„Mi, emberek láttuk és megfestettük őket, vadásztunk rájuk, talán tiszteltük is őket, kézzelfogható kapcsot jelentenek a Föld történetéhez, még akkor is, ha közben örökre eltűntek” – írja a mamutokról Thomas Halliday paleobiológus a Más-világok című könyvében. Abban a könyvben, amelyben éppen a mamutok példájával próbálja közelebb hozni az olvasókhoz azt a kényelmetlen tényt, hogy kihalások mindig voltak és lesznek, de ezek nem valami távoli, sorsszerű dolgok, hanem a világ részei – és azt is, hogy ebben az ember is tevékenyen részt vesz.

Arról, hogy mi okozta a mamutok végzetét, máig folyik a vita: egyesek szerint az ember megjelenése, mások szerint a klímaváltozás, megint mások szerint a kettő együtt. Az biztos, hogy a neandervölgyiek és a kőkorszaki emberek ettek mamutot, sőt vadásztak is rájuk, bár valószínű, hogy a dögöt sem vetették meg. A hús hús, egy mamut pedig akár kilenc tonnát is nyomhatott.

Jim Chevallier gasztrotörténész szerint, aki a párizsi gasztronómia fejlődését vizsgálta egészen a kezdetektől, ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül a mamut lett volna a legcsábítóbb zsákmány: a neandervölgyiek nagyjából mindent megettek a tarisznyaráktól a dögökön át egészen egymásig. A kőkorszaki ember szintén nem engedhette meg magának, hogy válogasson, de úgy tűnik, hogy addigra a mamut (vagy szakrális okokból, vagy azért, mert hőstettnek számított a legyőzése, ki tudja) különös jelentőséget kapott: a híres francia rouffignac-i barlangban található 224 sziklarajzból 158 mamutot ábrázol. A rajzok valószínűleg a magdaléni kultúra idején, 10-15 ezer évvel ezelőtt készültek.

Ennek ellenére a közvetlen bizonyíték a mamutok vadászatára ritka, a csontból készült késeken és nyúzóeszközökön viszont bőven találtak mamutmaradványokat, és emiatt több kutató is azt feltételezte, hogy a kőkorszaki vadászok inkább az elhullott állatok húsát dézsmálták meg, a tényleges mamutvadászat már ritkább lehetett. Akárhogy is, az Alaszkai Egyetem egy januári kutatásából kiderült, hogy a mai Alaszka területén élő emberek szándékosan olyan helyeken telepedtek le, ahol mamutok is éltek, Ben Potter régész-antropológus szerint azért, mert a 14 ezer évvel ezelőtti vadászok már rájöttek, hogyan lehet elejteni a hatalmas állatokat.

A kőkori dum-dum

Ez semmiképpen nem tűnik egyszerű feladatnak, de egy friss kutatás szerint megtalálták a csodafegyvert, amivel a pleisztocén vadászai le tudták teríteni az óriásokat. A választ a közelmúltban (2008-ban) felfedezett, a Clovis-kultúra idejéból származó kőeszközök rejtették: ezekről a megtalálójuk először azt hitte, hogy csak néhány száz évesek, a további vizsgálatokból viszont kiderült, hogy nagyjából 13 ezer évvel ezelőtt használták őket, méghozzá vadászatra, a kőpengén ugyanis teve-, ló-, bárány- és medvevért találtak.

Az viszont még mindig kérdéses volt, hogyan vadásztak velük – a korábbi feltevések szerint a lándzsákat elhajították. Ez Jun Sunseri, a kutatás eredményeit rögzítő tanulmány társszerzője szerint több szempontból sem tűnik valószínűnek: egyrészt egy ilyen lándzsa még akkor sem okozna komoly sebet egy mamutban, ha a legerősebb vadász hajítaná el, másfelől pedig azt sem tartja valószínűnek, hogy bárki elhajítaná a fegyverét, és így nélküle maradna egy feldühödött mamut közvetlen közelében. Ugyan az Earth.com szelíd óriásokként emlegeti a mamutokat, ebben sokat segíthet az is, hogy már kihaltak, és egészen valószínű, hogy a vadászok sem így gondoltak rájuk.

Komplex fegyver

Sunseri és társai szerint a Clovis-hegyek, ahogy emlegetik őket, egy jóval komplexebb fegyver részei voltak, mint ahogy elsőre hitték. A pattintott hegyek alsó részén egy bevágás található, ami a kutatók szerint még halálosabb fegyverré tette a velük felszerelt lándzsát, mint amit csak hajítani lehetett: a vadászok a földre támasztották a nyél alsó részét, a többit pedig elvégezte a gravitáció, a feldühödött mamut felnyársalta magát a fegyverre. Ez már magában is jóval nagyobb erőt adott a döfésnek, mint ha csak dobták volna, de a pleisztocén vadászok tarsolyában volt – vagy lehetetett – még egy trükk: a hegy nem közvetlenül kapcsolódott a nyélhez, hanem a becsapódás erejétől szétnyílt, hasonlóan, mint a modern expanzív lőszerek, amelyek közül az angolok által bevezetett, majd az első világháború idején használt dumdum-golyó a leghíresebb.

A fegyver rekonstrukciójában a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a bőrből, csontból vagy fából készült részei nem maradtak meg, a penge alsó részén található bevágást viszont valahogy magyarázni kellett. Scott Byram, a tanulmány vezető szerzője szerint ennek különösen nagy szerepe volt: az őslakosok valószínűleg egy csont rátétet helyeztek el a pattintott kő lándzsahegy és a fa nyél közé, ezt pattintotta szét a becsapódás után a kőből készült hegy. Az ínnal vagy bőrrel rögzített betét kellő biztonságot nyújthatott ahhoz, hogy a hegy ne essen le, de megfelelő erő hatására pusztító fegyverré változott. Mivel a megfelelő kő és a megfelelő faanyag beszerzése nem volt egyszerű, már csak ezért sem valószínű, hogy valaki a biztos siker reménye nélkül hajigálta volna a lándzsáját: Byram szerint 13 ezer évvel ezelőtt egy ilyen szerszám elkészítéséhez több száz mérföldet kellett utazni, így érthető, ha ügyeltek rájuk. A borotvaéles kőpenge, miután nem maga a nyél tört el, hanem a szíjakkal rögzített rátét, elfordult, és még nagyobb roncsolást végzett a szövetekben, mint egy hétköznapi lándzsa.

A kevés megtalált mamutcsontváz mellett a későbbi történelem is segítséget nyújtott a kutatóknak: a görögök és a rómaiak hasonló módon védekeztek a lovasrohamok ellen, a középkori vadkan- és medvevadászatokat pedig szintén földre támasztott lándzsákkal végezték, legalábbis részben. Ezt a technikát korábban csak a vas- vagy acélfegyverek megjelenésekor dokumentálták, de ha helyes a Byram-féle rekonstrukció, kiderülhet, hogy jóval korábbi találmányról van szó.

Jön az üstökös

Ez viszont még nem magyaráz meg mindent a mamutok pusztulásáról: igaz, Amerikában Új-Mexikótól Alaszkáig találtak hasonló hegyeket, de a paleontológiai leletek már nem bizonyítják egyértelműen, hogy ez az új fegyver okozta volna a tömeges kihalást, pláne, hogy ez hosszú időn keresztül tartott, és nem is csak az amerikai kontinensre korlátozódott.

A Clovis-kultúráról úgy gondolják, hogy valamilyen váratlan természeti esemény, esetleg meteor végezhetett az északi népekkel és az ottani melegvérű állatokkal, így a mamutokkal is, de még ez sem magyaráz mindent. A ma Oroszországhoz tartozó Wrangel-szigeten még hatezer évvel ezelőtt is éltek mamutok, és bár a beltenyészet miatt a legtöbb kutató arra gyanakodott, hogy a genetikai eltérések okozták a vesztüket, egy júliusi kutatás alapján ez valószínűnek tűnik: úgy látszik, hogy itt is valami váratlan esemény sújtott le az állatokra, ugyanis egyetlen eddig feltárt rendellenesség sem indokolja a hirtelen kipusztulásukat. És itt még az ember sem okolható: a szigeten nem voltak emberek. „Ez azt jelenti, hogy ha ez az esemény nem következik be, akkor ma is volnának mamutjaink” – foglalta össze a kutatás eredményeit Love Dalén, a stockholmi Paleogenetikai Központ evolúciógenetikusa.

De kinek lenne jó, ha még mindig lennének mamutok? Akármi is vezetett a mamut pusztulásához, az ember bizonyára fontos szerepet játszott benne: Beth Shapiro genetikus a How to Clone a Mammoth című könyvében egyenesen az alkalmazkodóképes, nagy agytérfogatú feltörekvő új emlősökre kente a pusztulásukat, vagyis az emberre.

Ez nem csak a vadászatról szól: ahogy az ember terjeszkedett, egyre csökkent a mamut élőhelye, ami aztán odáig vezetett, hogy (persze a vadászattal együtt) már nem maradt neki hely. Az időjárás sem kedvezett a gyapjas állatoknak, a korábbi fosszilis leletekből is látszik, hogy melegebb klíma mellett kevesebb állat élt ott, ahol korábban gyakorinak számítottak – de még ez sem teljesen megnyugtató magyarázat, több faj ugyanis sikeresen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, sőt a mamut sem pusztult ki ott, ahol a fagyos tundra helyét enyhébb klíma vette át, legfeljebb csak nem tenyésztek olyan bőségben. És ahogy Shapiro felhívta rá a figyelmet: az emberek csak jóval később érkeztek meg Észak-Amerikába, mint a mamutok vagy a bölények, és mire megérkeztek, a populáció máris fogyatkozóban volt. A leletek alapján valószínű, hogy a mamutok ideje eddigre egyszerűen lejárt: a populáció hanyatlásával párhuzamosan egyre több csontrikulásban szenvedő egyedet találtak, ami senkinek sem jó hír, de egy kilenctonnás állatnak aztán végképp nem.

Shapiro szerint viszont a populáció csökkenése még nem jelenti azt, hogy egy faj bajban van, még akkor sem feltétlenül, ha ez a csökkenés drámai mértékű. A mamutpopuláció mindig változó volt, és a faj fennállása alatt több meleg időszak is beköszöntött – a mamut mégis megmaradt. A genetikus szerint az ember–mamut viszonyban a mai napig meghatározó tényező a bűntudat, ezért is adhat feloldozást az az elmélet, hogy az embernek nincs köze a faj eltűnéséhez – ami azért is érdekes, mert a most veszélyeztetett fajok miatt mintha kevesebbet törné a fejét az ember, mint a híres dodón vagy a mamuton (a panda, mint a WWF címerállata, illetve a szélesszájú orrszarvú ebből a szempontból inkább kivételnek számít).

Túl nagyok

Mégsem ez a nosztalgia vagy bűntudat, hanem több erős érv szól amellett, hogy az emberiség mesterségesen feltámassza a mamutot: mint kiderült, a hiánya jelentősen rontja a permafroszt fennmaradási esélyeit, az a kilenc tonna ugyanis nem csak az ősembernek jelentett táplálékot és nyersanyaforrást, hanem természetes talajtömörítőként is működött. A mamutnak persze emellett jó a marketingje is, elég csak Mannyre gondolni a Jégkorszakból, aki szerint kizárt, hogy a faj kihalna – egyszerűen túl nagyok hozzá. Nem lett igaza.

Shapiro viszont nem a mamut kihalásával, hanem ennek a folyamatnak a visszafordításával foglalkozik. Ezzel nincs egyedül: a mamut feltámasztásával többen foglalkoznak, viszont Shapiro 2020-as könyve szerint ez majdnem lehetetlen feladat. Az igaz, hogy az afrikai elefánt hasonlít a mamutra, de a csimpánz is hasonlít az emberre, mégsem ember – az eltérés ebben az esetben viszont olyan nagy, hogy még a legfejlettebb génszerkesztési technika bicskája is beletörne. Ahhoz, hogy egy elefántból mamutot csináljunk, 1,5 millió gén szerkesztése lenne szükséges, a 2020-as rekordban egy emberi genomnál viszont csak 1500 körüli módosítás volt elérhető. Mivel a mamut (illetve a kiszemelt elefánt) vemhességi ideje két év, könnyen belátható, hogy apránként haladva is rengeteg időt venne igénybe, hogy újra mamutok járják a tundrákat.

És hogy mi okozta a mamutok végzetét? Ezt még mindig nem tudjuk pontosan, de a vadászatnak bizonyára szerepe volt benne, ahogy a klímaváltozásnak is, és mindezek következtében a visszaszoruló élettérnek is. De az biztos, hogy az embernek legalábbis szerepe van benne: a mamut ezért is maradhatott meg az emberiség közös emlékezetében, és ezért is lehet intő jel akkor, amikor évente 1-5 faj tűnik el a térképről – és ehhez még lándzsára sincs szükség.