Prostik, pornó és az antik hétköznapok Pompejiben
„Pompejinek, ennek a vidéki városnak a különlegessége mindenekelőtt abban áll, hogy az ókori római világ egyedülálló keresztmetszetét nyújtja. (…) Különleges benne, hogy az egyes tárgyakat, szobrokat, festményeket, lakóépületeket és templomokat, de az egyszerű használati tárgyakat is ókori összefüggésükben találjuk, nem pedig – ahogy az különben lenni szokott – úgynevezett szekunder kontextusukban. (...) Pompejiben az ásatások során rengeteg edényt találtak a tűzhelyen, kenyereket a kemencében, pénzdarabokat a pénztárban, sőt még bevetetlen ágyakat is feltártak. Ezt a régészetben olykor »Pompeji-effektusnak« nevezik. A Vezúv kitörésének napján a város úgyszólván mozdulatlanságba dermedt, ami a modern régészet számára egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy belemerüljön az ókor életvilágába”
– írja Gabriel Zuchtriegel a magyarul Pompeji – A pusztulás varázsa címen idén ősszel megjelent rendhagyó könyvének bevezetőjében.
A tíz éve létrehozott Pompeji Régészeti Park igazgatójává 2021-ben kinevezett német régész több mint 200 oldalas tanulmánykötete olyan, egyes szám első személyben megírt szakmai önvallomás, amely az ókortudományok legújabb eredményeit bemutatva nem csak a kétezer évvel ezelőtti mindennapok rekonstruálására tesz sikeres kísérletet, de arról is fellebbenti a fátylat, hogy az egyik legismertebb régészeti világörökség gondnokaként miféle nemzetközi akadémiai, politikai és gazdasági ellenszélben kell(ene) érvényre juttatnia az egyetemes örökségvédelmi irányelveket.
Prostik, pornó és az antik hétköznapok
A nemzetközi ókorász társadalom konzervatívabb része szerint szemtelenül fiatalon, alig 40 évesen igazgatónak kinevezett Zuchtriegel ahhoz a kutatói nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai már egyáltalán nem ódzkodnak néven nevezni a korábban szeméremsértő aspektusaik miatt legfeljebb a tudományos szimpóziumokon vagy még ott sem tárgyalt erotikus ábrázolásokat, tárgyakat, díszítéseket, illetve a mindennapokban gyakorolt szexuális rutinokat.
Könyvében így például nem csak a 2017-ben elképesztően jó minőségben megtalált, a meztelen Lédát és a hattyúként állati alakot öltve éppen vele nászra lépő Zeuszt ábrázoló falfestményt helyezi a megfelelő antik kontextusba, hanem a Vettius-ház egyik szobájában feltárt, a Hermaphroditoszt álmában becserkésző Pánt ábrázoló festmény apropóján részletesen tárgyalja a római társadalomban korántsem egyértelmű homoerotika „kérdéskörét” is.
Mint írja, a görögséggel ellentétben, ahol a fiatal fiúk és idősebb férfiak testiségre is kiterjedő nevelő célzatú kapcsolata tökéletesen hétköznapi volt, a „rómaiak szemében kortól függetlenül elvetendőnek számított, hogy egy polgár szex céljából odaadja magát egy másik polgárnak”, ami nem a homoszexualitás elvetését jelentette ugyanakkor, hanem azt, hogy „aki polgárként homoszexuális kapcsolatra törekedett, annak e célra nem polgárt, hanem rabszolgát vagy egy idegent kellett választania – már amennyiben az illető nem akarta társadalmi státuszának elvesztését kockáztatni”. Zuchtriegel arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy a hetero- és homoszexualitás közötti ma ismert különbségtétel totálisan idegen volt az ókori gondolkodástól. Mindez csak a kereszténységgel terjedt el, mivel az volt az első olyan államvallás, amely „a szexualitást az Istennel való egység szempontjából akadályként, épp ezért elvetendőnek definiálta”.
A nemi erőszak és a prostitúció problematikája szintén terítékre kerül a kötetben. „A múzeumok által közzétett szövegeket (publikációkat, múzeumkalauzokat, kiállítási táblákat, feliratokat és appokat) hagyományosan többnyire valamiféle groteszk bagatellizálás jellemzi (...) azt olvassuk, hogy Posszeidón és Medusza Athéné templomában »egyesült« (vagyis mai nyelven kifejezve Posszeidón szexre kényszeríti Meduszát (...) másutt Ganümédészről olvassuk, hogy ő Zeusz »kedvence « (Zeusz – vagy latinul Jupiter – elrabolja a fiút, hogy szexuálisan abuzálja, miközben Ganümédésznek pohárnokként kell őt szolgálnia)” – írja a témát kifejtő fejezetek egyikében. Zuchtriegel szerint miközben mindez olyannyira része volt az ókori hétköznapoknak, hogy az antik nyelveken ki sem alakult specifikus terminológia a jelölésükre, a mai kutatók dolgát alaposan megnehezíti e jelenségek néven nevezése, ráadásul azt a veszélyt is magában rejti, hogy mindezen magatartásformákat elítélve a másik végletbe esnek az egykori viszonyok értelmező bemutatása során.
Hasonló a helyzet a manapság leginkább pornográfnak aposztrofált, Pompeji-szerte feltárt, a legváltozatosabb heteroszexuális aktusokat a maguk leplezetlen nyilvánvalóságukban ábrázoló, illetve kimondottan erotikus mitológiai helyzeteket megörökítő falfestményekkel, amelyek korántsem csak a helyi bordélyból, a leginkább látogatott, sikamlós közönségattrakciónak számító lupanariumból kerültek elő, hanem a legelőkelőbbek magánházainak hálószobáiból is.
Görögnél is görögebbek
Zuchtriegel részletesen kifejti, hogy az eddig feltárt, megtalált, rekonstruált művekért a rómaiak görögmániájának lehet hálás az utókor. Pedig a „rómaiak szemében a filozófia, a színház és az irodalom, a festészet, a szobrászat, de még az asztrológia és a dionüsszoszi transztáncrituálé is valami orientális és a régi római morált potenciálisan veszélyeztető dolognak tűnt”. Ám e veszéllyel dacolva, egy magát valamire is tartó római (pompeii) azzal tudta kellőképp megmutatni gazdagságát, tehetősségét, hogy a híres-neves görög művek lehető legprecízebb másolatait beszerezve és azokat házában, síremlékén stb. közszemlére téve bizonyította ízlésének tökéletes kifinomultságát.
A német régésztől – Győri László pazar és nem mellesleg alaposan pontos – fordításában azt is megtudhatjuk ugyanakkor, hogy a mai értelemben vett, vagyis a magáért való (miszerint l'art pour l'art) alkotás az antikvitásban nem létezett. Csakis vallásos, rituális kontextusban értelmezhető az archaikus művészet egésze – ugyanakkor az emberi test önnön való szépsége a görögöknél is görögebbnek látszani vágyó rómaiakat kétségtelenül magával ragadta.
Az üdülőváros mítosza és a mamahotelek
Zuchtriegel helyre teszi azt a közkeletű elképzelést is, miszerint a Vezúv festői szoknyájának urbanizált települése afféle ókori Saint-Tropez vagy Palm Beach lett volna, ahova nyaralni-telelni jártak a legtehetősebb rómaiak, a helyi vidékiek pedig mindenféle földi jóval az ő igényeik kiszolgálására szerződtek.
Mint írja, a takaros, kies, falusias jellegű kisváros helyett az erősen urbanizált, 1-2-3-4 emeletes házakból álló Pompejiben a modern városok fenntarthatósági problémái valamelyest már valósággá váltak. A stabiaei kapunál „talált felirat tanúsága szerint a Pompejiben élő 45 000-ből legalább 20 000 ezer ember, sőt talán még több is lakhatott bent a központban. Ennek megfelelően a városon belüli lakóterület szűkre volt méretezve. A földrajzi információs rendszeren alapuló becslésünk szerint Pompejiben mintegy 1400 lakás létezett, ezek mindegyikében két-három férfi polgár lakhatott. Vagyis gyakran a családok már felnőtt korú fiai is a szülői házban maradtak. Ehhez jöttek még a feleségek, a gyerekek és a rabszolgák. Ez annyit tesz, hogy egy-egy lakóegységben átlagosan 14 ember élt. Egy lakóegység állhatott egy vagy két szobából; ilyenek tették ki Pompeji összes lakásának mintegy kétharmadát, számuk körülbelül 900 lehetett”.
(Gabriel Zuchtriegel: Pompeji – A pusztulás varázsa; Móra Könykiadó, Budapest 2024.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: