Balázs Zsolt szabadúszó fotográfus évek óta dokumentálja, hogy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) által már 2004-ben a félsivatagos övezetek közé sorolt Homokhátságon élők miként próbálják – kormányzati segítség híján – saját maguk megakadályozni lakóhelyük teljes kiszáradását. A jászkarajenői puszták után idén a Kiskunmajsa-Marispusztai Vízőrzők munkáját követte.

Az elmúlt fél évtizedben a Qubit az elsők között írt azokról a tudományos eredményekről, amelyek szerint a változó csapadékeloszlás a jelenlegi vízgazdálkodással párosulva brutálisan kiszárítja Magyarországot, ahogy arról is, hogy ha védekezni akarunk az aszály ellen, árvízvédelem helyett árvízhasznosításra van szükség. Mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy épeszű vízgazdálkodással meg lehetne akadályozni Magyarország kiszáradását, és ehhez csak a politikai akarat hiányzik, ráadásul a regnáló kormányzat hagymázas és nem mellesleg ezermilliárdokat felemésztő terveivel szemben az EU által támogatott vízvisszatartással simán megállítható volna az elsivatagosodás.

A hasonló témájú sorozatával a 2022-es Magyar Sajtófotó Pályázat természet és tudomány kategóriájában első díjat nyerő Balázs az alábbi fotóriportban azt dokumentálta, miként fogott össze 2024 decemberében egy maroknyi kétségbeesett és elszánt helyi gazdálkodó, hogy véghez vigye az eleinte lehetetlennek tűnő vállalkozást, vagyis hogy vizet fakasszon a Homokhátságon.

Hiánygazdaság

Balázs szerint

„a tanyavilágban élő, gazdálkodó tevékenységet folytatni próbálóknak élet-halál kérdése a víz pótlása”.

Az elmúlt évek aszályos időszakai már az őszi, téli és tavaszi hónapokra is kiterjednek, emiatt egyre többen adják fel tevékenységüket, valamint a demográfiai mutatók romlása, az elvándorlás és az öngyilkosságok száma is tovább halmozza a problémákat.

Zerinváry a Duna mellett nevelkedett, onnan hozta magával az édesapja által készített ladikot, hogy az ideköltözésük idején még vízben gazdag tájban használhassa lányaival és továbbadhassa azt, ami neki gyerekként meghatározó volt:

„víz híján most a porban fürdünk”.

Magad uram

„A közeli termálstrand és kertészet által használt, lehűtött és tisztított termálvíz a területen áthaladó csatornán folyt dél felé egy távolabbi tóba” – mondja a fotográfus.

A bürokratikus ügyintézés, az engedélyeztetési eljárások két hónapon keresztül tartottak, még úgy is, hogy a vízügyi hatóság, a nemzeti park, a földek elárasztásában érintett és nem érintett gazdálkodók egyaránt aktív résztvevői lettek a kezdeményezésnek.

Az ifjabbik Nagyapáti Oszkár vadőrként rendszeresen itatja a vadakat: ha nincs aszály, akkor egy 220 literes hordót tölt havonta a központi vadetető mellett, nyaranta pedig 2 hetente körülbelül 1800 liter vizet kell töltenie a hat helyen kialakított vaditatókba.

„Nyár közepére itt már szomjazik az élővilág. A vadnyulak annyira ki vannak szomjazva, hogy bemerészkednek egészen a tanyáig. A csepegtető rendszer csöveit elrágják, az innen szivárgó vizet nyalogatják. Rossz érzés azt látni, tapasztalni, milyen változások történnek. Húsz éve pár méterre még volt víz. Most ott tartunk hogy 30 méterről a szivattyú alig tudja a vizet felszívni. Azért csatlakoztam a vízőrzőkhöz, hogy tegyünk valamit a környék lassú haldoklása ellen”

– mesélte a fotográfusnak Tóth Tamás gazdálkodó.

„Több generáció óta ez a családunk otthona. A tanya, a földek, az erdő és minden élőlény ami itt lakik vagy átjár ide, része ennek. Errefelé a tanya megóvása összekapcsolódik a tanya világának, az élőhelyeknek is a védelmével, az élet védelmével”

– idézi a fotográfus Hunyadi Katát, aki még megtapasztalhatta, hogy bár már csökkenőben volt a talajvízszint, az őszi, téli és tavaszi csapadék még fel tudta tölteni a területet. Hunyadi Kata szerint a nem messze lévő csatornába, ahová víz került nemrég az elzárásnak köszönhetően, el is kezdett újra sarjadni az élet.

A négy generációs Hunyadi család mindig is tejelő tehenekkel foglalkozott, Hunyadi Dávid szerint viszont a jelenlegi helyzet alapján az ő nemzedéke lesz az utolsó.

Vizet a tájba

A víz egy alsóbb szakaszon eddig is kiterült, de mivel a felsőbb szakaszon is létfontosságúvá vált a vízpótlás, 2025. február 8-án a vízőrzők a helyileg illetékes vízügyi hatóság segítségével a csatornazsilipet időszakosan lezárták néhány pallódeszkával.

„Az elzárt csatorna vizével elárasztott kéthektáros gyepes területhez foghatót nem sokat látni a félsivatagban. A kiskunmajsai vízőrzők pedig az elsők, akiknek itt, ez sikerült. A legmélyebb pontján 80 centiméter mélységű tónál költő madarak, mocsári teknősök, halak telepedtek meg, az elzárás után 2 hónappal”

– mondja a fotográfus.

„A helyi vízőrzők a vízügy engedélyével elvégezték a csatorna tisztítását: deszkaberakást végeztek, hogy tovább tudják itt tartani a vizet, és ezzel emelni tudják a régi Marisi-tónál is a vízszintet, egyben gyorsítva a víz talajba történő beáramlását. A gátőr nem javasolta a további zárásokat, mivel az alsóbb területeken több tó még nem telítődött fel vízzel”

– mondja Balázs.

Meló & munka

Csónak a pusztán

A Kiskunmajsa-Marispusztai Vízőrzők március 23-án ünnepelték meg a víz megjelenését.

A víz hiánya összehozta, visszatérte pedig közösségé kovácsolta azt a 36 gazdálkodót, akik részt vettek az akcióban.

„Megünnepelték azt a két hektáron időszakosan megfogott vizet, amely kevesebb mint egy 1 százaléka a térségben 60 éve még jelen lévő víz mennyiségének” – mondja a fotográfus, aki szerint

„a 36 főt számláló közösségből mindenki hozott valamit a saját gazdálkodásából, terményeiből az eseményre. Szilárd elhozta édesapja dunai ladikját is, és Oszi bácsi is az általa készített kombájntető-csónakot, amivel Oszkár gyerekkorában csónakázott”.