A szentendrei Kada-csúcs tövében méhészkedő Weiner Sennyey Tibor klasszika-filológus, költő és drámaíró a méhészet tudománytörténetét összefoglaló, februárban megjelenő legújabb esszékötete közel 300 oldalon veszi sorra, amit a méhek és az emberek kapcsolatáról jelenleg tudni lehet.

Az őskori mézvadászat, Arisztotelész üvegfalú kaptárja, Berzsenyi Dániel méhesháza és a kortárs méhméregterápiás kutatások mellett A méhészet művészete című kötet önálló fejezetben járja körbe a magyarországi kaptárkövek megoldatlan rejtélyét, de külön esszé keres és talál magyarázatot a garabonciás mézvarázslókról szóló népi hiedelmekre, egy másik pedig a világgyógyító űrméhek vízióját felvető legújabb kutatások gyakorlati alkalmazásait gondolja tovább.

Az evolúció- és a viselkedésbiológia, a régészet és a néprajz, a farmakológia és az ökológia, és még egy sor további diszciplína tényanyagát szintetizáló 18 esszé két év kutatómunkájának termése.

„Bár a könyv javarészt az Apis mellifera néven ismert mézelő vagy házi méhekről szól, igyekeztem az emberiség fennmaradásának szempontjából kulcsfontosságú többi beporzó rovarra, így például a magyarul dongóknak hívott poszméhekre is kitérni” – mondja a méhész-költő.

Mézvadászati kezdetek

Weiner Sennyey az 1999-ben A méhtartás és a mézvadászat világtörténete (The World History of Beekeeping and Honey Hunting) címen kiadott több mint 600 oldalas kötetet tartja a méhészet kultúrhistóriai alapművének. A könyvet az az Eva Crane írta, aki az 1940-es évek elején azon nők egyike volt, akik atomfizikusként diplomáztak, de a második világháború után ő speciel méhészkedni kezdett, és alig pár év alatt a brit méhésztársaság, a BBKA tudományos titkára, kevéssel rá az International Bee Research Association megalapításával pedig a biológiai vetületei mellett a méhek és a méhészkedés kultúrtörténetével foglalkozó nemzetközi kutatások vezéralakja lett.

„Az ő könyve lexikon, rengeteg forrással és adattal, én viszont szándékosan olvasmányosabban szerettem volna elmesélni a méhek és az emberek között már a kezdetektől fennálló szimbiózist akár laikusoknak is” – mondja Weiner Sennyey.

A mézelő méhek (Apinae) sok tízmillió éve alakítják a földi ökoszisztémákat. Weiner Sennyey értelmezése szerint amikor megjelentek, „szabályos verseny kezdődött a méhekért a növények között, hogy minél színesebb, vonzóbb, virágporban és nektárban gazdagabb virágokat fejlesszenek. Ennek a sok millió éven át, máig is tartó kölcsönhatásnak az eredménye a sokszínű tavaszi mező, az illatos hárserdő, a csüngő akácvirágzás, a nektár, s végső soron a méz az asztalunkon”.

Mint mondja, „az ember legalább százhúszezer éve ismeri és használja a tüzet; bőven volt ideje megfigyelni, hogy milyen hatással van a tűz és a füst a különböző állatokra. A méhek a füst hatására megszívják mézgyomrukat, akár testük súlyának kétszeresével is, és arra készülnek, hogy ha a lángok elérik otthonukat, akkor rajostul ki tudjanak repülni. Teli mézgyomorral a méhek nem, vagy kevésbé támadnak, ezért például a kirepült rajokra nem jellemző, hogy szúrnának”.

Az ilyen őskori mézvadászatokat megörökítő barlangrajzok tanúsága szerint az ősméhészek nem kis kockázatot vállalva, oduk-rések-barlangok bejáratához köteleken, alkalmi létrákon mászva igyekeztek megszerezni az áhított mézet.

A mezőgazdaság költészete

A Törökország területén a 12 ezer éve alapított Göbekli Tepe mellett feltárt Çatal Hüyükből előkerüt mézeslép mintázatú falfestmények már nagy valószínűséggel a méhek életciklusának periódusait ábrázolhatták. A méhész-költő szerint nem véletlen, hogy Thomas D. Seeley könyvben 2019-ben kifejtett elmélete szerint az első nagyobb települések határában a fazekasok által felhalmozott agyagedényekbe beköltöző mézelő családokkal már megjelent a mézvadászat alternatívája.

„A mai értelemben vett méhészkedés a horizontális agyagedényekkel, a méhek életének szorosabb megfigyelésével, vagyis a rajok leölése nélküli méhészettel kezdődhetett; ennek példáit a suméroknál és az ókori Egyiptomban már meg lehet találni, ahogy annak is van nyoma, hogy ezekben a kultúrákban vándorméhészkedést is folytattak” – mondja Weiner Sennyey.

Rodosz szigetéről két és félezer évvel ezelőtti méhistennő-ábrázolások kerültek elő. Az ókori világ hét csodája közül az egyikben, az epheszoszi Artemisz-templomban, Artemisz istennőt vadméhek petéivel ábrázolták, őt magát pedig félig nőnek, félig méhnek írták le. „Az ösztönös erdei méhészkedést és a mézvadászatot a magyaroknál is viszonylag korán felváltotta az egyre tudatosabb méhészkedés, a megjelölt méhesfákat kivágták és hazavitték” – teszi ehhez hozzá a méhész-költő.

Bár az ókorban Arisztotelész már üvegfalú méhlakást épített, hogy jobban követhesse a méhek életét, „ennek ellenére az igazi áttörés csak a kivehető keretes kaptárakkal jött el a méhészkedés fejlődésében a 19. században. Addig ugyanis főleg fatörzsekben, sziklavájatokban, rönkökben, köpűkben és kasokban méhészkedtek, amelyekben nehéz hétről hétre átnézni a méhcsaládokat és megfigyelni életük pontos menetét”.

Weiner Sennyey a fentiek miatt sem tartja túlzásnak Gunda Béla néprajzkutató a magyarság méhészetéről szóló 1999-es tanulmányában megjelent meghatározást, amely szerint a „méhészet a mezőgazdaság költészete”.

Berzsenyi méhesháza

„Családja volt, négy gyermeke, gazdálkodott, de főleg méhészkedett és verseket írt” – mondja Berzsenyi Dánielről, akinek a somogyi Niklán épített mézesháza évszázados irodalmi legendák tárgya. Weiner Sennyey szerint a legklasszikusabb klasszikus magyar költőként számon tartott Berzsenyiről ezt az idilli képet legtöbben Hamvas Béla Öt géniusz című kötetnyi terjedelmű esszéjéből ismerik.

Az utóbbi évtizedek legalaposabb Hamvas-monográfiáját jegyző Weiner Sennyey ezért is akarta mielőbb tisztázni, hogy a valóságban tényleg állt-e valaha Berzsenyi niklai birtokán a mai apiterápiás házak kényelmi és egészségügyi funkcióin túl a megélhetési méztermelést is szolgáló építmény. A legenda valóságát bizonyító fénykép felkutatásán túl talált egy a Pesti Naplóban 1860. június 14-én megjelent tudósítást, amely szerint a niklai „kert hátterében egy már fölhagyott méhes áll, s ez volt Berzsenyi szentélye, hol zajtól visszavonulva a költészetnek áldozott, s versei többnyire méhzsongás és szellő-suttogások közt támadtak, még viharosok is, villámlók is”. A cikk szerzője nem más volt, mint Kemény Zsigmond, a magyar prózairodalom méltatlanul keveset emlegetett óriása. Vagyis valóság, hogy „kétszáz esztendeje már volt a hazában egy olyan épület, ahol a méhészet és költészet találkozott”.

Varázslatból tudomány

A méhek a legutóbbi pár évszázad kivételével minden kultúrában szakrális állatoknak számítottak: „ők Ré, a napisten könnyei az ókori Egyiptomban, az antik görögöknél a mintaként szolgáló szent állatok, akik az Arisztotelész által propolisznak elnevezett speciális összetételű matériával erősítik ellenállóvá városállamaikat. Az európai középkor alkonyáig pedig elsősorban a szerzetes rendek méhészkedtek, egyházi felügyelet alatt”.

Nem véletlen, hogy a rovarokkal való foglalatosságot a kívülállók egészen a közelmúltig széles körben misztikus vagy egyenesen ördöngös tevékenységnek tartották. A méhész-költő szerint az első, 1645-ben Nagyváradon kiadott, Rákóczi György főméhészmestere, Horhi Miklós által írt szakkönyv megjelenése után még hosszú időbe telt, amíg sikerült megszabadítani a méhészkedést az évezredes babonáktól, amelyek közül néhánynak, mint az lenni szokott, volt némi utólag tudományosan is igazolható alapja.

A tevékenység misztikumát tárgyaló esszéjében számos mágikus eljárást ismertető Weiner Sennyey az ördöngös méhész vizeletéről szőtt – a méhszúrások megelőzésére ajánlott vizeletfürdőtől az állati és emberi mézrablók ellen egyaránt hatásosnak tartott kaptárfal levizeléséig terjedő – babonák közül le is tesztelt egyet saját praxisában. Azt, amely szerint a méhek ivóvizébe a gondos méhésznek bele kell vizelnie a bő méztermés, illetve a rovarokkal ápolt békés és harmonikus együttműködés érdekében, már csak azért is, mert a tapasztalatok szerint az ilyen folyadékból szívesebben isznak bármilyen más víznél.

„Kiraktam nekik a közeli forrásról hozott, illetve a kerti tavunkból mert vizet, és a vezetékesből is, meg abból a vizes vödörből, amibe előtte belepisáltam” – ismerteti a kísérletet Weiner Sennyey.

A miértre persze van természettudományos magyarázat: a beporzók keresik azokat a legkevesebb energiabefektetéssel elérhető forrásokat, ahonnan beszerezhetik a különféle élettanilag fontos ásványi anyagokat, nyomelemeket. Márpedig az emberi vizeletben minden olyasmi megtalálható, amire szükségük van, ráadásul a folyékony anyagcseretermék illékony összetevői tényszerűen alkalmasak lehetnek az adott személy egyedi azonosítására is, márpedig a feromonokkal is kommunikáló méheknek legendásan kifinomult és precíz a szaglásuk, és molekuláris mennyiségű illatanyagot is képes detektálni: „nem véletlen, hogy a természetes ellenségeik szagához hasonló emberi izzadtság, vagy a szintén agresszív parfümillat támadó reakciót vált ki belőlük”.

A költő mindenkit megnyugtat, hogy nem a vizeletével itatja a méheket; ez csak egy babona forráskritikája, utólagos ellenőrző kísérlete volt. A méheknek legjobb a klórmentes élővíz, például a kerti tavak, itatók, források, patakok, folyók vize.

A babonás homályt végül a Kárpát-medencében is eloszlatta a rovarok biológiai szükségleteit felismerő, tudományos alapokon művelt méhészkedés térnyerése. „Azt, hogy nem kell elvenni a méhek életét ahhoz, hogy az emberek mézhez és más méhtermékekhez juthassanak, már Tessedik Sámuel is hirdette a 17. század végén. Addig ugyanis jellemzően lekénezték a kasokat, elpusztítva a bennük lakó teljes családot, és úgy vették el a mézet”. A gyarmatosítás és az ipari forradalom új termékének, a cukornak a megjelenése aztán a mézet, a méhviaszt és minden más méhészeti terméket is luxuskategóriás áruvá tett.

Nyomozati szakasz

És hogy kinek-minek is tartja magát Weiner Sennyey? „A varázslónak nagy fehér kabátja van, kalapja, füst veszi körbe, veszélyes helyeken mászkál, tisztára, mint Gandalf Tolkien regényéből. Alighanem én inkább hasonlítok egy hobbitra a megyéből, aki szereti a békét, a derűt, a szépséget, és persze a mézet, mint egy nagy varázslóra, aki egyik kalandból a másikba keveredik”.

Szerinte a méhészkedés inkább nyomozás: „minden egyes kaptár átvizsgálása igazi detektívtörténet. Az igazán jó méhésznek, azt beszélik, ki sem kell nyitnia a kaptárat, csak figyeli a ki-be röpdöső méheket, látja, hogy van-e hordás, hallgatózik, szaglászik, és tudja, hogy be kell-e avatkoznia. Sajnos én nem vagyok ennyire tapasztalt méhész, naplót vezetek, jegyzeteket készítek, kísérletezem, leírom fontosabb-érdekesebb észrevételeimet, időről-időre végiglapozom a lépeket, hogy megtudjam, mi a helyzet”. Mint mondja, „régebben porszívócsövet illesztettem a kijárókhoz, és azon füleltem a méheket, aztán kölcsönkértem orvos szomszédom fonendoszkópját, nem olyan régen pedig kicsiny elektromos készüléket fejlesztettünk, érzékeny mikrofonnal, amivel könnyen át lehet hallgatózni a kaptárok vékonyka deszkafalán”.

Az archetipikus méhész szerinte Sir Conan Doyle legendás regényhőse. Weiner Sennyey Az utolsó meghajlás (His Last Bow) című 1917-es elbeszélést idézi, amikor a nyugdíjas elfoglaltságait firtató kérdésre Scherlock Holmes azt válaszolja:

„A hír igaz, Watson! És, íme, a gondtalan semmittevés gyümölcse: utóbbi éveim legjelentősebb opusza! (...) Úgy követtem a szorgos kis méhcsapatok minden mozdulatát, mint ahogy valaha a londoni alvilág nyüzsgő életét figyeltem”.

Weiner Sennyey szerint a jó méhész „megfigyel, tanul, gondolkodik, nyomoz, rájön és megold. Gyakorolja az adaptív rezilienciát, vagyis az adott helyzethez alkalmazkodó, rugalmas megoldóképességet. Minden méhcsalád hasonló, mégis egyedi megoldandó ügy, és a legjobb ügyek azok, amelyeket a puszta szemlélettel, érzéki befogadással, sokszor akár közbeavatkozás nélkül, de meg tudunk oldani. Egy igazán jó méhész pedig pontosan tudja, hogy be kell-e avatkozni, avagy sem. Mindenesetre éppen ez a folyamatos megfigyelés vezethet arra rá, hogy magunkat és a méhekkel való életünket egyszerre kívülről és belülről tudjuk szemlélni. Például ez is segíthet megérteni azt, hogy miként gyógyítanak a méhek és a méhészeti termékek”.

Kutyák, lovak, méhek

„Mivel a legszakmaibb részletkérdésekkel foglalkozó méhészeti munkák is sokkal olvasmányosabban vannak megírva, mint a paradicsom- és paprikaültetvényeink miatt sokszor forgatott zöldségtermesztési szakkönyvek, az egyébirányú tevékenységeim során napi rendszerességgel gyakorolt értő olvasás képességének birtokában annyira nem esett nehezemre a források feldolgozása” – mondja a méhész-költő, aki szerint a domesztikált állatok közül a mézelő méheknél csak a kutyákról és a lovakról írtak több könyvet, és a ház körül tartott állatok közül ennek a rovarnak az egyik legterjedelmesebb az irodalma.

Az állatasszisztált terápiákról azt gondolja, hogy miként a kutyákkal és a lovakkal, úgy a méhekkel való tevékenységek is gyógyítanak, ráadásul a méz, a propolisz, a virágpor, a viasz vagy a kaptárlevegő olyan melléktermékek, amelyek pozitív hatással vannak az emberi egészségre.

„Meggyőződésem, hogy a 21. században a méhek hasonló társállatokká válnak, mint amilyenek mostanra a kutyák és a lovak lettek. A természettől eltávolodott emberek egy része persze ugyanúgy tart tőlük, ugyanúgy egyébként mint a kutyáktól és a lovaktól, de ha tisztába kerülnek azzal, hogy a természetnek ugyan van egy veszélyes, vad arca, a kutyák igenis haraphatnak, a lovak rúghatnak, a méhek pedig szúrhatnak, de ha sikerül megismerni a törvényszerűségeit, átlátni a folyamatait és ezek birtokában közelebb kerülni a nagy egészhez, akkor kiderül, hogy a természet gyógyít, ha elfogadjuk magunkat a részeként”.

A különféle fajtamézek és az antibakteriális és antivirális szerként is hatásos propolisz mellett méhviaszt is termelő méhész-bölcsész szerint „a méhméregterápiáról kevesebben hallottak, holott igen komoly eredményeket értek el vele reumás vagy szklerózissal küzdő betegeknél. A méhek által kibocsátott, átszűrt levegőt eredményesen alkalmazták asztmás betegeknél, és kevés megnyugtatóbb dolog van, mint egy méhesházban, vagy ahogy ma divatosabb nevezni, apiterápiás házban a méhek zümmögése mellett pihenni.”

„Vannak persze mindenféle méhésztanfolyamok, de javaslom mindenkinek, aki komolyan gondolja, hogy menjen el, kéredzkedjen be valakihez, aki régóta ezzel foglalkozik, mert mint minden más mesterséget, a méhészkedést sem lehet pusztán könyvekből vagy videókból pár hónap alatt megtanulni. Kell legalább négy évszak a méhekkel ahhoz, hogy el lehessen dönteni, valóban akarja-e ezt az ember”.

(Weiner Sennyey Tibor: A méhészet művészete – Esszék az apikultúráról; Gazsó Méhészet és Szakkönyvkiadó, Jánossomorja 2024.)