Friss ENSZ-jelentés: Hiába állt le a fél világ, ugyanolyan reménytelennek látszik a klímaváltozás elleni harc, mint tavaly
A koronavírus-világjárvány miatti lezárások következtében becslések szerint 2020-ban 7 százalékkal kevesebb üvegházhatású gáz kerül a levegőbe, mint 2019-ben, amikor – mint eddig nagyjából minden évben – megdőlt a kibocsátási rekord. Ez a jó hír, de van rossz is: a 7 százalékos visszaesés mindössze arra elég, hogy 0,01 Celsius-fokkal csökkentse a globális felmelegedést 2050-ig – írja az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) éves jelentésében Inger Andersen, a UNEP ügyvezetője.
A UNEP évente kiadott Emissions Gap Reportjai azt vizsgálják, hogy mekkora a különbség a valós szén-dioxid-kibocsátás és a párizsi egyezményben tett vállalásokhoz köthető, beütemezett emissziós célok között. A 2019-es jelentés arról szólt, hogy nem is rés, hanem már szakadék van az üvegházgáz-kibocsátás valós és kívánatos értékei között, olyannyira, hogy nagyjából el is buktuk a klímaváltozás elleni harcot, de a párizsi egyezményben vállalt legfeljebb másfél, illetve két Celsius-fokos felmelegedést biztosan. A tavalyi jelentésben egyébként azt írták, hogy a következő tíz évben évi 7,6 százalékkal kellene csökkennie az üvegházgáz-kibocsátásnak a másfél fokos cél megtartásához. Ezt majdnem hozta is a 2020-as év, ám ehhez a gazdaság brutális visszaesése kellett.
A 2020-as jelentés egészen más hangulatban készült nemcsak azért, mert ebben az évben néhány hétig, hónapig világszerte rácsodálkozhattak a városlakók, milyen az élet folyamatos autóbűz és -zaj nélkül, tisztább levegőben, hanem azért is, mert a közvélemény figyelmét most elsősorban a COVID-19-járvány köti le, és a természeti katasztrófákról, vészes erdőirtásokról szóló hírek kevésbé kerülnek be a köztudatba. A jelek szerint nem tudunk annyi mindentől egyszerre szorongani, de ettől még a globális felmelegedés folytatódik: a jelentés szerint 2020 valószínűleg az eddigi legmelegebb év lesz, erdőtüzek, trópusi viharok és aszályok pusztítanak, a gleccserek pedig eddig nem látott mértékben zsugorodnak.
Andersen már az előszóban megállapítja: a 2020-as leállás és gazdasági visszaesés ellenére az évszázad végére 3,2 Celsius-fokos felmelegedés várható az iparosodás előtti időszakhoz képest, pontosan annyi, amennyit a tavalyi jelentés vetített előre - még akkor is, ha az összes nemzeti klímavállalás teljesül. Ami azt illeti, a párizsi egyezményben vállalt erőfeszítéseket nagyjából meg kellene háromszorozni ahhoz, hogy a felmelegedés a 2 Celsius-fokos határon belül maradjon az iparosodás előtti időszakhoz képest, ahhoz pedig, hogy a még viszonylag ideális 1,5 Celsius-fokot se haladja meg, ötszörözni kellene a vállalásokat.
Andersen szerint a világjárvány arra figyelmeztet, hogy az emberiségnek sürgősen le kell térnie a fejlődés eddigi pusztító útjáról, amely három globális válságnak ágyazott meg: a klímaváltozásnak, a természetpusztításnak és a szennyezésnek. A pandémia ugyanakkor óriási lehetőség is arra, hogy a kormányok, cégek és magánszemélyek – különösen azok, akik nagy kibocsátók – a bolygó és az emberiség szempontjait figyelembe véve lábaljanak ki a válságból.
Zöld újjáépítés
A jelentés megállapítja, hogy ha a járvány után zöld újjáépítésben egyeznének meg a nemzetközi közösségek, azzal akár negyedével is csökkenteni lehetne 2030-ig az üvegházgázok kibocsátását, és ez már közelebb vinne legalább a 2 Celsius-fokos célhoz (ami ugyan jóval több katasztrofális következménnyel járna, mint a 1,5 fok, de azért mégsem 3,2 fok). Ezzel 2030-ra 44 gigatonna CO2-ekvivalensre csökkenhetne a kibocsátás, amivel már 66 százalék lenne az esély, hogy a század végéig 2 Celsius-fok alatt maradjon a felmelegedés.
A jelentésben fel is vázolják ennek a zöld gazdasági újjáépítésnek a főbb irányait, szem előtt tartva a kibocsátáscsökkentés mellett egyéb környezetvédelmi, társadalmi és gazdasági tényezőket. Ide tartozik például a zéró kibocsátású technológiák és infrastruktúra közvetlen támogatása, a szénerőművek építésének azonnali leállítása, a fosszilis üzemanyag támogatásának csökkentése, a természetbarát megoldások bátorítása – így például a tájhelyreállító és újraerdősítési munkálatok egy-egy beruházás helyszínén.
Ám a jelentés szerzői szerint a zöld újjáépítés lehetőségével eddig vajmi kevesen éltek, márpedig ha nem kapnak észbe a döntéshozók, a párizsi célok még messzebb kerülnek. A világ legnagyobb gazdaságait képviselő G20 tagállamainak körülbelül a negyede fordítja költései számottevő hányadát (legfeljebb a GDP 3 százalékát) a kibocsátás csökkentését célzó intézkedésekre. A legtöbbjüknél a válság utáni költekezés nagy része kifejezetten nagy kibocsátású vagy legjobb esetben is a kibocsátásra neutrális hatással lévő beruházásokra megy. A jelentés arra figyelmeztet: ettől még a lehetőség továbbra is fennáll, hogy a kormányok a világjárvány utáni gazdasági kilábalás keretében az alacsony kibocsátást célzó intézkedéseket hozzanak, és ilyen programokat indítsanak.
Amikor a jelentés készült, 126 országban léteztek a zéró kibocsátással kapcsolatban megfogalmazott célok. Ezek a globális üvegházgáz-kibocsátás 51 százalékáért felelnek; ám ha a Biden-programnak megfelelően az Egyesült Államok is elkötelezi magát a zéró kibocsátás elérése mellett 2050-ig, ez az arány 63 százalékra nő. A jelentés ezen a ponton is rámutat az ambiciózus klímacélok és a nemzeti programokban rögzített szerény vállalások közötti üvöltő ellentétre.
Az önfeledt fogyasztásnak kellene véget érnie
Az UNEP-jelentés rendszerint külön figyelmet fordít a G20-államok kibocsátási céljainak alakulására, és idén megállapította, hogy bár néhány G20-államnál bejelentettek zöld intézkedéseket, a 2020 októberéig vizsgált COVID-19-hez kapcsolódó pénzügyi költéseknek igen nagy része a satus quo fenntartását vagy a nagy karbonlábnyomú beruházásokat segítette. A jelentés rögzíti továbbá, hogy volt néhány nagy horderejű nyilvános vállalás, és ez tekinthető az év legnagyobb fejleményének klímaügyben: a legnagyobb összkibocsátó, Kína 2060-ig, a Dél-afrikai Köztársaság 2050-ig ígért karbonsemlegességet, Japán és az Európai Unió pedig ugyancsak az évszázad közepére vállalta az üvegházhatású gázok kibocsátásának nettó nullára való csökkentését. Ám ezek egyelőre nem tükröződnek a nemzeti kibocsátáscsökkentési programokban, amit sürgősen pótolni kell. A kormányoknak környezettudatosabb beruházásokkal kell folytatnia a COVID-19 utáni gazdasági újjáépítést, és a jövő évben fokozniuk kell a klímaváltozás lassítása érdekében tett vállalásaikat.
Látható, hogy az egy főre eső globális kibocsátás nagyjából stagnál a 20. század vége óta, csak éppen a Föld lakossága 5,3 milliárdról 7,7 milliárdra nőtt közben.
Magyarországon az egy főre eső CO2-kibocsátás 1990-ben a globális átlag körül alakult, 6,7 tonna volt, a 2018-as 5,4 tonna viszont alatta maradt. Forrás: Emissions Gap Report 2020
Különösen sok tennivaló van a magánszemélyek és a magánszektor fogyasztási szokásainak megváltoztatásában: ezeket a változásokat könnyíteni, ösztönözni, adott esetben pedig kötelezően előírni kellene – kockáztatja meg a jelentés. A fogyasztási magatartás átalakulását a városok áttervezése, a hatékonyabb lakhatás elősegítése és az egészségesebb, kevésbé pazarló táplálkozás népszerűsítése támogathatná.
A globális kibocsátás mintegy kétharmadát a magánháztartások adják: a mobilitási, a lakhatási és az élelmiszerszektor egyenként 20-20 százalékát adja az életmódunkból fakadó kibocsátásnak. A lehetséges konkrét megoldások közé tartozik annak elősegítése, hogy közelebbi célpontok esetében a repülést vasúti közlekedéssel váltsák ki, elősegítsék a városi biciklizés és autómegosztás fejlődését, növeljék a lakások energiahatékonyságát, a hálózati szolgáltatókat arra sarkallják, hogy minél nagyobb arányban alkalmazzanak megújuló forrásokat, a lakosságot pedig arra, hogy minél kevesebb élelmiszert pazaroljon.
A hajózás és a repülés – amely együtt máris a kibocsátás 5 százalékáért felel, és ez a hányad növekszik – területén ugyancsak több erőfeszítésre van szükség, különösen mert a nemzeti klímavállalások ezeket a nemzetközi iparágakat nem igazán fedik le. Ha a kibocsátási trend a jelenlegi marad, a szektor 2050-ig a 1,5 Celsius-fokos felmelegedési határ által megengedett CO2-kibocsátás 60-220 százalékát adja. A technológiai fejlődés, ha ösztönzik, ugyan növelheti az üzemanyagok hatékonyságát, de mivel hosszabb távon is a kereslet növekedésével kell számolni, ez önmagában nem lesz elég a szén-dioxid-kibocsátás jelentős csökkentéséhez, idővel teljes lefaragásához, ezért a hatékonyság növelését a fosszilis üzemanyagokról való leállással kell kombinálni, amit célirányos szabályozással kell elérni.
Elképesztő a kibocsátási egyenlőtlenség
A jelentés szerint nem lehet szemet hunyni afölött, hogy az emberiség leggazdagabb 1 százaléka kétszer annyi üvegházhatású gáz kibocsátásához járul hozzá, mint a legszegényebb 50 százalék, amely mellesleg a klímaváltozás súlyos következményeit is az elsők között szenvedi el. Ez nem is olyan meglepő annak fényében, hogy az Oxfam nemzetközi jótékonysági szervezet globális egyenlőtlenségről szóló idei jelentése szerint 2153 milliárdos ugyanannyi vagyonnal rendelkezett 2019-ben, mint a Föld 4,6 milliárd legszegényebb lakója. A UNEP szerint ennek a tehetős rétegnek rengeteg lefaragnivalója van, hogy a párizsi egyezményben rögzített célok ne ússzanak végleg el.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
