2019 sem hozott látványos áttörést a klímaváltozás hatásainak csökkentésében. Hiányzik az egységes politikai szándék; pótcselekvésekbe menekülnek a nagyvállalatok; az emberek és véleményvezéreik, ahogy szoktak, inkább részletkérdéseken marakodnak; a klímaválság a kommentszekciókban már világrendek harcának vált a terepévé; az egyéni önkorlátozás pedig csak a társadalmak szűk rétegeiben dívik, ott is gyakran azzal a frusztrációval átitatva, hogy úgyis mindegy, mit csinál az ember, amíg van Kína és Amerika. A légkör szén-dioxid-koncentrációja eközben tovább növekszik, a melegrekordok gyorsuló ütemben dőlnek, egyre soványabb jegesmedvék jönnek egyre délebbre.

Az elmúlt év témába vágó cikkeiből összeállított gyűjteményünk azonban rávilágít, hogy mégiscsak múlandóban a közöny, és ami 2019-ben történt, az maga a tudatra ébredés, még ha sok gyakorlati haszna egyelőre nincs is. Míg 2018 a sokk éve volt (köszönhetően az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete, az IPCC által kiadott szókimondó jelentésnek is), a tavalyi év már arról szólt, hogy az emberi közösség tudatosabb része a maga megszokott módján, tehát konfliktusokkal és ellenérdekekkel terhelten, pánikba esve vagy tagadással, de teljes gőzzel ráfordult a klímaváltozás témájára. 

Az éghajlatváltozás problémakomplexumában minden mindennel összefügg, de 2019 arról is szólt, hogy mindaz, ami ránk és főként a gyerekeinkre, unokáinkra vár, résztémakörökre bontva némileg emészthetőbbé vált: a légköri folyamatok, az élelmezés, a közlekedés, a termelés, a népesedés, az erdősítés klíma-összefüggései egyesével kiléptek a szélesebb nyilvánosság elé. 

Nem utolsósorban 2019-ben indult be a politikusokat cselekvésre bírni igyekvő globális tömegmozgalom, ezáltal komoly generációs szakadék is nyílt, amely világszerte egyre látványosabban jelenik meg a választási eredményekben is. Ikonszerű személyiségek álltak az alulról szerveződő mozgalmak élére, tömegeket felrázva, de mély undort kiváltva azokból, akik a piacgazdaságot és a demokráciát megőrizve, ösztönzőkkel szeretnék higgadtan és fokozatosan leszoktatni az emberiséget az önpusztításról. És persze azokból is, akik szerint ez az egész csak hiszti meg politikai játszma.

Újabb vészforgatókönyvek

Nemrég tizenhét 20. századi, illetve a 2000-es évek elején keletkezett klímamodellt vizsgáltak amerikai kutatók, akik aztán arra a kényelmetlen eredményre jutottak, hogy ezek nagy többsége viszonylag pontosan jelezte előre, ami jelenleg is történik. Mi több, még az ötven évvel ezelőtti magyar sajtó is képes volt tudományos alapon megjósolni a klímaváltozást. Mindebből arra is következtethetünk, hogy a jelenlegi, meglehetősen pesszimista forgatókönyvek sem tévednek olyan nagyot. Nézzük, milyen szcenáriókat írtak le és hoztak nyilvánosságra tudományos műhelyek és nemzetközi szervezetek 2019-ben.

A Columbia Egyetem kutatói bizonyították, hogy a növények szén-dioxid-megkötő képessége is véges, és ezt a hatást az időjárási anomáliák csak fokozzák. Ha a talaj nedvességtartalma tovább csökken, a szén-dioxid-felvétel sebessége a század közepén (a sokat emlegetett 2050-ben!) csökkenni kezd. A klímaváltozás járulékos hatása – amint a Nature januári Cilmate Change kiadványában kimutatták –, hogy az északi félteke százmillió tavának mintegy 50 százaléka tartósan jégmentes marad, ami jelentősen megbolygatja a környékbeli ökológiai és hidrológiai rendszereket, valamint hosszabb távon a társadalmi rendszereket is. Egy katmandui ökológus pedig azt vizsgálta az év elején nyilvánosságra hozott tanulmányában, hogy milyen hatással lesz a környék vízellátására a Himalája gleccsereinek olvadása: özönvízre, majd aszályra készülhet másfél milliárd ember. Ugyancsak vízhiányra készülhet középtávon az Egyesült Királyság, amit nem más, mint az angol Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója vetített előre. Szintén a vízgazdálkodás felelőtlenségére figyelmeztetett júliusi jelentésében a WWF, riportjuk arra is kitért, hogy ami az aszályos időszakok jövőbeli gyakoriságát illeti, a Duna vízgyűjtő területe, benne Magyarországgal a magas és mérsékelt kockázatú zónába tartozik. A vízhiány következményei szerteágazóak lehetnek: fenyegetik például az európai energiaellátást is, amihez a 2019-es franciaországi hőhullámok szolgáltattak bizonyítékot.

Egyre többet hallani a klímaváltozás halmozódó hatásairól, ezek közé tartozik az is, amire a Kaliforniai Műszaki Egyetem, a Caltech kutatói figyelmeztettek februárban: ha a szén-dioxid-kibocsátás üteme a mostani szinten marad, száz éven belül szinte eltűnik az egyik legfontosabb hűtő felhőtípus, a stratocumulus, ami jelentősen megtolhatja a felmelegedést.

Ha ez nem lenne elég, júniusban ausztrál kutatók dobták le az 2019-es katasztrófa-forgatókönyvek legvadabbikát: levezették, hogy az egyre extrémebb időjárási körülmények olyan káoszt szabadítanak el, amellyel a társadalmak nem bírnak majd el, úgyhogy 2050-re lényegében véget ér az emberi civilizáció – ha addig nem változtatunk, persze. 11 nemzetközileg elismert klímatudós és háborús konfliktuskutató néhány nappal később a Nature-ben azzal emelte a tétet, hogy nem kizárható a globális átlaghőmérséklet 4 Celsius-fokos emelkedése is, ami jelentősen növeli majd a fegyveres konfliktusok kockázatát.

A várható légköri változások az élet olyan részterületeit is befolyásolhatják, mint a repülés: gyakoribbá válnak és felerősödnek a kellemetlen légörvények, bár lehet, hogy addigra egyszerű földi halandók számára jócskán beszűkülnek a közlekedés legszennyezőbb formája, a repülés lehetőségei. Egyelőre azonban ennek nem sok nyoma van, 2019-ben július 29-ére esett a túlfogyasztás világnapja, azaz hét hónap sem kellett hozzá, hogy a Föld lakói eltapsolják a bolygó éves erőforrásait. Európában ez a nap már május 10-én eljött.

A Nagy Eltapsolásból persze eltérő mértékben veszi ki a részét egy amerikai, egy magyar és egy csádi személy, a szomorú következményeket pedig nagy eséllyel azok fogják tömegesen és közvetlenül elszenvedni, akiknek a legkisebb a karbonlábnyomuk. Nem véletlen, hogy az IPCC augusztusi különjelentésében a globális egyenlőtlenség felszámolását helyezte a fókuszba, ami a testület szerint kulcsfontosságú a klímaváltozás megállításában. Ez szép cél, de egyelőre reálisabbnak tűnik a Climate Central nevű nemzetközi szervezet jövőképe, amely szerint a korábban gondoltnál háromszor több, mintegy 300 millió otthont fenyeget 2050-ig a tengerszint emelkedése. Tavaly egyre többször esett szó a klímamenekültekről, akiknek a száma a különféle előrejelzések szerint 25 milliótól egymilliárd főig terjed majd. Az Oxfam brit segélyszervezet az év végi madridi klímacsúcshoz időzítette jelentését, amely szerint már az elmúlt évtizedben is évi húszmillió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét a klímaváltozásra visszavezethető okokból.

Novemberben 11 ezer tudós intézett kiáltványt az emberiséghez, hogy vegye már komolyan a klímaváltozást. A levelet 59 magyar kutató is aláírta, az MTA pedig még szeptemberben foglalt állást amellett, hogy a klímaváltozást az emberi tevékenység okozza. Az IPCC szeptember végén újabb jelentést adott ki az óceánok hőtároló kapacitásának vészes csökkenéséről, a dokumentumban végre megoldásokat is felvázolnak. Az ENSZ egy másik szervezete, a UNEP azonban nem jutott szívderítő eredményekre, amikor november végi jelentésében feltárta, hogyan állnak az országok a párizsi klímaegyezményben magukra vállalt kibocsátáscsökkentési célok teljesítésével: ahhoz, hogy a másfél fokos cél tartható legyen, már jövőre 7,6 százalékkal csökkennie kellene a szén-dioxid-kibocsátásnak, ami gyakorlatilag lehetetlen. Kijelenthető tehát, hogy nagyjából elbuktuk a klímaváltozás elleni harcot. November végén az Európai Parlament lépett egy nagyot a maga mozgásterén, és klímavészhelyzetet hirdetett, hogy ezzel bírja politikai cselekvésre az Európai Bizottságot.

Tömegmozgalmak és ikonok

Itt tartunk tehát most, ami a klímaváltozás elleni harc nagypolitikai oldalát illeti, de 2019-hez köthető Greta Thunberg és vele együtt egy világméretű, alulról szerveződő klímamozgalom felemelkedése is. A svéd lány valójában a 2018 decemberi katowicei klímacsúcson vétette magát észre először, de a januári davosi világgazdasági csúcstalálkozón elmondott beszéde („ideje dühbe gurulni”) tette igazán láthatóvá. Thunberg, akit a jelek szerint lehetetlen árnyaltan megítélni (többnyire messiásnak vagy ördögnek, esetleg manipulált beteg gyereknek állítják be), 2019-ben sikeresen berobbantotta a globális iskolai klímasztrájkmozgalmat, jelentős generációs indulatokat is elszabadítva. Márciusban Nobel-békedíjra is jelölték, de aztán csak a Time magazinban lett a 2019-es év embere. Szeptemberben az ENSZ New York-i klímacsúcsán elmondott érzelmes, a döntéshozókat keményen vádoló beszédével képesztette el a nagyközönséget. Májusban képekkel számoltunk be arról a globális diáktüntetésről, amelyen Alaszkától Új-Zélandig, Stockholmtól Fokvárosig vettek részt fiatalok milliói. 

A 16 éves diáklány mellett egy 93 éves ikon is belevetette magát a klímaváltozás elleni harcba: Sir David Attenborough brit természetfilmes, akit a glastonbury fesztiválon összegyűlt tömeg rockistennek kijáró lelkesedéssel fogadott, úgy tűnik, elhatározta, hogy utolsó éveit a klímatudatosság terjesztésének szenteli. Ahogy 2018-ban, tavaly is újabb sorozattal jelentkezett a témában – címe: Seven Worlds, One Planet –, amely pusztulásról és túlélésről beszél, és látványosabb, mint valaha.

A tudatosság növelése bizonyos körökben annyira sikeres, hogy a világ gazdagabbik és masszívabban kibocsátó felén már megjelent a green shaming is, azaz a zöld attitűdöt terjesztő kommunikációs praktikák között feltűnt a megszégyenítés is, ami sok hasznot nem hoz; az viszont mérhető kibocsátáscsökkenéssel jár, hogy a Thunberg által meghirdetett repülésszégyen (flygskam) hatására valóban egyre kevesebben ülnek repülőre – legalábbis a svédek közül. 

Ha valakit már nyomasztana ez a nagy zajkeltés a témában, megnyugodhat, mert a Kaliforniai Egyetem médiakutatónak mérései szerint még mindig jóval nagyobb terepet kapnak a médiában a klímatagadók, mint a valódi tudósok, legfeljebb a te buborékodra nem ez a jellemző. Emellett pedig elég ránézni erre a 11 grafikonra, hogy lássuk, az emberiség zöme azért még mindig magasról tesz a klímaváltozásra.

Időjárási anomáliák

Akárhogy vélekedik az ember idelent, a légköri jelenségek odafent követik a maguk törvényszerűségeit, és 2019-ről biztosan elmondható, hogy igen jelentős időjárási anomáliákkal szolgált. Az még az előző évhez tartozik, hogy az Országos Meteorológiai Szolgálat mérései szerint 2018 volt az eddigi legmelegebb év Magyarországon, és a tíz legmelegebb évből nyolc az ezredforduló utáni, ahogy az ENSZ időjárási szervezete, a WMO is megállapította márciusban, hogy globálisan a valaha mért négy legforróbb év van mögöttünk. Az viszont már tavalyi fejlemény, hogy 2019 júliusa volt az eddigi legforróbb hónap a Földön, a magyar nyár pedig 1901 óta a második legmelegebb volt.

Ennek megfelelően az északi féltekén a nyár olyan szélsőségekkel kezdődött, mint a tartós 50 Celsius-fok körüli hőség és a hatvan éve példátlan vízhiány Indiában, vagy a nyugat-európai országokat sújtó tartós hőhullámok. Olyan helyeken lángoltak fel erdőtüzek, mint Alaszka, ahol melegrekordok is dőltek július elején, és a minden eddiginél korábban beköszöntő olvadás is mutatta, hogy valami rendkívüli megy végbe az északi sarkkör környékén. Az alaszkai jég eltűnését egy fél évszázadot átívelő time-lapse videón is megörökítették, de a sarki helyzet 2019-es emblémája egyértelműen a vízben caplató szánhúzó kutyák fotója lett, Grönlandról.

Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) már januárban megszületett a verdikt: Grönland jégtakarója olyan gyorsan olvad, hogy már késő bármit is tenni ellene. 2012-ben már közel négyszer annyi jég lett az enyészeté, mint 2003-ban, nem kizárt, hogy Grönland átesett a holtponton. Egy márciusi tanulmány ugyanakkor arra jutott, hogy a sarkvidéken nemcsak a nyári olvadással van baj, hanem a téli esőzésekkel is: ezek által ugyanis a sziget már a hideg évszakban is veszít jégtakarójából.

Miközben a szokásos módon megdőlt a légköri szén-dioxid mennyiségi rekordja, Magyarországon május közepén beköszöntött a november, 10 fok alatti hidegekben dideregtünk, míg 2018-ban ugyanebben az időben kánikula volt – és mindez pontosan beleillik a klímaváltozással foglalkozó kutatók évtizedekkel korábban vázolt forgatókönyveibe.

2019 legijesztőbb jelensége talán az augusztusi erdőtüzek kiterjedtsége volt: egyszerre lángoltak az erdők Indonéziában, Szibériában, Dél-Európában, Kaliforniában és Brazíliában. A legtöbben az amazóniai esőerdőkért aggódtak, bár az ottani tüzekért a klímaváltozás kevésbé tehető felelőssé, mint az anyagi haszonszerzés és a fairtást elszabadító politikai szándék.

Az év végén aztán a déli féltekének is kijutott, Ausztráliában már novemberben súlyos bozóttüzek pusztítottak, az állatkórházak már novemberben égési sérült koalákkal teltek meg, decemberben pedig az igazi nyár is beköszöntött 50 fokos melegrekorddal, és az év végére becslések szerint a koalák harminc százaléka elpusztult a tűzben.  Már-már filmbe illőek a klímaváltozás velünk élő következményei: a hőség és szárazság sújtotta Ausztráliában a Mad Max világát idézve már a vizet is lopják, Ruanda fővárosában pedig néhány hete a várható heves esőzések okozta földcsuszamlásoktól és áradásoktól tartva jó előre lebontottak egy lakónegyedet, mit sem törődve a lakók ellenkezésével – hiszen emberéletekről volt szó.

Élelmezés és egészség

2019-ben nagyobb figyelem irányult a klímaváltozással és az emberiség jövőjével összefüggő egyes résztémakörökre. Különjelentések és kutatások elemezték például a fenntartható élelmezés problémáit – az sem véletlen, hogy tavaly ívelt fel világszerte a laboratóriumban kotyvasztott műhúsok karrierje –, amelyekre az IPCC augusztusi különjelentése is rámutatott. Ahogy Ürge-Vorsatz Diána klímakutató is vallja, a megoldás része az is, hogy változtatni kell az életmódunkon, különösen a pazarló nyugati világban. A nemzetközi EAT Alapítvány tanulmányában tételesen ki is számolták, melyik földrészen hogyan kellene változtatni a táplálkozási szokásokon, hogy további erdőirtás nélkül jóllakhasson az elkövetkező évtizedekben a gyarapodó emberiség. A szélsőséges időjárási jelenségek agrárszektorra gyakorolt hatása már napjainkban is érzékelhető Magyarországon, de erre is lenne megoldás, ha a döntéshozók és a szektor szereplői megtennék a szükséges lépéseket.

Ugyancsak fel kell készülni azokra az előre látható egészségügyi vészhelyzetekre, amelyeket a globális felmelegedés idéz elő. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO még 2018 decemberben adott ki erről összefoglaló jelentést, azóta további kutatások mutatták ki, hogy milyen széles a várható következmények skálája a hosszabb és intenzívebb pollenszezontól kezdve a szúnyogok és kullancsok terjesztette új járványokon át egészen odáig, hogy a jövő egyre népesebb városaiban hogyan lehet majd elviselni a forróságot. És nem olyan módszerekkel, mint Katarban, ahol kültéri légkondicionálást terveznek a 2022-es foci-vb-re. De felmerül ez a kérdés Budapesten is, ami ugyan nem mediterrán városnak épült, de attól még túlélhetné a hőhullámokat.

Gyakori érv a globális felmelegedés megállításáról szóló vitákban, hogy minden mindegy, amíg az emberiség ilyen ütemben szaporodik – a zárványszerű Magyarországon ugye más a helyzet, itt még az a probléma, hogy túl kevés gyerek születik. Közgazdász és filozófus szerzőink mindenesetre 2019-ben pezsgő vitát folytattak a Qubit oldalain arról, hogy szabad-e gyereket vállalni a klímaváltozás korában, ha már túl vagyunk a családalapításon, akkor mi a teendőnk, illetve hogy kell-e egyáltalán foglalkozni a népesedés problémájával.  Volt, aki azon az állásponton volt, hogy klímaváltozás ide vagy oda, nyugodtan vállaljon mindenki gyereket, mivel nem szaporodni ebben a helyzetben körülbelül olyan, mintha öngyilkosságot követnénk el, nehogy a jövőben baleset érjen minket. 

Miért támogassam a Qubitet?