A valenciai állatkertben elpusztult egy fiatal csimpánz, az anyja, Natalia pedig hónapokon keresztül magával cipelte az állatot. A kutyák szomorúak, ha elpusztul egy társuk, és hasonló tüneteket mutatnak, mint amikor az ember gyászol. Az elefántok is meggyászolják elpusztult társaikat, Cynthia Moss, a kenyai Amboseli Elephant Research Project igazgatója szerint pedig a rokonság közeliségétől függően érzékenyebben is reagálnak egy közeli hozzátartozójuk elvesztésére, mint egy olyan elefánt halálára, akivel nem álltak rokonságban. Konrad Lorenz a szürkeludak esetében figyelt meg az emberi gyászhoz hasonló viselkedést – sőt még azt is, hogy azok a ludak, amelyek elveszítették a partnerüket, szabályosan lógatják az orrukat. Vagyis csőrüket.

link Forrás

Mindenki gyászol

A főemlősöknél és a kutyáknál ez a viselkedés kevésbé tűnhet meglepőnek: szociális és intelligens állatokról van szó. Az elefántok is okosak, nem is beszélve a varjakról, de úgy tűnik, hogy a gyász, vagy legalábbis az, ami annak látszik, széles körben elterjedt az állatvilágban. Az állatvilág halaknál fejlettebb tagjai bizonyíthatóan bírnak érzelmekkel, de úgy tűnik, hogy már a hangyáknak is van valamilyen „elképzelésük” a halálról, még ha valószínűleg nem is olyan összetett, mint az emberi koncepciók.

Erre nem is feltétlenül van szükség: Paul Thagard kanadai filozófus szerint magához a gyászhoz nem tartozik hozzá feltétlenül a halál visszavonhatatlanságának belátása vagy az, hogy az állat tudatában legyen a saját életének végességével. Thagard érvei egyszerűek, de elég hatékonynak tűnnek: teljesen szükségtelen a gyászoláshoz hasonló viselkedést bármi mással magyarázni, mint azzal, hogy az állat gyászol. Ha képes a kötődésre és az érzelmekre, akkor gyászolni is tud. Lehet, hogy érzelmi sírásra csak az ember képes (a bánatukban síró állatokról szóló beszámolók ugyan akadnak, de valódi bizonyítékot mindeddig nem találtak rá), de hát az sincs megírva sehol, hogy a szomorúsághoz, vagy akár a gyászhoz kötelező sírni is.

A tudatosság és a bánat

Susana Monsó Thagard-hoz hasonlóan filozófusként az állatok olyan szocio-kognitív képességeivel foglalkozik, amelyeket hagyományosan speciálisan az ember sajátjának szoktak tekinteni. Talán meglepőnek tűnik, hogy mit keres ezen a területen egy filozófus, de annyira azért nem az: végső soron itt is a tudatosságról van szó, ez pedig nem csak elmefilozófiai, hanem etikai kérdéseket is felvet.

link Forrás

A tudatosságról már régóta zajlanak viták, már arról is, hogy egyáltalán mi tekinthető annak (sőt arról is, hogy egyáltalán tudhatunk-e bármit mondani arról, hogy milyen egy másik állatnak, vagy akár egy másik embernek lenni), de Daniel Dennettel együtt nem nehéz belátni, hogy aminek tudata van, az más erkölcsi elbírálás alá esik, mint az, aminek nincs. Az abortusz körüli viták egy része is erről szól, és az állatjogiaké is: ha valami képes szenvedni, és ennek tudatában is van, azt a lényt megilleti a védelem. Dennett szerint mondjuk valahol értelmesen meg kell húzni a határt is: nem érdemes tudatos és védelemre szoruló ágensnek tekinteni például egy baktériumot, mert hiába tulajdonítunk neki például vágyakat, nem valószínű, hogy rendelkezik velük, az viszont valószínű, hogy ha a baktériumbarátok szövetségének engedve a betegségek ellen sem vesszük fel a küzdelmet, tudat ide vagy oda, de az emberiség nem jön majd ki jól a kalandból.

Nem emberi

De vissza Monsóhoz: a filozófus frissen megjelent könyvében (Playing Possum: How Animals Understand Death) kifejezetten az állatok halálhoz való viszonyát vizsgálja, és amellett érvel, hogy egyes állatok rendelkeznek valamilyen elképzeléssel a halálról, és ennek megfelelően az a viselkedés, amit az ember gyászként értelmez, valóban gyász. Monsó szerint fordítva ülünk a lovon: az emberi halált és a gyászt úgy tekintjük valamilyen kivételes eseménynek, hogy ha van bármi a Földön, ami minden állatban egész biztosan közös, az pont a halál lesz. Az ember is állat, így (hacsak nem vagyunk megrögzött karteziánusok), feltételezhető, hogy valamilyen közös pont azért akadhat a halálhoz való viszonyulásban – pláne olyan élénk szociális életet élő állatokkal, mint például a rézuszmajmok. A probléma inkább elméleti jellegű: ahogy Thagard is írja (és számtalan fénykép, videó és újságcikk mutatja), egyes állatoknál megfigyelhető olyan viselkedés, amit az emberi gyászhoz hasonlóként lehet értékelni, de sokan, Monsó szerint egyenesen a legtöbben tagadják, hogy ezt az állatok esetében ugyanúgy gyásznak lehetne nevezni, mint az embernél.

Emiatt én személyesen Descartes-ot vádolom, illetve az emberközpontú világképet, az ahhoz való ragaszkodást, hogy embernek lenni valamilyen kitüntetett státuszt jelent. A francia filozófus talán annak érdekében, hogy a mechanikus emberfelfogás mellett továbbra is biztosíthassa az ember különlegességét, tagadta, hogy az állatok rendelkeznének lélekkel (elmével, gondolkodó szubsztanciával). Az álláspont nem túl meglepő: a hetvenes évekig a csecsemőkről sem hitték, hogy képesek fájdalmat érezni, pedig itt emberekről van szó – és fizikai fájdalomról, nem olyan lelki gyötrelemről, amit a gyász okoz.

Sztereotip és vagy kognitív?

Monsó szerint maga a kategorikus megközelítés okozza a legnagyobb problémát: az, hogy a vitában a gyászellenesek csak abban a két kategóriában gondolkodnak, hogy egy állat vagy gyászol, vagy nem, és vagy tudatában van a veszteségének, vagy nincs. Ennek ellenére abban az esetben, ha emberekről van szó, már hajlamosak elfogadni a fokozatosságot, azt, hogy az ember idővel egyre több mindent tud felfogni a körülötte lévő világról, saját magáról, és végső soron arról is, hogy milyen, ha valaki meghal. Akkor miért ne lehetne elképzelni, hogy egyes fajok jobban megértik ezeket a változásokat, míg mások nem?

A filozófus a halálra adott állati (és itt az ember is állatnak számít) sztereotip és kognitív kategóriákba sorolja. Az elsőben a reakciók az egyeddel születettek, rögzítettek és automatikusak, egy adott inger váltja ki őket, és minden esetben azonosak, attól függetlenül, hogy az inger melyik egyedet éri, és nyilvánvaló, hogy evolúciós kényszerből születtek. Így gyászolnak a hangyák is: ahhoz, hogy a elinduljon náluk a halálprotokoll (kivigyék az elpusztult hangyát a bolyból vagy megpróbálják megmenteni az életét, ha bajba kerül), az olajsav szagára hagyatkoznak.

A bomló hangya olajsavat bocsát ki, ez pedig a többiekből a halálra történő reakciót vált ki. A kémiai ingerre megérkezik a természetes reakció, ami minden olyan esetben helyesnek tűnik, amilyennel a hangyák a hétköznapi életben szembesülhetnek. A sztereotip válaszok persze nem jelentik azt, hogy az adott állat ne tudna kognitív reakciókat is adni – csak ez éppen a hangyák esetében kevéssé valószínű. A patkányok – írja Monsó – hasonló válaszokat adnak a kadaverin és putreszcin jelenlétére, mint a hangyák az olajsavéra, de nem kizárólag a vegyi anyagoktól teszik függővé, hogy mit tesznek. Ha egy olyan fadarabbal találkoznak, amit ilyen anyagokkal itattak át, eltemetik, ahogy azt egy másik patkánnyal tennék – de ha egy patkányt kennek be velük, nem próbálják eltemetni az élő patkányt, amíg mozog.

A kognitív kategória már érdekesebb: itt már tanult, rugalmas, nem automatikus, nem valamilyen közvetlen inger által kiváltott reakcióról van szó, ami egy adott esetében is változhat, többnél pedig pláne különbözhet egymástól. A patkány reakciója a bomlás szagára sztereotip egészen addig, amíg fadarabokról van szó, de csak a szaglása alapján nem hoz döntést arról, hogy valóban egy halott állatról van szó – ellentétben a hangyával. De ez vajon azt is jelenti, hogy a patkány érti, hogy mi az a halál?

A minimális koncepció

Monsó szerint bizonyos mértékben igen, de ezt elég nehéz bizonyítani. Viszonylag kevés filozófus és etológus vizsgálja úgy az állatok viselkedését, hogy észrevétlenül legyilkolja az alanyait, és megnézi, mit szólnak hozzá a többiek, ezért a legtöbb olyan beszámoló, ami az állatok gyászreakciójáról szól, anekdotikus jellegű. A kutató szerint ez a komparatív tanatológia egyik legnagyobb kihívása – ez nem egy grindcore-banda neve, hanem az a tudományág, amely különböző egyének és fajok halálra adott válaszreakcióit tanulmányozza.

Reakciók márpedig vannak, ezt nehéz is lenne tagadni, de az értelmezésükhöz már szakértőre van szükség: könnyen lehet, hogy az az állat, amelyik a látszat szerint játszik, valójában fél, az pedig, amelyik a jelek szerint gyászol, valójában csak egy egyszerű ingerre ad egy egyszerű reakciót, olyat, amit az evolúció fejlesztett ki benne. A kadaverin büdös, a halott betegségeket terjeszt, meg kell tőle szabadulni. Ha valaminek olajsavszaga van, az már nem él.

A kép viszont nem fekete-fehér, és itt jön az, amit Monsó a halál minimális koncepciójának nevez: ehhez nem szükséges annak a belátása, hogy maga a megfigyelő mulandó, és azé sem, hogy belegondoljon olyan fogalmakba, mint például az örökkévalóság. Elvont fogalmakra sincs szükség hozzá, csak arra, hogy az állat rájöjjön, hogy az elpusztult egyed már nem fog csinálni semmit, nem működik úgy, mint a halála előtt, és ez már így is marad. Ez többé-kevésbé az embernél is megfigyelhető, bár arról, hogy ez valójában így is marad-e, megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy a minimalista halálfelfogásban is jelen van az, hogy ez legalábbis valaminek a vége.

Tényleg megesz a kutyád?

Az emberi és állati halálfelfogás (vagy „halálfelfogás”) szembeállítása ráadásul azt implikálja, hogy az ember képes felfogni a halált – ami, tekintve a számtalan különböző vallási és filozófiai megközelítést, legalábbis erősen kétséges. És hogy ne csak filozófusokról legyen szó: Albert Pierrepoint, Nagy-Britannia legeredményesebb hóhérja, aki körülbelül 450 embert akasztott fel pályafutása alatt, azért tartotta fontosnak a kivégzés humánus és professzionális elvégzését, mert a cselekedeteitől függetlenül minden tiszteletet megérdemel az, aki „a nagy ismeretlenbe” távozik.

Az állatokban valószínűleg nem merülnek fel hasonló metafizikai kérdések, de a reakcióik – már ha nem zsigeriek, mint a hangyák esetében – kiszámíthatatlanok, legalábbis abban az esetben, ha legalább részben kognitív reakcióról van szó. Ilyen váratlan, de nem megmagyarázhatatlan reakció az is, ha valakit megcsonkít a kutyája a halála után. Monsó szerint erre az antropocentrista megközelítés azzal válaszolna, hogy bizonyára nem szerette a gazdáját – de ez ott sántít, hogy emberi értékrendet akarunk húzni az állati cselekedetekre, ami szinte egész biztosan nem jó ötlet, bár esetleg csábítónak hathat.

Lehet, hogy ezekben az esetekben a kutya csak megpróbálja felébreszteni a gazdáját, de az nagyon valószínű, hogy nem éhes: Monsó szerint az esetek többségében még van élelme, és nem a hasnál kezdi el felbontani a holttestet, mint a farkasok, hanem a sérülések jellemzően az arcon találhatóak. Nem a legszebb módja a gyásznak, de magyarázhatja az is, hogy a kutya először megpróbálja felkelteni a gazda figyelmét, aztán a stressz hatására a harapások egyre erősebbek lesznek. Antropocentrista felvetés az is, hogy a gyász érzéséhez szükség van egy meghatározott halálkoncepcióra is: elegendő az, ha az állat megérti, hogy valami már nem működik majd ugyanúgy egy másik egyedben, mint előtte. Az állatok nem filozófusok, ahogy az emberek többsége sem az, mégis elboldogulnak valahogy.

Miért ne gyászolnának?

Azzal együtt, hogy Monsó szerint nem lehet éles határvonalat húzni a sztereotip és kognitív válaszreakciók között, illetve nem lehet bináris módon megközelíteni a gyász kérdését, végső soron azt állítja, hogy az állatok igenis képesek gyászolni – amivel nagyjából csak annyival mond többet, mint Thagard, hogy a gyász, illetve a halál felfogásának fogalmát megpróbálja annyira redukálni, amennyire csak lehet. Ahhoz, hogy egy állat megértse, hogy mit vagy kit lehet halottnak tekinteni (már ha a kognitív felfogásról van szó), szükséges, hogy tisztában legyen a másik normális működésével, az ettől való eltérést pedig betegségként, adott esetben pedig halálként értelmezze. Az erre adott reakciók, ahogy az embereknél, kognitív szinten sokfélék lehetnek: a csimpánzok akár heteken át is magukkal hurcolják az elpusztult kicsinyüket, a delfinek segítenek a felszínen maradni azoknak a társaiknak, amelyek már nehezen tudnak úszni, az elefántok temetést rendeznek elhullott rokonaiknak.

Csejtei Dezső filozófus a Filozófiai metszetek a halálról című könyvében azt írja, hogy „a halál, az elmúlás – ha most csak a szűkebb emberi valóságot tartjuk szem előtt – egyszerre tekinthető olyan egyetemes léthatározmánynak, amely megkülönböztetés nélkül és egyformán érint minden embert, másrészt olyan maximálisan konkrét történésnek, amely különbözőképpen érint minden egyes embert”. Az előbbi megállapítás akkor is érvényes, ha nem csak az emberre vonatkoztatjuk: minden, ami él, előbb vagy utóbb elpusztul, de úgy tűnik, hogy a minimális koncepciónál maradva (már ha elfogadjuk az elképzelést) az állatok egy része ugyanúgy egyéni módon éli meg egy társa elvesztését, mint az ember – azt pedig kár lenne elvárni tőlük, hogy ugyanúgy is reagáljanak rá, mint az emberek.