Ősgabonából készült termékekre hívja fel a vásárlói figyelmet az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) honlapján megjelent közlemény. Mint írják, hat évnyi munkájuk eredménye, hogy az egyik német tulajdonú magyarországi kiskereskedelmi bolthálózatban a napokban már kaphatók a „magas beltartalmi értékű, egészséges, különleges ízvilágú”, és nem mellesleg „hazai ökológiai termesztésből származó tönke és alakor tájfajta ősgabona lisztek.”

A hangzatos elnevezés nem üres reklámfogás: a szóban forgó búzaféléket valóban a neolitikum óta termesztik. A bejelentés újdonságerejét ugyanakkor némileg csökkenti, hogy a szóban forgó növényekkel közel negyven éve foglalkoznak már Magyarországon is, az első ilyen termékek pedig évtizedekkel ezelőtt kerültek a boltok polcaira.

Ötzi utolsó körete

A magyarországi úttörők egyike Gyulai Ferenc archeobotanikus volt, aki munkatársaival az 1990-es évek közepén, a Nógrád megyei Szarvasgedén létrehozott biohistória-telepen kezdett mezőgazdasági kísérletekbe. Céljuk az volt, hogy a régészeti feltárások eredményei alapján rekonstruálják a múltbeli életmódot. Így miközben felépítettek egy honfoglalás kori veremházat, az ezer évvel korábbi földművelésbe is belevágtak. A régészeti feltárások során azonosított, a Kárpát-medencében bizonyítottan termesztett haszonnövények között voltak az olyan archaikus, úgynevezett pelyvás búzafajok is, mint a tönke, vagy más néven feketekalászú búza (Triticum dicoccum), illetve az egyszeműként is ismert alakor (Triticum monococcum).

Az már akkor is tudott volt, hogy az alakor alighanem az első termesztett búzafaj. Későbbi archeogenetikai vizsgálatok kiderítették, hogy a perjeféle vad alakját (Triticum boeoticum) több mint 10 ezer évvel ezelőtt Kis-Ázsiában, a mai Törökország délkeleti részén fekvő Karacadağ hegység lankáin háziasították az őskori nemesítők. Ahogy az sem számít újdonságnak, hogy az egyszemű afféle élelmezésügyi kulcsszereplője a közel-keleti termékeny félhold civilizációs fejlődésének és a Földközi-tenger medencéjében virágzó ókori kultúrák kiteljesedésének. Azóta is tudható, hogy az alakor pár ezer év alatt elfoglalta Európát, a rézkorban már szinte minden megművelhető területen termesztették szerte a kontinensen. Elegendő példa erre a mai dél-tiroli hegyekben 1991-ben megtalált gleccsermúmia utolsó étkezése. Gyomortartalmának négy évvel ezelőtti vizsgálata egyértelműen feltárta ugyanis, hogy az Ötzi néven ismert rézkori előkelőség nem sokkal 5300 évvel ezelőtti meggyilkolása előtt alakorból készült köretet fogyasztott vadkecskepecsenyéjéhez.

Az alakor és a valamivel fiatalabb, a kutatások szerint mintegy 8500 éve domesztikált tönke annak ellenére egészen a 19. század végéig az egyik meghatározója volt az európai, eurázsiai és közel-keleti élelmiszertermelésnek, hogy a Római Birodalom agrikultúrájában az amúgy szintén a mai Anatóliában, de egy másik perjefűfajból nemesített közönséges, csupasz, avagy kenyérbúza nevű Triticum aestivum lett az uralkodó lisztgabona. Ám Pannóniával ellentétben a Duna Barbaricumnak is nevezett túlpartján élő népek kitartottak a rézkori hagyományok mellett, és továbbra is alakort és tönkét vetettek és arattak – tudható meg a korszak archeobotanikai kutatásait összegző Gyulai-tanulmányból.

A kenyérgabonák különféle fajait és fajtáit egészen az intenzív mezőgazdálkodás 20. századi kezdetéig egymással párhuzamosan használták világszerte, alkalmazkodva a helyi talaj- és klímaviszonyokhoz. A nagyüzemi mezőgazdálkodás térhódításával azonban a pelyvás gabonák kisebb terméshozamuk miatt kiszorultak a szántföldekről. Gyulaiéknak az 1990-es évek elején például csak Erdélyből sikerült vetőmagot szerezniük, köszönhetően valamely előrelátó, muzeológus hajlamú mezőgazdának, aki a modern, amerikai, nyugat-európai és szovjet „csupaszbúza” kultúrfajták mindent elsöprő inváziója elől megmenekített pár kiló alakormagot, hogy azokat néhány megszállott kutató évtizedekig dísznövényként termeszthesse.

Klímavédő biobúza

A modern búzák terméshozamának nagyjából kétharmadára-felére képes pelyvás ősváltozatokat a vegyszermentes ökológiai gazdálkodás térnyerése keltette életre. Az archaikus gabonákra ugyanis az archeobotanikusok mellett a növénynemesítők is viszonylag hamar felfigyeltek, főleg amikor a kísérleti parcellákban kiderült, hogy műtrágyázás nélkül is képesek kalászt érlelni. Mi több, gyom- és rovarirtók, illetve egyéb kemikáliák nélkül is ellenállóbbak a legtöbb kártevővel és betegséggel szemben, mint a kultúrfajták, bár kétségtelen, hogy szakszerű művelést igényelnek.

Az pedig egyebek mellett a magyar ősgabonaliszteket reklámozó ÖMKi korábbi kísérleteiből tudható, hogy ezek a fajok, a belőlük nemesített tájfajtákkal együtt az olyan kedvezőtlen adottságú területeken is sikeresen termeszthetők, ahol a modern kenyérbúzák elsatnyulnak.

A kutatók korábban is tisztában voltak vele, hogy az archaikus kenyérgabonák lisztjei alacsonyabb szénhidráttartalom mellett sokkal gazdagabbak aminosavakban, ásványi- és nyomelemekben mint a kultúrfajtákból készített alapanyagok. Az alakor és a tönke azután nyert újra polgárjogot, hogy a 20. század végén tömeges méreteket öltött és világdivattá vált az egészséges táplálkozást zászlajára tűző gasztronómiai reformmozgalom. Az ökológiai termesztéssel előállított biotermékek piacán a pelyvás búzák lisztjei évtizedek óta slágertermékeknek számítanak.

Az archaikus gabonafélék újbóli elterjesztésének van egy másik dimenziója is. A legújabb nemzetközi kutatások szerint az őszi vetést igénylő alakor és tönke jóval kevesebb veszteséggel éli túl, viseli el az időjárási szélsőségeket, köztük a hőhullámokkal tűzdelt tartós szárazságot, mint a modern rokonaik. Igaz ugyanakkor, hogy a nagyobb szármagasságuk és jelentősebb levélzetük okán a villámárvizek és felhőszakadások tartósabban el is fektethetik vetéseiket. A nemesítés során az adaptáció szempontjából kedvezőbb tulajdonságok megtartását és a hátrányosabbak elvetését próbálják elérni a kutatók.

További érv a pelyvások mellett, hogy a szinte a végtelenségig túlnemesített, genetikailag elszürkült haszonnövények alkotta mezőgazdasági tájban a csupasz kenyérbúzával ellentétben számos vad tulajdonságot hordozó két gabonafaj jelentősen növeli az agrárdiverzitásnak nevezett szántóföldi sokféleséget. Márpedig az utóbbiról ma már bizonyított, hogy a fenntartható élelmiszertermelés első számú záloga.

Korábbi kapcsolódó cikkeink: