A történelem arra tanít, hogy találékonysággal és együttműködéssel túl lehet élni a klímakatasztrófát
Mivel az emberi tevékenységek által felerősített aktuális klímaváltozás sosem látott ütemben zajlik, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a globális felmelegedés előbb vagy utóbb városok, országok vagy a teljes emberi faj pusztulásához vezet majd. Azonban egyes történészek, régészek és természettudósok ugyanígy tekintenek a 20. századot megelőző enyhébb éghajlatváltozásokra is: az emberi civilizációk létét fenyegető természeti változásokra, amelyek társadalmi-gazdasági problémákhoz és népességcsökkenéshez vezetnek.
Számos könyv és cikk született már arról, hogy ha a kora újkor kisebb ingadozásai miatt társadalmak mentek tönkre, a mai, sokkal súlyosabb klímaváltozást csak nagy erőfeszítések árán élheti túl az emberi faj. Az elmúlt években azonban egy sokkal reménytelibb megközelítés is kialakult a modernkori mérések előtti éghajlatot vizsgáló paleoklimatológusok és a kora újkorban jártas történészek eredményeinek köszönhetően.
A kutatók szerint ugyanis a vitathatatlan népességcsökkenés mellett számos közösség úgy vészelte át a nehéz időket, hogy sikerült alkalmazkodnia a korábban kiszámítható időjárás felborulásához – a mezőgazdasági vagy kereskedelmi szokások megváltoztatása pedig széles körű, esetenként országhatárokon túlnyúló együttműködéseket igényelt.
De honnan tudjuk, hogy milyen volt régen az éghajlat?
Mivel a pontos méréseket végző meteorológiai eszközök csak az 1880-as években terjedtek el, a mostanában egymást követő történelmi melegrekordok természetesen csak az azóta eltelt időszakra vonatkoznak, amikor az iparosodás következtében már elkezdődött az éghajlat emberi befolyásolása. De akkor honnan tudjuk, hogy előtte milyen változásokon ment keresztül a Föld klímája?
A dendroklimatológia tudományága például az öreg (akár több ezer éves) élő fák vagy a megkövesedett fa leletek évgyűrűi alapján igyekszik megállapítani a fák növekedését befolyásoló időjárási tényezőket, amelyekből az adott kor éghajlatára lehet következtetni. Ez az egyik legpontosabb módszer, a ritka leletek viszont erősen korlátozzák a kutatást, így csak néhány ezer évre visszamenőleg tudnak becslést adni az éghajlati adatokra.
A paleoklimatológia másik leghasznosabb módszere a jégmagok kifúrása: a kutatók a grönlandi és antarktiszi jégtakaró mélyére fúrva vájnak ki hosszú, henger alakú jégdarabokat, amelyek legmélyebb rétegei akár több millió évesek is lehetnek. A jégmag különböző szintjei az adott korban lerakódott hóréteget rejtik magukban, amelyek oxigén- és hidrogénizotópjainak vizsgálatával megállapítható a sarkköri csapadékmennyiség ingadozása, és így az éves átlaghőmérsékletre is következtetni lehet. A jégbe zárt buborékok ráadásul akár a földi légkör több százezer évvel ezelőtti kémiai összetételét is képesek felfedni.
Az 1880-as éveket megelőző korszakok időjárásáról továbbá a történelemtudomány is igyekszik felfedni, amit lehet, jobbára régészeti leletekre vagy írásos emlékekre támaszkodva. Az előző évezred tengeri felfedezőinek és utazóinak köszönhetően fennmaradt hajónaplók például különösen hasznos forrásnak bizonyulnak, hiszen a hajósoknak szigorúan, akár órára lebontva vezetni kellett a szélre és más időjárási tényezőkre vonatkozó adatokat.
Így ma már tudjuk, hogy a 13. század közepén elkezdődött, és egészen a 19. század elejéig tartó kis jégkorszakot (amely a korábbi, globális jégkorszakokhoz képest több lokális klímaválságból állt) a Nap aktivitásának csökkenése, az óceáni és légköri áramlatok ingadozása, a Föld forgási tengelyének változásai és különböző vulkánkitörések eredményezték. Az északi félgömbön a 15. században kezdődött a kemény lehűlés, majd 400 éven keresztül váltakoztak a hosszabb hideg és meleg időszakok, mielőtt a 19. században megindult a máig tartó felmelegedés.
A vikingek és az aztékok bukásához is hozzájárult a kis jégkorszak
A legnagyobb lehűlések a 17. és a 19. század között történtek, de még azok is legfeljebb 0,5 Celsius-fokos kilengések voltak, szemben az 1880 óta tartó, már több mint 1 fokos felmelegedéssel. A kis jégkorszak megnevezés ellenére az éghajlatváltozás hatásai nem voltak kicsinek mondhatók: órisi gleccserekké növő hegységek sodorták el a hegyvidéki településeket, egyes területeket teljesen elmosott a véget nem érő esőzés, máshol kilátástalan szárazság pusztított.
Azok a társadalmak, amelyek nem voltak kellőképpen felkészülve egy ilyen horderejű változásra, bukásra voltak ítélve. A Grönlandot meghódító vikingek például az első lehűlési hullám idején a végsőkig ragaszkodtak hagyományos gazdálkodási szokásaikhoz, miközben az időjárás egyre inkább ellehetetlenítette azokat, így a 15. század végére teljesen el is tűntek a szigetről a skandináv hódítók.
Európában közben a 14. század közepén lezajlott a legalább tízmilliók halálát okozó pestisjárvány, amely során a kórokozó mellett a szélsőséges időjárás is szedte az áldozatait: a szüntelenül zuhogó eső elmosta a termést, míg a jószágokat tizedelte a járvány, ennek következtében több országban beköszöntött az éhínség kora, amely alultáplált, gyenge nemzedékeket szült.
A közép-amerikai régióban, Mezoamerikában a hirtelen betörő fagy pusztította sorra a kukoricatermést a 15. században, így az éhező aztékok kannibalizmusra kényszerültek, ami kellő mértékben legyengítette a birodalmat ahhoz, hogy az európai felfedezők és hódítók érkezésekor ne legyen esélyük a túlélésre. A spanyolok persze a járványt is hozták magukkal, az egyre csökkenő létszámú őslakosok addig megművelt területeinek pusztulása pedig később további lehűléshez vezetett, mivel az erdők térnyerése több szén-dioxidot kötött meg a légkörből.
Európában és Észak-Amerikában a 17. század hozta a leghidegebb időt, amikorra a nagy birodalmak belekényelmesedtek a mezőgazdaság nyújtotta előnyökbe: már nemcsak felhalmozni tudták az élelmet, hanem a többlettel való kereskedésből befolyó pénzből finanszírozni tudták a háborúikat is. A lehűlés és az esőzések ezért különösen rosszul érintették ezeket az államokat: a termés elmaradt, az emberek éhezni kezdtek, ami népvándorláshoz, járványokhoz, lázadásokhoz vagy akár nemzetközi konfliktusokhoz vezetett.
Egyes történészek ezért az általános válság korának nevezik az 1600-as évek közepét, amikor több egymástól nem elválasztható tényező (lehűlés, éhezés, járványok, felkelések, háborúk) a világ népességének harmadát elpusztította.
Philipp Blom német történész tavaly egy teljes kötetet szentelt ennek az időszaknak (Nature's Mutiny: How the Little Ice Age of the Long Seventeenth Century Transformed the West and Shaped the Present, magyarul A természet lázadása: hogyan alakította át a Nyugatot és hogyan formálta a jövőt a kis jégkorszak és a hosszú 17. század). Ebben az időszakban Blom szerint
- Kínában megbukott a világ legnagyobb birodalmát 276 éven át uraló Ming-dinasztia;
- Európában befagytak a tavak és folyók – a londoni Temze jegén hagyománnyá vált vásárt is rendeztek;
- előfordult, hogy fagyott madarak hullottak az égből;
- általános volt a kihűlés okozta halál;
- Londont pedig tűzvész sújtotta, amit a kemény telet követő száraz nyári idő tett még pusztítóbbá.
A klímaváltozás a mezőgazdaság ellehetetlenítésével járult hozzá leginkább a társadalmi rend gyökeres változásaihoz. A feudális rendszer borul, ha a parasztnak már nem jut a terményből, amiből egyébként sincs elég. Mivel az élelmiszert gyakran messziről kellett beszerezni, egyre nagyobb szerepet kapott a kereskedelemnek megágyazó pénzgazdálkodás – amelyből Blom gondolatmenete szerint egyenes úton következett a kapitalista szemlélet terjedése, az iparosodás, míg végül elérkeztünk egy újabb éghajlatváltozás korszakába.
A hollandok, a komancsok és a skótok mutatnak példát
A 17. századi hideg Európa társadalmi változásai azt mutatják, hogy a kreatív, rugalmas és nyitott nemzetek nemcsak túlélésre, de a gyarapodásra is képesek voltak a nehéz idők alatt. Erre a Holland Köztársaság aranykora a legjobb példa.
Amikor a holland bálnavadászok az évszázad közepe felé észrevették, hogy a Jeges-tenger jege egyre később húzódik vissza tavasszal, egész Európa veszélybe került. A hollandok (a dánokhoz hasonlóan) a kifogott bálnákat addig a Spitzbergák szigetein felállított telepeikre vitték, ahol az állatokat feldolgozták, majd zsírjukból a világításhoz, valamint étel- és szappankészítés során is hasznos bálnaolajat főztek, amit aztán Európa-szerte árultak.
A lehűlés után azonban még a nyár közepén sem tudták megközelíteni az üzemeket, ezért új megoldásokra volt szükség. A vadászok idővel rájöttek, hogyan dolgozhatják fel a bálnazsírt a hajóikban, ahol még a hajóácsok is fel tudták használni az anyagot: a hajó testét bekenegetve ütközésbiztossá váltak a jéghegyekkel szemben. A válság miatt a hollandok megszüntették a legnagyobb bálnavadász társaság monopóliumát, ezzel teret biztosítva az egészséges versenynek.
Pedig Hollandiát sem kerülte el a 17. század általános válsága: háborúztak az angolokkal és a franciákkal, miközben a vallási ellenségeskedés, a magas adók és az éhínség miatt kirobbant németalföldi szabadságharc is zajlott, a kis jégkorszak erőteljes viharai pedig átszakították a gátakat, további ezrek halálát okozva. Mindezek ellenére a Holland Köztársaság a 17. századra a világ egyik legfejlettebb államává vált: a népesség a globális trenddel ellentétben nőtt, a kiterjedt kereskedelemnek köszönhetően felpörgött az urbanizáció, az egy főre jutó jövedelem terén világelső lett, a technológiai felfedezései pedig a gazdaság mellett a háborúzásban is segítettek.
Dagomar Degroot, a Georgetown University holland-kanadai környezettörténésze a The Frigid Golden Age (A fagyos aranykor) című, az 1560-tól 1720-ig terjedő időszakot bemutató könyvében kifejti, hogy a hollandok gyarapodása mögött a kis jégkorszak kihívásaihoz való nagy fokú alkalmazkodás áll:
- a kereskedők hasznot húztak az egyes élelmiszerek hiányából;
- a hajósok tanulmányozták a változó széljárást, rövidebb kereskedelmi utakat és hatékonyabb tengeri háborúzást eredményezve;
- elsőként terjedtek el a viharkárokat is álló biztosítók;
- az egyre gyakoribb viharok okozta tűzesetekre a tűzoltótömlő feltalálásával válaszoltak;
- a hatékony közlekedés, valamint a szórakozás érdekében pedig megalkották a modern korcsolyát.
Az aztékok már említett bukása nem jelentette azt, hogy az amerikai kontinensen minden őslakos közösség megadta volna magát a klímaváltozásnak. Az északkelet-amerikai irokézek egyes törzsei például jobbára felhagytak a mezőgazdasággal, és kisebb településekbe tömörülve vadászó életmódot kezdtek folytatni.
A társadalmi hierarchia számos nép esetében felborult: az irokézek a még elérhető javak könnyebb megosztása érdekében decentralizálódtak, a még északkeletebbre élő algonkin népek ezzel szemben az egyenlőségre törekvő szemléletet cserélték egy hatalomközpontú rendszerre, hogy hatékonyabban meg tudják védeni a kukoricaföldjeiket az éhező rivális törzsekkel szemben. Az étel elraktározását és szállítását délnyugaton a mohave őslakosok tökéletesítették európai mércével is profi szintre.
A kis jégkorszak amerikai őslakos nyertesei azonban a komancsok voltak, akik a 18. században meghódították az USA közepén húzódó, prérik és sztyeppék borította alföldet (Great Plains), hasznot húzva az éghajlatváltozás okozta változásokból. A 16. századi lehűlés és a heves esőzések ugyanis az alföld felé terelték a bölényeket, amelyek levadászásában a komancsok hatalmas előnnyel indultak, miután a spanyol gyarmatosoktól elsőként szereztek lovakat. Így olyan bőség volt bölényhúsból és prémből, hogy az európai telepesekkel is tudtak kereskedni, miközben tovább is terjeszkedtek. Túlélésüket is ennek köszönhették: mivel az alföld legtávolibb területein is éltek komancs törzsek, ha egy régióban az időjárás fenyegette az élelmiszer-ellátást, a távolból ki tudták őket segíteni.
Egy friss kutatás Skócia példáján mutatta be, hogy mennyi múlik a nemzetek együttműködésén egy klímaválság idején. A skótok az 1690-es években, a kis jégkorszak leghidegebb évtizedében mélyponton voltak: az ország népessége 10–15 százalékkal csökkent tíz év alatt, a terméshiány okozta éhínség, valamint az elbukott gyarmatosítási próbálkozások és az azok költségéből fakadó gazdasági válság miatt.
A Skót Királyság ezek hatására hozta meg a döntést, hogy nem harcol többé az angolok egyesítési szándéka ellen, így 1707-ben a két ország uniójával létrejött Nagy-Britannia. „Azzal, hogy csatlakozott Angliához, Skócia ellenállóbbá vált a klímaváltozás hatásainak. Ennek a mára nézve az az üzenete, hogy a klímaváltozás előrehaladtával a nemzetek erősebbek lesznek, ha összetartanak, és nem próbálnak külön úton járni” – idézi a Bloomberg a kutatást vezető Rosanne D'Arrigót.
A skótoknak még a nemzeti sportjukat, a curlinget is a kis jégkorszak ihlette – bár a vélemények megoszlanak, hogy Skóciában vagy Hollandiában találták fel a játék szabályait. A 17. század eleji feljegyzések szerint a skót alföldön annyira népszerűvé vált a tartós fagy alatt a játék, hogy a későbbi években, amikor csak egyes területeket érintett a lehűlés, tömegek jártak át curlingezni azokra a településekre, ahol éppen be volt fagyva a tó vagy a folyó.
Még nincs késő, de már radikális változások kellenek
Dagomar Degroot szerint a múlt legfontosabb tanulsága az, hogy az éghajlat legkisebb változásai is óriási hatással lehetnek a társadalmakra, és ha nincs megfelelő válaszunk a felmelegedésre, akkor az évszázad végére teljesen átalakítja a globális társadalmat a sűrű viharokkal, áradásokkal és hőhullámokkal járó szélsőséges időjárás. Az ügyben megkerülhetetlen a társadalmi igazságosság kérdése is, hiszen ha leginkább technológiai változásokkal lehet fellépni a klímaváltozás hatásai ellen, a gazdag országok behozhatatlan előnyből indulnak.
Az alternatív energiaforrások adaptálásában kik mutathatnák a helyes irányt, ha nem a hollandok: míg a 16-17. században az ipar a legtöbb országban az emberek és az állatok erejére támaszkodott, a holland aranykorban nemcsak a szélmalmok kaptak egyre nagyobb szerepet, de feltalálták a szél energiáját hasznosító fűrészmalmokat is. „A holland társadalom nagyon rugalmas és alkalmazkodó volt, az emberek kihasználták a változó éghajlat adta lehetőségeket. Nekünk is ezt kellene követnünk, és a klímaváltozás kezelésére jelenleg nincs jobb módszerünk, mint a megújuló energiaforrások használata” – mondta Degroot.
A kutató szerint a klímaváltozás elleni küzdelmet két szélsőség hátráltatja: azok, akik azt hangsúlyozzák, hogy már tíz évvel le vagyunk maradva a klímaharcban, és az elkerülhetetlen bukás képét ültetik el az emberek fejében; valamint azok, akik egyszerűen azt állítják, hogy a múltban is túlélték az emberek a klímaváltozásokat, miért lenne most másképp. Degroot elismeri, hogy az emberi eredetű felmelegedés kihívásai minden korábbinál nagyobbak, de közben arra is felhívja a figyelmet, hogy az ismereteink és a technológiai képességeink is jóval túlszárnyalják a kora újkori népekét.
Ha valamit bizonyítanak a kis jégkorszak említett történetei, akkor talán azt, hogy a klímaváltozás hatásai sokkal súlyosabbak, ha a gazdaság és a politika is válságban van. A lakható területek átalakulása vagy a mezőgazdasági és étkezési szokások megváltoztatása nem fenyegeti automatikusan bukással a társadalmakat, viszont az új helyzethez való alkalmazkodás képessége, nyitottság és innováció nélkül nehéz lesz egy nemzetnek túlélnie.
És ne higgyük, hogy a 17. században egybeeső válságokra nincs mai példa: egyes kutatók szerint a szíriai polgárháborút az indította be, hogy az aszályos években munkájukat vesztett farmerek tömegesen próbáltak szerencsét a nagyvárosokban, de az élelmiszer- és vízforrások ekkorra már olyan szűkösek voltak, hogy a kétségbeesett lakosok és a bevándorlók egymás ellen fordultak, majd éhséglázadásba kezdtek. A klímaváltozás tehát éhezéshez, majd háborúhoz és menekültválsághoz vezetett, amely aztán elősegítette az ellenségeskedést meglovagló populisták térnyerését, tovább növelve a politikai megosztottságot, gyengítve a társadalmak egységét.
Mindent egybevéve Degroot optimista a jövőt illetően, de csak azért, mert egyelőre még tényleg az emberiség kezében van a saját sorsa. Viszont azt is állítja, hogy a jelenlegi klímaegyezmények céljai csak rövid távon biztosítják az élhető jövőt, így ha a következő nemzedékeknek is szeretnénk valamit hagyni a természetes élővilágból, akkor olyan radikális környezetvédelmi politikára van szükség, mint amit az amerikai Green New Deal képvisel.
Az energetikával és a klímakutatással kapcsolatos tudományos eredmények bemutatását az ALTEO Csoport támogatta.
Kíváncsi lennél további történelmi tanulságokra? Két izgalmas online konferencia vár november 17-én:
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
