A természetben tett gyerekkori barangolásaim talán legfontosabb színhelye a Nyugat-Mecsekben található Jakab-hegy volt. Családunk hétvégi háza a 602 méter magas hegy délkeleti oldalán, közvetlenül az erdő szélén, a csúcstól kevesebb mint egyórányi túrázásra van. Megszámolni sem tudom, életem során hányszor jártam már a Jakab-hegy különböző ösvényein és jelzetlen útjain túrázva, futva, hegyibiciklizve, a természetet és különösen a madarakat figyelve. Bár már több mint tíz éve Budapesten élek, a Jakab-hegy máig a legfontosabb táj számomra, ahová minden alkalommal elmegyek, amikor Pécsen vagyok. Gyerekként, a hegy tölgyeseiben és bükköseiben járva még csak éreztem azt, amit később, a hellyel foglalkozó szakirodalom olvasása nyilvánvalóvá tett: a Zsongor-kő és a Babás-szerkövek felső-perm és alsó-triász kőzetei, a kora vaskori földvár és a halomsírok, a középkori pálos kolostor romjai mind-mind a terület gazdag emberi és nem-emberi múltjáról tanúskodnak. Van azonban egy terület ismeretének az a rétege is, ami mind a régre nyúló emlékeken, mind a könyvekben megtalálható leíró jellegű tudáson túlmutat: a figyelem egy sajátos formája, az a mód, ahogyan a táj apró részletei és résztvevői feltárulnak az ember szeme előtt. Ez a figyelmi réteg nem az ég felé nyúló bükkfákban és a Zsongor-kőről feltáruló panorámában, hanem a mikrorészletekben jelenik meg: a vörös homokkőre tapadó szürkészöld zuzmófoltokban, egy mohapárna textúrájában vagy abban, ahogyan egy apró élőlény kiválik a háttérből. A Jakab-hegy nemcsak jól ismert táj, hanem olyan hely is, ahol újra és újra megtapasztalhatom, mennyi minden marad láthatatlan, ha nem vagyok figyelmes, és ugyanazzal a gyors, szelektív tekintettel járok benne, amivel a hétköznapokban.

Mostanában sok szó esik a globális ökológiai problémákról: az antropogén klímaváltozás és ennek továbbgyűrűző következményei, mint például az óceánok savasodása, az élőhelyek pusztítása miatt a biodiverzitás nagymértékű csökkenése, ami miatt sok tudós a Föld történetének hatodik kihalási hullámáról beszél. Az erről szóló híreket olvasva könnyen tehetetlennek érezhetjük magunkat. Amíg Donald Trump kilépteti az Egyesült Államokat a klímaváltozás elleni globális fellépést célzó ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményéből (UNFCCC) és a Föld lakossága leggazdagabb 1 százalékának rohamosan növekvő szén-dioxid-kibocsátása – magánrepülőgépek, óriásjachtok és a felfoghatatlan mértékű túlfogyasztás révén – annyi, mint a legszegényebb kétharmadé együttvéve, könnyű úgy érezni, hogy az egyéni cselekvés végső soron hiábavaló. Az autót biciklire cserélhetjük a napi közlekedés során, vásárolhatunk helyi terményeket és csökkenthetjük a húsfogyasztásunkat, mégis be kell látnunk, hogy a cselekvési körünkön kívül álló globális gazdasági és hatalmi struktúrák hatásához képest ezek legfeljebb morális gesztusok – még ha egyéni szinten fontosak is.

Ez a bénultság nem feltétlenül egyéni hiba, hanem jelentős részben a technológiai homogenizációból fakadó következmény. A modern média rászoktatott arra, hogy csak a nagyot, a látványosat, a kiugrót észleljük, a kicsi, a helyi, a nem látványos pedig kiesik a látóterünkből. Bizonyos értelemben ez persze minden aktív, helyváltoztató életmódot folytató biológiai lény sajátja, ugyanakkor ami a közvetlen túlélésünk szempontjából előnyt jelent (az út mellett gyalogolva látom, hogy az autó az úttestről letérve gyorsan közelít felém), az a komplex rendszerek megértésében hátrány is lehet.

Ricardo Rozzi chilei ökológus és környezetfilozófus, a dél-chilei Magallanes Egyetem és az Észak-Texasi Egyetem kutatója szerint kulcsfontosságú, hogy visszaszerezzük az elmélyült figyelemnek azt a képességét, amely által a környezetünk apró, kevésbé látványos, de annál fontosabb lakóit és lassú változásait is észre tudjuk venni. A globális klímaváltozás természetesen valós, fontos és sürgető probléma; ugyanakkor kulcsfontosságú, hogy egy radikális léptékváltás révén a helyi környezetünk valóságával ismét eleven kapcsolatba lépjünk.

Rozzi terepi környezetfilozófiának (field environmental philosophy) nevezi azt a gyakorlati megközelítését, aminek célja, hogy a tudományok, a művészet és az etika integrálásával helyreállítsa az elveszett kapcsolatot az élőhelyek (habitats), az életszokások (habits) és a lakótársak (co-inhabitants) között. Ez a módszertan nem elégszik meg az elméleti fejtegetésekkel: a „terepi” jelző itt arra utal, hogy a megismeréshez és megértéshez elengedhetetlen a fizikai találkozás a tájjal és annak élőlényeivel. A klímaszorongás ellenszere nála a radikális léptékváltás: a planetáris szintű absztrakciók helyett a figyelmünket a lokális valóságra, a szó szerint a lábunk előtt heverő biokulturális sokféleségre kell irányítanunk. A terepi környezetfilozófia olyan gyakorlati módszertan, amelyben a filozófiai vizsgálódás nem a karosszékben, hanem a terepen zajlik, integrálva az ökológiát az etikával. Rozzi szerint nem elég elméleti szinten tudni a biodiverzitásról; a valódi megértéshez elengedhetetlen a közvetlen, testi tapasztalat, a közvetlen találkozás a nem-emberi lakótársakkal.

Rozzi javaslata a kortárs természetvédelmi megközelítésekhez képest bizonyos szempontból perspektívaváltást jelent. Ahhoz, hogy lássuk ez mit is jelent, érdemes röviden felrajzolni azt a vitateret, amelyben a kortárs természetvédelem mozog. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a konzervációbiológiát jelenleg két nagy paradigma uralja. Az egyik az, amit a szakirodalomban gyakran a new conservation, vagyis új természetvédelem címkével illetnek. Az ide sorolható elképzelések valójában rendkívül sokszínűek, közös kiindulópontjuk mégis az, hogy mára az ember olyan alapvető szinteken avatkozik bele a Föld működésébe, hogy immár nem igazán van értelme az embertől elkülönült természetről beszélni. Az antropocén elképzelésének hívei szerint nincsenek többé szűz területek: a mikroműanyagok a Mariana-árok mélyén is ott vannak, az ember ipari tevékenysége pedig a Föld-rendszert szabályozó alapvető biogeokémiai ciklusokat is nagymértékben módosította. Ha pedig ilyen hibrid rendszerek vannak, akkor a természetvédelem feladata nem a – már nem létező – vadon őrzése, hanem a bolygó pragmatikus ökológiai menedzselése, Emma Marris amerikai szerző kifejezésével élve „zabolátlan kertek” a létrehozása, ahol a vad természet és az emberi beavatkozás kibogozhatatlanul összefonódik. A „természetesség” mércéje többé nem az érintetlenség, hanem az ökológiai funkció, amit akár olyan radikális technológiák révén is elérhetünk, mint a de-extinction, vagyis az egykor kihalt fajok feltámasztása.

A másik fontos megközelítés szkeptikus azzal szemben, hogy a természetbe való emberi beavatkozás általában pozitív lehet. A jelenkor ökológiai válságaira éppen ezért a megoldás az ember által nem bolygatott területek arányának növelése; a radikális javaslatok szerint, mint például a néhány éve elhunyt híres biológus, Edward O. Wilson Half-Earth, vagyis fél-Föld megközelítése szerint a bolygó területének a felét szigorúan védett, szinte mindenfajta emberi beavatkozástól mentes övezetté kellene nyilvánítani.

Ennek az alapvetően protekcionista megközelítésnek mély gyökerei vannak a modern természetvédelem Egyesült Államokból eredő változatában: a wilderness, az emberi tevékenységtől mentes vadon gondolata az amerikai nemzeti parkok létrehozásának egyik fő motorja volt. Amikor azonban a nyugati ember „érintetlen vadonról” beszélt és beszél, hajlamos megfeledkezni arról, hogy ezeken a területeken – Amazóniától Ausztráliáig – évezredek vagy évtízezredek óta éltek őslakos közösségek, amelyek a környezetükkel kapcsolatos mélyreható – ám a nyugati tudományos megismeréssel sokszor összeegyeztethetetlen – hagyományos ökológiai tudással rendelkeztek. A modern természetvédelem eredetmítosza mögött valójában sötét történelmi tények húzódnak meg: az első nemzeti parkok (mint a Yellowstone vagy a Yosemite) létrehozása az ott élő népek erőszakos kitelepítésével és rezervátumokba zárásával járt együtt, hiszen jelenlétüket és tájhasználatukat a döntéshozók nem tartották összeegyeztethetőnek a természet érintetlen „szentélyeinek” megőrzésével. De ahogyan Karl Jacoby amerikai történész részletesen feltárta, az újonnan létrehozott parkokban nem volt helyük a nem-őslakos, rurális közösségek által kis léptékben, alapvetően fenntartható módon űzött, mély ökológiai tudással átszőtt vadászó, halászó, csapdázó, gyűjtögető tevékenységeknek sem.

A természetvédelem látszólag csapdába esett e két paradigma között. Vagy üdvözüljük azt az ökomérnöki szemléletet, miszerint a Föld egy ember által irányított kertté vált – kockáztatva ezzel a természet önértékének elvesztését –, vagy egy kirekesztő illúziót kergetünk, amely fizikailag akarja elválasztani az embert a tájtól, miközben történelmi igazságtalanságokat konzervál.

Rozzi terepi környezetfilozófiája nem pusztán egy kompromisszumos megoldás eközött a két nagy szemlélet között, hanem egy másik tengelyen rendezi újra a kérdést: a természetvédelem nem csupán policy és menedzsment kérdése, hanem figyelmi, megismerési és etikai kérdés is. Szükséges, de nem elégséges pusztán a matematikai modellekről, a módszerekről vagy a beavatkozás mértékéről vitatkozni, ha közben alapvető érzékelési torzításokkal küzdünk. A nyugati tudományos megismerés és a modern természetvédelem ugyanis hajlamos a „rendszertani sovinizmusra”: figyelmünket és empátiánkat aránytalanul nagy mértékben a hozzánk biológiailag hasonló vagy méreteik miatt lenyűgöző lényekre pazaroljuk, miközben az élet sokféleségének zömét kitevő kisebb szervezetek láthatatlanok maradnak.

A konzervációbiológiában karizmatikus megafaunának nevezik azokat a nagytestű, látványos és általában vagy cuki, vagy éppen félelmetes fajokat (óriáspanda, orrszarvú, elefánt, tigris), amik megragadják az emberek fantáziáját. De a már emlegetett, a de-extinctionre irányuló törekvések célpontjai is mind ilyen nagytestű, ikonikus fajok, mint a gyapjas mamutok vagy éppen a Colossal Biosciences állítása szerint feltámasztott óriásfarkas. A karizmatikus megafauna természetvédelemben betöltött szerepe vitatott kérdés: kétségtelen, hogy egy konzervációs projektet ilyen fajokkal marketingelve több támogatás szerezhető mind a tehetős adományozóktól, mind az emberek széles rétegeitől. Ugyanakkor ezek a nagytestű fajok ökológiai alapon nem mindig a legindokoltabb jelöltek. Sok kistestű, nem látványos vagy adott esetben „nemszeretem állat” védelme adott esetben még fontosabb, és „ár-érték arányban” kifizetődőbb lenne, csak éppen egy unalmas barna gomba vagy kígyó a támogatások töredékét szerezné meg.

A probléma másik, és valójában alapvetőbb aspektusa nem financiális, hanem pszichológiai természetű. Amíg a megóvandó természetnek pusztán a nagy és látványos élőlényeket tekintjük, addig egész egyszerűen vakok maradunk a minket körülvevő környezet és annak lakóinak nagy részére, a köztük lévő ökológiai kapcsolatokra – és ezeknek az ökoszisztémáknak a problémáira. Az, hogy a világ minden részén az orrszarvúk és óriáspandák állnak a figyelem középpontjában, olyan homogenizációs folyamatot gerjeszt, ami együtt jár a helyi – adott esetben ugyanúgy veszélyeztett – élőlények figyelmen kívül hagyásával és az ezekre vonatkozó helyi tudás elfeledésével.

Rozzi említi ennek a lokális környezeti vakságnak egy helyi, dél-chilei példáját. A dél-amerikai kontinens Antarktiszhoz közeli nyúlványán, a Horn-foktól kicsit északra, a Navarino-szigeten fekvő Puerto Williams a Föld legdélibb folyamatosan lakott települése. Amikor Rozzi és kollégái egy kutatás keretében megkérdezték a helyieket, hogy milyen növények jutnak először az eszükbe, a többség az első két helyen a rózsát és az almát említette. Egyik faj sem őshonos, azonban a gyarmatosítók keresztény kultúrája és a globális piacgazdaság hatására mégis alapvetően meghatározza a dél-chileiek növényvilágról alkotott képét. Eközben az őshonos, szubantarktiszi flóra képviselői csak a válaszok mintegy húsz százalékában jelentek meg – elsősorban az idősebbek és az őslakos Yahgan népcsoport tagjainál. Ez a folyamat a Rozzi által biokulturális homogenizációnak nevezett mechanizmus: a helyi tudással nem rendelkező, újonnan érkező réteg (oktatás, hatóságok) globális, idegen modellt erőltet rá a helyi ökoszisztémára, elnyomva ezzel a hagyományos tudást és az őshonos biodiverzitást.

Rozzi a biokulturális etika kifejezéssel ragadja meg azt a felismerést, hogy a biodiverzitás, a kulturális és nyelvi diverzitás, valamint az ezekhez kötődő hagyományos ökológiai tudás és gyakorlatok egymást erősítő, összefonódó rendszert alkotnak. A biokulturális homogenizáció visszafordításához arra van szükség, hogy egy ilyen tágan értett etikai keretrendszerben közvetlenül találkozhassunk azokkal a lakótársakkal, akikkel egy adott fizikai élőhelyen osztozunk. Az ilyen találkozás során a biodiverzitás elvont fogalma helyett a velünk együtt élő lények eleven valóságát tapasztaljuk meg, ami elengedhetetlen az érzelmi kötődés és az etikai felelősségérzet kialakulásához.

1999-ben Rozzi és Francisca Massardo botanikus vezetésével egy transzdiszciplináris kutatócsoport létrehozta Puerto Williams közelében az Omora Etnobotanikai Parkot. A park nem csupán hagyományos természetvédelmi terület, hanem biokulturális kutatási, oktatási és konzervációs központ, amely a Hosszú Távú Szocio-Ökológiai Kutatások (LTSER) hálózatának legdélibb állomásaként működik. Az alapítók a helyi közösséggel – köztük a Yahgan őslakosokkal, iskolákkal és hatóságokkal – együttműködve hozták létre a parkot, aminek célja a szubantarktiszi régió egyedülálló biológiai sokféleségének védelme, miközben integrálja a tudományos kutatást, a helyi őslakosok hagyományos ökológiai tudását és az etikát.

Miben különbözik ez a környezeti nevelés és edukáció bármilyen más formájától, az erdei iskoláktól kezdve a madarásztáborokon át a vezetett nemzeti parkos túrákig? A terepi környezetfilozófia természetesen nem teljesen független más módszerektől, azonban fontos hangsúlyozni, hogy mégis más és bizonyos szempontból tágabb fókuszú, mint a környezeti nevelés legtöbb formája. A filozófiai reflexió és a környezeti etika explicit módon történő integrálása az ökológiai alapú természettudományos megismerésbe az, ami a terepi környezetfilozófiát ebben az értelemben többé teszi puszta természetbúvárkodásnál.

Rozzi és kollégái az Omora Etnobotanikai Parkban négylépcsős módszertant dolgoztak ki, amely a következő lépésekből épül fel:

1. transzdiszciplináris kutatás;
2. a tudományos eredmények lefordítása metaforákra és narratívákra;
3. ökológiai és etikai szemléletű vezetett terepi élmények;
4. az in situ, vagyis helyszíni természetvédelem.

A transzdiszciplinaritás azt jelenti, hogy a vizsgálat tárgya szempontjából több tudományterület, diszciplína is releváns, azonban, szemben a multidiszciplináris kutatásokkal, ezek a vizsgálódások nem különülnek el élesen egymástól. Nem csupán arról van szó, hogy például a zuzmókat tanulmányozó lichenológusok, az élőlények és a környezetük közti kapcsolatokat vizsgáló ökológusok, a környezeti etikával foglalkozó filozófusok és a helyi őslakos közösségek hagyományos ökológiai tudását leíró kulturális antropológusok mind hozzáteszik a maguk részét egy nagy kutatási projekthez, hanem arról is, hogy a tudósok egymással párbeszédet folytatva, más társadalmi szereplőkkel együtt hoznak létre új tudást. A terepi környezetfilozófia nézőpontja szerint a természetre vonatkozó tudományos és hagyományos ökológiai tudás és az etikai szempontok nem egymástól független megismerési aspektusok, amelyeket utólag illesztünk össze, hanem eleve együtt formálják azt, hogy mit tartunk problémának, minek tulajdonítunk jelentőséget, és milyen cselekvési lehetőségeket tartunk megvalósíthatónak. A Yahgan hagyományos ökológiai tudás például nem pusztán adatforrás, amit az akadémiai színtéren folyó tudományos megismerésbe be lehet csatornázni, hanem egy másik perspektíva arra, hogy mi számít egyáltalán releváns különbségnek a tájban: milyen növények fontosak, milyen élőhelyekkel milyen gyakorlatok kapcsolódnak össze, és milyen módon válik láthatóvá a tájban az, amit a globális természetvédelmi perspektíva könnyen elhomályosít.

Ez a perspektívaváltás szorosan kapcsolódik a már említett példához. Míg a helyiek többségének növényekről alkotott alapvető képét jelentős részben ezek a lokálisan egzotikus fajok alkotják, addig a terület jellegét és jelentőségét alapvetően meghatározó zuzmók és mohák láthatatlanok maradnak. A terület felmérése előtt a gerinces állatok és fásszárú növények tekintetében szegényes régió természetvédelmi szempontból alacsony prioritású volt. Pedig a Horn-fok a moháknak és zuzmóknak, ezeknek az elsőre meglehetősen unalmasnak tűnő élőlényeknek valóságos biodiverzitási hotspotja: a Föld szárazföldi területének kevesebb mint 0,01 százalékát kitevő régióban található a világ mohafajainak több mint 5 százaléka. Ahhoz, hogy ezek az aprócska növényi és szimbiotikus életformák láthatóvá váljanak, olyan metaforák megalkotására van szükség, amik által többnek tudjuk látni őket, mint egy homogén zöld takaró vagy a sziklák felületén tenyésző szürkészöld folt. Ezért Rozziék megalkották a „Horn-fok miniatűr erdői” (Miniature Forests of Cape Horn) fogalmát. Ez a nyelvi fordulat segített megértetni, hogy egy mohapárna ugyanolyan komplex ökoszisztéma, mint egy óriásfákból álló erdő, ahol a rovarok és más gerinctelenek a „miniatűr erdők lakóiként” élik életüket.

A „miniatűr erdők” fogalma segít újrahangolni képzeletünket és figyelmünket, de a terepi környezetfilozófia szerint a valódi megértéshez elengedhetetlen, hogy ez az áthangolás testi tapasztalatként is megtörténjen. Rozzi még 2000-ben egy kutatócsoporttal terepen dolgozott, bálnacsontokon élő különleges mohákat tanulmányozva, amikor a csoporttól elszakadva belecsúszott egy tőzegláp kis tavába. Minden erőfeszítése ellenére sem tudott kimászni a mocsárból, és ahogy a hideg vízben lassan süllyedve kezdett beletörődni sorsába, rácsodálkozott a moha- és zuzmótakaró elképesztő vizuális változatosságára, ami immár szemmagasságba kerülve feltárulkozott előtte. A csapat órákkal később, majdnem teljesen elmerülve talált rá Rozzira, akit később ez az éles helyzet inspirált a kézi nagyítós ökoturizmus koncepciójának megalkotásában. Szerencsére nem kell élet-halál helyzetbe kerülnünk ahhoz, hogy más szemmel tudjunk tekinteni a körülöttünk elterülő tájra: elég lehet az is, ha egy kézi nagyítóval lehajolunk, és megfigyeljük a szó szerint a lábunk előtt elterülő miniatűr világot. Ezt a léptékváltást élem át, amikor a Jakab-hegyen letérdelek az alsó-triász vörös homokövön, és egy tenyérnyi zuzmófoltot próbálok lerajzolni: ami előtte puszta háttér volt, immár élőhellyé és velem együtt létező lakótársak színes gyülekezetévé válik.

Ez a tevékenység fizikai szempontból is radikális lassítást követel a résztvevőktől. Letérdelve, lehajolva és lehasalva nem lehet végigrohanni egy ösvényen, hogy kipipáljuk az adott látványosságot. A nagyító több mint puszta optikai eszköz; egyben a figyelem átstrukturálásának technológiája, az emberi észlelés természetes sajátosságaiból fakadó figyelmi fókusz kiterjesztésének eszköze. A módszer része a látottak lerajzolása és elnevezése is, ami segít elmélyíteni a figyelmet és rögzíteni az élményt, felülírva ezzel a korábbi vakságot. Amikor közel hajolunk egy mohapárnához, amikor kézbe veszünk egy zuzmóval benőtt ágat, amikor észrevesszük, hogy a „zöld takaró” valójában egymást átszövő életformák sűrű hálózata, akkor a biodiverzitás mint absztrakt fogalom helyett lakótársakkal találkozunk. Ez a léptékváltás – a nagy és látványos helyett a kicsi és lokális felé – nemcsak azt változtatja meg, amit tudunk, hanem azt is, hogy mit érzünk egyáltalán fontosnak. A terepi környezetfilozófia alaptézise szerint az etikai felelősségérzet nem egy pusztán racionális döntés eredménye, hanem nagyrészt azon múlik, hogy mi az, ami egyáltalán a világunk részévé válik, ami számít nekünk, és amihez képesek vagyunk érzelmi kötődést kialakítani.

A négylépcsős módszertan utolsó eleme, az in situ természetvédelem éppen azt biztosítja, hogy mindez ne pusztán egyéni élmény maradjon. A „miniatűr erdők” észleléséhez szükséges figyelmi gyakorlatokat ugyanis intézményesíteni kell: ösvényekkel, interpretációs pontokkal, helyi együttműködésekkel és olyan szabályozással, amely a mikroléptékű élőhelyek sérülékenységét is figyelembe veszi. A terepi környezetfilozófia így a megértést visszaköti a cselekvéshez: a lakótársakkal való találkozásnak következménye van a táj használatára és védelmére nézve.

A terepi környezetfilozófia nem pusztán elméleti, hanem gyakorlati szinten segít tudatosítani, hogy a természet nem csupán az amazóniai esőerdőket és a Nagy-Korallzátonyt jelenti, hanem a sziklákon lassan növekedő szürkészöld zuzmót és az erkéllyel szemközti fákon nap mint nap látott széncinegét is. El kell fogadnunk, hogy a nagyléptékű ökoturizmus nem fenntartható; nem lehetséges az, hogy sokmillió ember a bolygó másik felére utazik, hogy a dokumentumfilmekben látott, nagybetűs természetet csodálja, miközben vakok vagyunk a minket körülvevő környezetre és annak lakóira.

A terepi környezetfilozófia nem valamilyen szubantarktiszi egzotikum, nem valami, aminek a megtapasztalásához ökoturistaként a világ másik felére kellene utaznom – bár persze remélem, hogy egyszer eljuthatok a Jakab-hegyi lombhullató erdőktől nagyon különböző dél-chilei fjordvidék tőzeglápjaiba. A terepi környezetfilozófia mindekelőtt a saját, ismerős tájjal való új módon történő megismerkedés módszere.

Ahogy a Jakab-hegyen egy hideg decemberi napon a sziklán kuporogva a vörös homokkövön élő zuzmót rajzolom, nemcsak a testhelyzet szokatlan, hanem a figyelem iránya is. Általában madarakat, tehát széles körben kedvelt, karizmatikus gerinceseket figyelek és rajzolok a terepi naplómba. A zuzmókhoz közel hajolva a Jakab-hegy új világa tárul fel előttem, ahogyan a gazdagon burjánzó szürkészöld telepekre összpontosítok. Ez valóban filozófiai gyakorlat, nem a szó szűkebb, akadémiai, hanem a tágabb, az eredeti antik jelentéséhez sok szempontból közelebb álló életfilozófiai értelemben. Az évi néhány millimétert növekvő, talán velem egykorú zuzmó a táj, a tér és az idő és a benne élő organizmusok másfajta észlelésére tanít. Nem egy absztrakció, nem egy fajnév, hanem a tájban velem együtt létező, velem együtt lélegző, velem evolúciós rokonságban álló nem-emberi lakótárs. Az ökológiai válság nem pusztán ott kint, grafikonokkal és elméleti modellekkel leírhatóan történik, hanem itt, az élőhelyeinkben és életszokásainkban – és csak akkor lesz belőle valódi felelősség, ha ezt lakótársakként is képesek vagyunk érzékelni.

Bárdos Dániel a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének adjunktusa. A szerző szeretne köszönetet mondani Nemes Lászlónak az esszéhez fűzött hasznos megjegyzéseiért.