A sajtófotó mint teljes értékű történelmi forrás: a Beatrice-rajongó szocialista ifjúságtól a taxisblokádon mélázó fiatal Orbán Viktorig
A sajtófotó a 20. század második felére önálló jelentést hordozó tartalom lett. Alapvető feladata továbbra is az, hogy minél pontosabban bemutasson egy helyzetet vagy eseményt azoknak, akik nem voltak ott. Az igazán jó hírképek azonban idővel olyan dokumentumokká válnak, amelyeket a társadalomtudományokban az elmúlt két évtizedben végbement fordulatnak köszönhetően már nem csak illusztrációként, hanem teljes értékű forrásként használnak a kutatók.
A megismerés tárgya
A nemzetközi történettudományban az 1980-as évek második felétől változott meg a fényképek, így a hírfotók megítélése, miután egyre több kutató állította, hogy a történelmi, társadalmi események rögzítésében játszott szerepük okán egyenértékűek a sajtóban megjelent, régóta forrásértékűnek tartott szövegekkel. Hogy a társadalomtudományok, legalábbis a Lajtától nyugatra komolyan veszik a műfajt, arra jó példa a Penny Tinkler, a Manchesteri Egyetem társadalomtörténésze által jegyzett, a fotográfia kutatásban betöltött szerepéről szóló kötet. Ebben a szerző felveti, hogy az írott dokumentumok forráskritikája régóta lényegi része a történészek képzésének, a képi bizonyítékok kritikája ugyanakkor még kiforratlan, noha a fotók, akárcsak a szövegek, felvetik a kontextus, a funkció és az emlékezet ismert problémáit.
„A megfigyelés, a tények rögzítése, az elemzés, a saját nézőpont felismerése és felvállalása a fotóriporter munkamódszerei között szerepel (...) helytálló a párhuzam a társadalomkutatóval, aki a képet a saját szempontjai szerint szintén a megismerés tárgyának és eszközének tekintheti” – írja Tasnádi Róbert a Médiakutató folyóiratban megjelent tanulmányában. A médiaszociológus szerint a hírképek ma már központi szerepet kapnak a világ jelenségeinek leírásában, magyarázatában – főleg a történettudományban és az antropológiában. Az egyetemek történettudományi tanszékei pedig az irodalomjegyzék mellett ma már az elsődleges források között tüntetik fel a kutathatóvá tett sajtófotó-archívumokat.
Ezzel párhuzamosan a művészettörténészek is egyre inkább elismerik, hogy ha az információ mellett a fénykép vizualitása is erős, akkor a fotóriporter annak ellenére alkotóművész, hogy a riportfotót nem szokás a művészi fotográfia műfajai közé sorolni.
Dokumentumértékű látlelet
A fősodorbeli magyar történettudomány még nem igazán fedezte fel magának a fotóarchívumokat, azok továbbra is főleg a sajtó- és fotótörténeti kutatások terepei. De nincs is feltétlenül szükség kutatómunkára. Az elmúlt években több olyan kiadvány is megjelent, amelyek kordokumentum-gyűjteményként is megállják a helyüket. A legfrissebb ezek közül az elmúlt fél évszázad legjelentősebb magyar fotóriporterei közé tartozó Szalay Zoltán idén ősszel megjelent fotóalbuma.
A 2017. februárjában 82 évesen elhunyt fotográfus rendszerváltozást megelőző és követő évtizedben készült képeiből válogató Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek című, 150 oldalas kötet társadalomtörténeti látlelet a közelmúlt Magyarországáról.
A Pulitzer- és Táncsics-díjas fotós 1980-as-1990-es években készített munkáit tartalmazó kötetből a szerkesztő, László Ágnes engedélyével közöljük a képeket.
(Parti Nagy Lajos – Szalay Zoltán: Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek; Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival; Kossuth Kiadó, 2021.)
Korábbi kapcsolódó cikkeink: