, és a száraz időszakokban hajtásokat, leveleket, virágokat, dióféléket, magvakat, sőt rovarokat és kisemlősöket is megevett.

„A G. blacki táplálékszerzési területét korlátozta a mérete, de a P. weidenreichi mozgékonyabb volt, így nagyobb távolságokat is meg tudott tenni a fák lombkoronájában, ami miatt kiterjedtebb területen tudott táplálékot gyűjteni” – írta a kutató. Emellett míg a G. blacki az erdőben maradt, a P. weidenreichi el tudott kószálni nyíltabb erdős területekre is. „Meglepő módon a G. blacki testmérete nőtt ebben az időszakban, miközben a P. weidenreichié csökkent, és egy még mozgékonyabb, adaptálódó állattá vált” – írta.

Ez ahhoz vezetett, hogy a G. blacki-populációk 300 ezer évvel ezelőtt mind földrajzi elterjedésükben, mind számukban elkezdtek megfogyatkozni – ezzel egy időben jelent meg saját fajunk, a Homo sapiens Afrikában. A kutatók szerint szintén ebben az időszakban a Homo nem generalista fajai elterjeszkedtek, és egyre változatosabbá váltak Délkelet-Ázsiában, és képesek voltak az új, a G. blackinek problémát jelentő mozaikosabb környezetet kiaknázni. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy az emberelődök bármilyen szerepet játszottak volna a valaha élt legnagyobb főemlős kihalásában.