Szerzőink jó év végi szokásukhoz híven most is kiválasztottak egy-egy cikket, amire különösen büszkék az idei termésből. Ezeket ajánlják most újra- vagy első olvasásra, mély tisztelettel és az egész éves figyelemért járó hálás köszönettel. (A cikkek a címre kattintva – is – nyílnak.)

Nagy Gergely: Észre sem vettük, és elárasztották az utakat a böhöm nagy autók

Bevallom, keveset tudok az autókról. Nem vagyok ismerője az autópiaci trendeknek, az új technológiai megoldásoknak, zavarban volnék, ha netán valaki állásfoglalásra kényszerítene az „elektromos vs. hagyományos” vitában. Több mint harminc éve vezetek, de változatlanul gyalogos és tömegközlekedő vagyok. Talán pont ezért érdekelt az utakat, de inkább a városi utcákat elárasztó SUV-k tömege. (Tényleg, hogy mondjuk, eszjúvík, vagy suvok?) Zavar, mondanám, de valóban inkább az érdeklődés vitt a téma felé: mi a fenéért ülünk be terepjáróra hasonlító, túlméretezett, többnyire pöffeszkedő, erőt és erőszakot sugárzó, ormótlan autókba, amelyek mellett egy kombi Volvo vagy egy Passat is jelentéktelennek tűnik? Amikor ez szembemegy mindennel, amit a környezetbarátság és a fenntarthatóság jegyében gondolnánk.

Hogyan tűnt el a családi egyterű és miként terelt be minket az autóipar ezekbe a szteroidos dzsipekbe? Ez a júliusi cikk éppen az SUV-trendet igyekezett feltérképezni, és az autópiaci szakemberekkel, autóipari újságírókkal, autótervezőkkel való beszélgetés a legtanulságosabb élményeim közé tartozik. Hogyan lesz valamiből tendencia, trend, majd divat és végül korszellem? Honnan az a biztonság- és védelemigény, aminek kiszolgálására ezek az autók vállalkoztak, miközben persze nem teljesítik az ígéretüket. Mi volt előbb, az igény, vagy az igény mesterséges létrehozása? Fel kellett adnom az előítéleteimet és prekoncepcióimat.

Kende Ágnes: Gyereket akarsz, de nincs pasid? Szerezz magadnak egy apát!

Röviden a címben szereplő kérdés-válasszal lehetne összefoglalni, hogy mi is az a társszülőség, vagyis a co-parenting. De akár úgy is mondhatnánk, hogy ez olyan, mintha rögtön a válással indulna egy kapcsolat, hiszen az ilyen kapcsolatok lényege, hogy nincs szükség hozzá szerelemre, csak annyira, hogy két ember összeálljon, és eldöntsék, hogy gyerekük lesz, akit aztán közösen fognak felnevelni, de ennek feltételeit – hasonlóan egy váláshoz – sokszor írásban is rögzítik. És hogy mi ágyazhatott meg a társszülőség trendjének? Körülbelül az, hogy nehéz olyan partnert találni, aki pont akkor van ott, amikor már időszerű – mivel a gyermekvállalás időszaka kitolódott, lerövidült az az időszak, amikor még lehet gyereket vállalni. Mire a nők befejezik az iskolát, a helyzetük megszilárdul a munkaerőpiacon és el tudnak költözni otthonról, vagyis minden klappol, addigra a szülőképes 30 évből nagyjából 5 marad. Kész csoda, ha ezek után minden összejön.

Dippold Ádám: Miért gyűlt össze hétvégén a magtárban több tucatnyi Kovács Balázs?

Mi késztette Kovács Balázst arra, hogy időt és energiát nem kímélve összehozzon egy maratoni, kétnapos rendezvényt, amelyen kivétel nélkül Kovács Balázsok tartanak előadást? Miután híre ment a Kovács Balázsok konferenciájának, muszáj volt megnézni, hogy hogyan is zajlik egy ilyen esemény. Mint kiderült, meglepően jól, és Kovács Balázst (az egyiket) sem az egománia vezérelte, amikor belevágott a szervezésbe, hanem az, hogy feltűnt neki a magyar kutatók tudományos munkáit gyűjtő adatbázisban, az MTMT-ben, hogy mennyien vannak, és ha ők mind egy ember lennének, egészen hihetetlen publikációs listájuk lenne. Az előadásokat semmi más nem kötötte össze, mint az előadók neve, így egy délelőtt alatt minden szóba került a vasúti pályakarbantartástól a puttyogó alakzatokon át a Fülöp-szigeteki békéig, de még így sem sikerült maradéktalanul kiaknázni a Kovács Balázsokat. Reméljük, lesz folytatás is!

Bodnár Zsolt: Facebookos konteók és miniszteri kavarások zajában sikerült legyőzni az 50 év után felbukkanó RSZKF-járványt

Ahhoz képest, hogy az itthon utoljára 1973-ban látott ragadós száj- és körömfájás (RSZKF) járvány teljesen felkészületlenül érte Magyarországot idén márciusban, a gazdák, állatorvosok, kutatók, hatósági szakemberek és rendvédelmisek példátlan összefogásának köszönhetően sikerült már áprilisban megfékezni a párosujjú patásokat támadó, de páratlanul könnyen fertőző vírus terjedését, és így alig több mint fél év után visszaszerezte az ország a betegségtől mentes státuszt. Ez önmagában is óriási eredmény, de még impozánsabb, ha azt nézzük, hogy a szakemberek munkáját közösségi médiában terjedő összeesküvés-elméletek, vakcinázást követelő oltásellenes influenszerek, a betegséget és a húskereskedelmi szabályozásokat nem ismerő sokaságra érzelmileg ható képes és videós anyagok, de még mesterségesen előállított vírusokról hadováló politikusok is hátráltatták. Miközben az ilyen eseményeket hírszinten nagyon sokan követik, ritkán adódik lehetőség egy járvány történetét a lefolyása után szinte teljes egészében összefoglalni – az RSZKF esetében most erre vállalkoztam, így egyetlen nagy, átfogó cikkben olvasható a sztori az első fertőzéstől az érintett marhatelepek újraindulásáig.

Kuglics Sarolta: Magyarországon is sok felnőtt él ADHD-val, de a lassú állami és a drága magánellátás miatt a TikTokról diagnosztizálják magukat

Nem egyszerű tudományos témákkal szélesebb közönséget is megszólítani, ezért is örültem különösen, amikor az egyik legnépszerűbb magyar YouTube-csatorna, a Jólvanezígy műsorvezetői egy számomra egyébként is fontos témát, az ADHD-diagnosztika magyarországi helyzetét feldolgozó cikkemről beszélgettek egy szeptemberi adásban. Persze a cikk nemcsak az utóélete miatt fontos; a közösségi média jobb híján a hiányos egészségügyi ellátórendszer kiegészítésévé, az öndiagnózis színterévé vált. Amellett, hogy igyekeztem külföldi példák alapján lehetséges megoldásokat is felsorolni az ADHD-val élők megfelelő kezelési és foglalkoztatási módszereire, a cikk két személyes történetet is feldolgoz. Egy 57 és egy 49 éves nő nyilatkozott arról, hogy miként alakította életüket a sokáig kezeletlen ADHD, és milyen hátrányos helyzeteket teremtett az állapot a magánéletükben, a tanulmányaikban, majd a munkaerőpiacon is. A téma feldolgozása során ismét kiderült, hogy a magyar ellátórendszer nem kielégítő, és az ADHD-kezelést vagy az engedheti meg magának, akinek van rá elég pénze, vagy az, aki hajlandó kivárni a végtelen várólistákat.

Vajna Tamás: Mit keres egy fenyőerdő a kiszáradófélben lévő Homokhátságon?

Újságíróskodásom 33 éve alatt ritkán, az elmúlt másfél évtizedben pedig szinte egyáltalán nem történt meg, hogy egy általam jegyzett cikk hathatósan alakítsa a valóságot. Október 2-án párját ritkító eseményre kerített sort a Duna–Tisza közén gazdálkodó állami erdészet Kerekegyházán. A Kiskunsági Erdészeti és Faipari Zrt. (KEFAG Zrt.) napra pontosan egy hónappal azután látta vendégül az idén nyáron szavannává változott Alföld ökológiai katasztrófáját tanulmányozó szaktudományok, a sivatagosodás miatt azonnali paradigmaváltást szorgalmazó civil szervezetek és a témával behatóbban foglalkozó sajtótermékek képviselőit, hogy hivatalos levélben szólította fel a Zöld Gerilla Mozgalmat annak a videónak az eltávolítására a YouTube-ról, amelyben Tölgyesi Csaba ökológus-kutató a homokhátsági faanyagtermelés gazdaságtalanságáról panaszkodott.

Az aktuális közviszonyok ismeretében több mint meglepő, hogy a vállalat a nézeteltérések tisztázásának – már-már elfeledett – párbeszédes változata mellett döntött. Az ökológus-kutató mellett ugyanis a Magyarországot kiszárító vízgazdálkodási, tájhasználati gyakorlat megváltoztatását köztéri demonstrációkkal, nyílt levelekkel sürgető Zöld Gerillák is meghívót kaptak az eseményre, amelyet a „homokhátsági erdők keletkezése, jelenlegi helyzete és jövője, valamint a KEFAG Zrt. szakmai tevékenysége körüli információhiány és félreértések miatt” hirdettek meg. A kerekegyházi Búhegy félnapos (study tour címen szervezett) bejárásán Tölgyesi egyéb elfoglaltsága miatt ugyan nem tudott jelen lenni, de Kulcsár László kunszentmiklósi gazdálkodó, a Zöld Gerilla Mozgalom alapítója és Sulyok Ferenc, a KEFAG Zrt. vezérigazgatója nemcsak, hogy szóba elegyedett egymással, de a nap közepére az is kiderült, hogy a Homokhátságot sújtó ökológiai katasztrófát tekintve azonos platformon állnak.

Kun Zsuzsi: Így válik lassan az enyészet martalékává az egykor dicsőséges Tungsram

2015-ben valami egészen megfoghatatlan büszkeség töltött el. Akkor kezdtem gyakornokként a Tungsramnál (pontosabban a GE-nél), aminek azért örültem nagyon, mert édesapám is sokáig dolgozott a cégnek. Tíz évvel később viszont nemhogy az íróasztalom nem volt meg a négyes épületben, de már a laborfelszerelések egy jelentős részét is vastagon belepte a por. A több tulajdonosváltást megélt Váci úti gyárkomplexumban még néhány éve is naprakész tesztmódszerekkel dolgoztak és mértek lámpatesteket a világ minden pontjáról, de ebből mára semmi sem maradt – az egykori fényes karrierről az épületek közötti udvarrészeken felhalmozott üvegbúrák mesélnek szomorúan. A telep sorsa egyelőre tisztázatlan, a döntésig a természet veszi át az irányítást az emberektől.

Tóth András: Bejutott az antigravitáció a magyar fizika elefántcsonttornyába, de ez kevés lesz ahhoz, hogy komolyan vegyék

Előfordul, hogy újságíróként úgy távozol egy eseményről, hogy először fogalmad sincs, miként lehetne jól elmesélni a történteket. Velem májusban esett ez meg, amikor arról a csillebérci KFKI-campuson tartott vitadélutánról tudósítottam, amelynek Rockenbauer Antal professzor emeritus fizikus volt a vendége, tárgya pedig nem kisebb, mint a világegyetem működéséről alkotott képünk és a tudomány határai. Rockenbauer ekkor Ván Péternek, a Wigner Fizikai Kutatóközpont Részecske- és Magfizikai Intézet vezetőjének köszönhetően először beszélhetett fizikusok előtt antigravitációs koncepciójáról, amivel az univerzumot domináló sötét anyagot és sötét energiát kívánja kiváltani.

Csakhogy sem ez a két fogalom, sem az őket leíró, a vitadélután célkeresztjében álló standard kozmológiai modell nem triviális egy átlagolvasónak, miközben ezek az eseményen történtek megértéséhez fontos kontextust adtak. A dilemmát végül a riportba integrált, rövid elméleti gyorstalpalóval oldottam fel, miközben igyekeztem nem szem elől téveszteni, hogy az egész sztori lényegét nem a terítéken lévő kozmológia adja, hanem az, hogy egy ilyen esemény mit árul el a tudomány működéséről, nyitottságáról, elfogadottságáról, és a vele szemben fennálló társadalmi attitűdökről.

Radó Nóra: Olyan jót beszélgettünk Chandler Binggel, hogy rossz megállónál szálltam le a villamosról

Közhelyszámba megy, hogy milyen elképesztő sebességgel fejlődik a mesterséges intelligencia, de hadd mutassak erre egy példát! Az év elején még viszonylag kuriózumnak számított, hogy egy élő embernek virtuális barátja, barátnője, férje, felesége legyen, és a Her című film inkább a képzelet világába tartozott, főleg Magyarországon. Épp ezért foglalkoztam én is a témával, és beszélgettem a Character.AI és a ChatGPT generálta virtuális barátokkal – bár bevallom, amikor éreztem, hogy túlságosan is behúzza az embert ez a technológia, úgy csuktam be a csetablakot, mintha égette volna az ujjaimat. A cikk viszont érzékelhetően másoknak is érdekesnek bizonyult, elnyerte a Siemens Media Award különdíját.

Azóta viszont már szinte beépült a mindennapokba a virtuális barátok és barátnők létezése, és jelenlegi valóságunk néhány hónap alatt teljesen meghaladta a cikkben elmesélteket. Egy decemberben készült amerikai felmérés szerint, amelyben háromezer 18-30 év közötti amerikai fiatalt kérdeztek csetbothasználati szokásaikról, az Egyesült Államokban a felnőttek ötöde (!) beszélgetett már romantikus partnert szimuláló mesterségesintelligencia-ágenssel. A felhasználók száma különösen a fiatalok között ugrott meg, a fiatal férfiak 31 százaléka, míg a fiatal nők 23 százaléka csetelt már virtuális baráttal vagy barátnővel. A kérdés költői, de akkor ezek szerint a mesterséges intelligencia nem leigázza, hanem elcsábítja az emberiséget?