Az Exeteri Egyetem kockázatelemző matematikusainak friss jelentése szerint már nemcsak a kibocsátások növekednek, de a Föld energiamérlegének felborulása és a melegedés üteme is egyre fokozódik: „mindezek hatására a 2 Celsius-fokos küszöböt már 2050 előtt átlépjük, hacsak nem történik azonnali és jelentős irányváltás” – olvasható az ELTE Meteorológiai Tanszékének kutatóinak a Másfélfok klímapolitikai blogon hétfőn megjelent elemzésében.

Szabó Péter éghajlatkutató és Pongrácz Rita meteorológus-hidrológus szerint az emberi tevékenység nemcsak üvegházhatású gázokat (például szén-dioxidot és metánt) bocsát ki, hanem aeroszol gyűjtőnéven ismert szilárd vagy cseppfolyós légszennyező részecskéket is. Mint írják, „ezek a kisméretű részecskék hosszú ideig enyhítették az üvegházgázok felmelegítő hatását. Működésmódjuk egyik fontos eleme, hogy még mielőtt a beérkező napsugárzás elérné a felszínt, ezek az aeroszol-részecskék már a légkörben visszaverik annak egy részét. Emellett a légköri vízgőz a levegőben lebegő szilárd részecskéken könnyebben kiválik apró vízcseppek formájában, melyek a felhőket alkotják. Ez a »rejtett napernyő« nagyjából 0,5 °C-kal hűtötte a bolygót”.

A műholdas adatok szerint az eltűnő aeroszol-részecskék nyomán csökkenő hűtés hatása nagyobb, mint amit a legtöbb klímamodell korábban feltételezett, állítják a kutatók. Szerintük a klímarendszer jelenlegi energiamérlege olyan gyors ütemben juttatja a többletenergiát az óceánokba, a jégtakarókba és a légkörbe, amit a klímamodellek egyik alrendszer esetében sem jeleztek előre. Szabó és Pongrácz szerint a melegedés üteme jelenleg a pesszimistább kibocsátási forgatókönyveknek felel meg.

„Az 1,5 °C-os melegedési küszöb felett olyan világba lépünk, ahol már nemcsak fokozatos, hanem láncreakciószerű és visszafordíthatatlan éghajlati változások indulhatnak be. Ezek az ún. billenőpontok – vagyis hirtelen és tartós állapotváltozások – olyan rendszerekhez kötődnek, mint a grönlandi, az északi-sarki és az antarktiszi jégtakaró, a fagyott talaj (permafroszt), az Amazonas esőerdője vagy az óceáni áramlások” – fogalmaznak a kutatók.

Egyes régiókban ezek a folyamatok felerősíthetik a globális felmelegedést (például további szén-dioxid és metán felszabadításával), ugyanakkor az is előfordulhat, hogy átmenetileg mérsékelik (ilyen hatása lehet az óceáni áramlások lelassulásának). De a rendszer egésze szempontjából a kockázat abban áll, hogy ezek a változások hirtelen, egymást is erősítve következhetnek be, veszélyeztetve a klímarendszer jelenlegi stabilitását. Úgy tűnik, hogy ez már nem csupán elméleti forgatókönyv: a jelenlegi kibocsátási és melegedési pályán ezek az átfordulások reális közelségbe kerülhetnek.

A kutatók szerint így még 2050 előtt valószínű egy 2 Celsius-fokkal melegebb világ, még akkor is, ha mostantól teljesen nullára csökkentenénk az emberiség kibocsátását, mindez ráadásul súlyos gazdasági és társadalmi kockázatot jelent.