Gyerekek tízmillióit tömik világszerte pszichostimulánsokkal, pedig a szülők és a tanárok képzése többet segítene, mint a gyógyszer

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

„Az ADHD-diagnózissal élőknek két fajtája van: az egyik csoportra valójában nem jellemző a normális tartományba esőtől eltérő figyelmetlenség vagy impulzivitás, míg a második csoportba tartozóknak valamilyen más körülmény vagy rendellenesség okozza a tüneteit és személyre szabott terápiát igényelnek. (...) Előbbieknek azt szoktam javasolni, hogy táplálkozzanak egészségesen, mozogjanak többet, aludjanak minden nap nyolc órát, délutánonként már ne igyanak kávét, munka közben ne nézegessék a telefonjukat és ami a legfontosabb, legyen egy olyan hobbijuk, amit szenvedélyesen szeretnek (...). A második csoportba tartozó, súlyosan figyelemzavaros pácienseim esetében teljes kórtörténeti elemzéssel keresem a probléma valódi forrását. Amint sikerül kideríteni és kezelni a valódi problémájukat, ADHD-tüneteik többnyire nyom nélkül eltűnnek” – írta 2013-as, ADHD Does Not Exist, vagyis Az ADHD nem létezik című, szakmai berkekben és a laikusok körében is nagy port kavaró könyvében a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (attention deficit hyperactivity disorder, ADHD) és más viselkedészavarok kezelésében közel fél évszázadnyi tapasztalattal bíró Richard Saul amerikai kognitív neurológus.

Mint azt Saul a könyve megjelenését követően több fórumon is kifejtette, tapasztalatait összegző kötetével nem az ADHD-ként diagnosztizált tünetek valódiságát vitatja, hanem azt, hogy a tünetek mögött egyetlen, pszichoaktív stimulánsokkal kezelhető betegség, vagyis az ADHD állna.

A kollégái többsége nem ért egyet

Saul doktor a véleményével margóra szorul, az Egyesült Államokban ugyanis a 17 évesnél fiatalabbaknak egyes felmérések szerint mára akár a 14-15 százaléka, mintegy 6,5-7 millió gyerek ADHD-diagnózissal él, miközben 30-40 éve a hasonló korú gyerekek legfeljebb 2-3 százaléka kapott ilyen diagnózist. 

Az ADHD-tünetek mögött sejtett kór leírását többször is átírták a világszerte a pszichológusok és pszichiáterek bibliájának számító kézikönyvben, az 1951-es első kiadása óta a sokadik javított kiadást megért DSM-ben, a diagnózis felállításának a sarokpontjai azonban az elmúlt évtizedekben alig változtak. Lényegesen szélesebbek lettek viszont a diagnosztizálhatóság keretei. A DSM most használatban lévő, 5. kiadását például épp emiatt érte a legtöbb kritika. A korábbi verziók szerint ugyanis csak azt lehetett ADHD-val diagnosztizálni, akinél a tünetek már 7 éves kora előtt jelentkeztek. Az új verzióban ezt a határt 12 évre emelték. Az amerikai járványügyi és betegségmegelőzési központ, a CDC még a 2014-es oktatóvideójában is főszerepet szánt az ADHD-nek.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / Qubit

És hogy mi a helyzet Magyarországon? Az illetékes minisztérium, az EMMI 2020-ban kiadott szakmai irányelvei szerint az ADHD „az egyik leggyakoribb gyermek- és serdülőkori zavar, mellyel a gyermekpszichiátriában találkozunk, (...) a gyermeki fejlődés számos vonatkozását érinti, a társas kapcsolatok formálódására, az emocionalitásra és a kognitív készségek alakulására is jelentős befolyással van. Serdülő- és felnőttkorban az ADHD tünetei számos területen okozhatnak nehézséget: tanulásban, munkában, autóvezetésben, napi tevékenységek kivitelezésében (például bevásárlás, háztartás ellátása), társas életben, intim kapcsolatokban vagy akár a gyereknevelésben.” 

Az ADHD-ként ismert tüneti betegség hátterében a szakemberek az idegrendszeri jelátviteli mechanizmus sérülését sejtik; úgy vélik, hogy az érintettek agyában nem termelődik megfelelő mennyiségű neurotranszmitter. Mindennek kimutatásához azonban mindeddig semmilyen biomarkert nem sikerült találni, az ADHD diagnosztizálásához ezért a tünetek megfigyelése jelenti a kulcsot, amihez a DSM-5 egy 18 tételből álló lajstromot kínál. A listán ilyen tételek szerepelnek:

  • Gyakran nem figyel kellőképpen a részletekre vagy gondatlan hibákat vét az iskolai munka, munka vagy más tevékenységek során.
  • Gyakran úgy tűnik másoknak, hogy nem figyel, amikor egyenesen hozzá beszélnek.
  • Gyakran nem csinálja végig az instrukciókat, és nem fejezi be az iskolai feladatokat, házimunkát, vagy munkahelyi kötelességeit.
  • Kerüli, nem szereti vagy vonakodik részt venni tartós mentális erőfeszítést igénylő feladatokban.
  • Gyakran könnyen elterelik a figyelmét külső ingerek.
  • Gyakran elhagyja a helyét olyan helyzetekben, amikor egy helyben kellene ülnie.
  • Gyakran túl sokat beszél.
  • Nehezére esik várakozni.
  • Gyakran félbeszakít másokat vagy tolakodóan viselkedik.
  • Gyakran képtelen csöndben játszani vagy csöndben lenni a szabadidős tevékenységek közben.

Ki szeret várakozni, és mennyi a sok beszéd? 

Kinek nem esik nehezére hosszan várakozni, főként, ha 8 éves? Ki nem hagy félbe olyan feladatokat, amelyek a legminimálisabb mértékben sem érdeklik? Hány teljesen egészségesnek tartott felnőtt ül munkaidőben pontosan nyolc órát a munkája fölött? És négyet? Vagy akár csak kettőt? Melyik gyerek választ „tartós mentális erőfeszítést igénylő feladatot” a lepkék kergetése vagy a kavicsok gyűjtögetése helyett? Mennyi beszéd a túl sok? Ki és mihez képest határozza meg, hogy mit jelent a gyakran?

Az EMMI-kiadvány értelmében „a diagnózist akkor állíthatjuk fel, ha ezek a tünetek sokkal súlyosabbak annál, mint amit a gyermek életkora vagy fejlődési szintje szerint még elfogadhatónak tartunk, és eltérő helyzetekben (családban, óvodában/iskolában/munkahelyen) is megjelennek.” Ez a Qubit által kérdezett szakértők egybehangzó becslése szerint a 17 évesnél fiatalabb gyerekeknek legfeljebb az 5-6 százalékát jelentheti.

Bunford Nóra klinikai és mentálhigiénés gyermek- és ifjúsági pszichológus, aki korábban több mint tíz éven át az Egyesült Államokban kutatta az ADHD hátterét, tüneteit és azoknak az érintettek életére gyakorolt hatását, a Lendület pályázati program 2018-as nyerteseként egyebek mellett épp a diagnosztikai módszerek revízióját tűzte ki célul. A kutatócsoport öt évre tervezett vizsgálatai még tartanak, de Bunford a Qubitnek elmondta, hogy bár 2023-ig tartó vizsgálatsorozatuk végső célja az volt, hogy feltérképezzék az ADHD-val együttjáró funkcióromlás védő- és rizikófaktorait (például az agresszió, a kockázatkereső magatartás, a bullying és a viktimizáció kialakulásának a viselkedésben tettenérhető mintázatát), eddigi tapasztalataik miatt a diagnosztizálás kereteinek a pontosítását is szükségesnek látják, például mert nem egységes a szempontrendszer, ami alapján a diagnózist felállítják. 

Az érintettekkel együtt dolgozó szakemberek – pszichiáterek, pszichológusok, gyógypedagógusok, pedagógusok –, valamint a szülők és a testvérek mind különböző és egyéni szempontok alapján, ráadásul más és más módszerekkel szemlélik az ADHD-gyanús viselkedést. „A DSM szerint a gyakoriság a kortársak viselkedéséhez képest értendő, viszont kérdés, hogy mihez viszonyít egy olyan szülő, akinek csak egy gyereke van? De még ha van is két vagy három gyereke, honnan tudja, hogy nem arról van-e szó, hogy az egyiknek – teljesen átlagos módon – rosszabb a  koncentrációs képessége, mint a másiknak, vagy elevenebb, izgágább, mint a testvérei? Erre jelentene elvben megoldást a gold sztenderd, vagyis az a kritérium, hogy a tüneteknek több élethelyzetben is fenn kell állnia, tehát a szülő és a gyerek tanárai is hasonlóan látják a gyerek viselkedését” – mondja Bunford.

A tüneti diagnózis eleve magában rejti a tévedés lehetőségét 

Még ha sikerülne is kiiktatni a diagnosztizálás folyamatából a nagyfokú, például a gyakoriság megítélésénél óhatatlanul megjelenő  szubjektivitást, akkor is fennállna, hogy a DSM által sorolt tünetek mögött számos egyéb ok is meghúzódhat – veti fel a Qubit kérdésére Kórizs Tímea gyermekpszichológus, aki a szakmai pályafutása során területi és járási szakértői bizottságokban dolgozott. Ezek a testületek hivatottak eldönteni, milyen speciális nevelési igényeik lehetnek a hozzájuk a pedagógiai szakszolgálatból érkező gyerekeknek. 

„Bár a differenciáldiagnosztikája rendkívül nehéz feladat, az ADHD nagyon divatos diagnózissá vált, és annyira könnyen kiadható, hogy szinte minden második-harmadik gyerekre rá lehet húzni, hogy ADHD-s. Pedig a DSM-ben sorolt tünetek szinte mindegyikét ki tudják váltani például kötődési problémák, a gyerek traumatizálódása, vagy az, ha nagy veszteség éri. A szemkontaktus kerülése, az, hogy úgy tesznek, mintha nem hallanák, ami elhangzik, a permanens pszichomotoros nyugtalanság, a figyelemfelhívó viselkedés, az óvatlanság mind-mind jellemző a bántalmazó kapcsolatokat megélő vagy annak szemtanúivá váló gyerekekre, mint ahogy azoknak is meggyűlhet a baja a beilleszkedéssel egy közösségben, akiknek otthon nem állítanak egyértelmű kereteket, akiknek a szülei folyton felülbírálják egymást, így állandóan egymásnak ellentmondó utasításokat kapnak” 

– sorolja a példákat Kórizs, hozzátéve, hogy a gyerekpszichológus még a szakértői bizottság tagjaként sem tud felülbírálni egy már meglévő, tehát gyerekpszichiáter által kiadott ADHD-diagnózist.

 „Egy traumatizált gyerek nem azért nem figyel a tanórán, mert nem termelődik megfelelő mennyiségű neurotranszmitter az agyában, hanem azért, mert az agya – a saját szempontjából nagyon is jól működően – azokra az információkra figyel elsősorban, amelyeket amúgy az életében rendszeresen veszélyforrásként azonosít. Számára másodlagos információ, hogy mi kerül fel a táblára, mert sokkal fontosabb, hogy milyen hirtelen mozdulatot tesz a két paddal arrébb ülő társa, kinek az árnyéka haladt el az ajtó előtt, vagy milyen a hangulata a tanárnak. Egy olyan családban, ahol az egyik szülőtől félni kell, ez a helyes túlélési stratégia, csakhogy az iskolában ezernyi konfliktus és kudarcélmény forrása lehet. A tünetek pontosan ugyanazok, mint az idegrendszeri fejlődés eltéréséből fakadó ADHD-nál, sőt, a terápiás módszerekben is nagy lehet az átfedés, de a terapeutától teljesen más szemléletet követel” – hangsúlyozza Tóth Zsuzsa gyógypedagógus-családterapeuta, a Bárányfelhő Fejlesztő és Terápiás Központ alapító szakmai igazgatója.

A szakirodalom szigorú kereteket szab

„Az ADHD-diagnózis felállításának nagyon szigorúak a szakmai kritériumai. A DSM-ben sorolt 18 tünet két csoportra, 9 figyelemzavaros és 9 hiperaktivitás-impulzivitás tünetre oszlik. Az érintettek három csoportba sorolhatók: vannak, akiknek a figyelemmel vannak problémáik, mások hiperaktív-impulzívak, míg a harmadik csoportba a kevert tüneteket mutatók tartoznak. A szakmai protokoll szerint 17 éves kor alatt csak akkor lehet ADHD-diagnózist adni valakinek, ha vagy az egyik, vagy a másik tünetcsoportból legalább fél éven át két különböző élettérben, vagyis otthon/szabadidőben és az iskolában is fennáll az esetében 6 tünet, ami funkcióromlást okoz. Azoknál, akiket figyelemhiányosnak és hiperaktívnak nyilvánítanak, mindkét csoportból fenn kell állnia 6-6, tehát összesen 12 tünetnek” – ismerteti az diagnosztikai protokollt Balázs Judit gyerekpszichiáter szakorvos, hozzátéve, hogy szerinte az ADHD-val küzdő gyerekeknek és családjaiknak sokat ártanak a kórkép valódiságát vagy a terápia hatékonyságát megkérdőjelező médiamegjelenések. Szerinte emiatt mernek kevésbé segítséget kérni a bajban lévők, ami, mint mondja, azért nagy gond, mert egy kezeletlen ADHD-s gyerek a későbbiekben nagyobb eséllyel válhat depresszióssá, szorongóvá, vagy lehet szerhasználó, mint azok, akik kaptak kezelést. 

Balázs Judit szerint a túldiagnosztizálás és az ebből fakadó túlkezelés problémája elsősorban Amerikában fordul elő, Magyarországon inkább az aluldiagnosztizálás okoz gondot. Arról, hogy Magyarországon a gyerekek hány százaléka él ADHD-diagnózissal, nincsenek pontos adatok, csak annyi érzékelhető, hogy a számuk meredeken nő. A diagnosztizált esetek számának  növekedése mögött Balázs szerint elsősorban a pedagógusok, pszichológusok és a szülők nagyobb tájékozottsága, valamint a diagnózist kísérő stigmatizáció csökkenése áll. 

Bunford Nóra kutatásai azonban már az első három év után is arra utalnak, hogy a diagnosztizálás módján lenne mit változtatni:

„Egy már meglévő diagnózist az érintettekkel kapcsolatba kerülők adottnak vesznek, felülvizsgálat a legritkább esetben történik, miközben az ADHD-nál gyakori, hogy a tünetek idővel csökkennek vagy teljesen el is múlnak. A 300 vizsgálati alany bevonásával indult Lendület-programra például, ahol az ADHD-s jelentkezők mellett normál fejlődésű alanyok jelentkezését is vártuk, 113-an érkeztek előzetes diagnózissal. Közülük 51 érintettnél (az összes diagnózissal érkező 45 százalékánál) a felülvizsgálat nem igazolta vissza az ADHD jelenlétét. A diagnózis nélkül érkezők közül viszont 26 olyat találtunk, akikre illettek az ADHD diagnosztikai kritériumai.”

A túldiagnosztizálás problémáját azonban László Zsuzsa klinikai szakpszichológus sem tartja súlyosnak Európában, mert – mint mondja – „a szakembereknek a diagnózist nem csupán a DSM-ben felsorolt tünetek alapján, hanem egy összetett eljárás során kell felállítani”. A hiperaktivitás és a figyelemzavar terápiás kezelését célzó FiMoTa Központot 2003-ban alapító és 2018-as bezárásáig vezető László szerint az ADHD-diagnózist soha nem egyetlen ülés, hanem vizsgálatok egész sora alatt állítanak fel: „a nehézségekkel küzdő gyerek több alkalommal vizsgáljuk és megfigyeljük, információt gyűjtünk a kortársaival való kapcsolatairól is, anamnézist veszünk fel a szülővel, és pedagógiai véleményt is kérünk. A differenciáldiagnózis felállításához meg kell ismerni a gyerek fizikai állapotát, például látás- és hallásvizsgálatokra van szükség, ki kell deríteni, nincs-e allergiája, ismerni kell a gyerek intelligencia-szerkezetét, vagyis azt, hogy milyen készségekre lehet építeni és hol vannak nehézségei. A tanár beszédét követni nem tudó gyerek hamar elunhatja magát és rendetlenkedni kezdhet, ami tűnhet figyelmetlenségnek vagy motoros nyugtalanságnak, miközben a szükséges terápia ilyen esetben egészen más, mint egy ADHD-s gyereké” – hoz példát Az örökmozgó gyerek című, több kiadást megért szakkönyv szerzője.

A keretek a gyakorlatban elég képlékenyek

A gyakorlatban a diagnosztizálás folyamata olykor finoman szólva is eltér az ideálistól, elsősorban azért, mert a szakemberek egyúttal emberek is. Kórizs a mindennapokban szerzett tapasztalatai alapján azt mondja, hogy az érintett gyereket a többszöri találkozás helyett sokszor jó, ha egyszer-kétszer látja szakember, a gyerekpszichiáterek általános leterheltsége miatt a legjobb esetben is egy-egy órára. 

„A járási szintű szakértői bizottságokban nem feltétlenül van gyerekpszichiáter, a megyei és országos testületekben azonban igen, de az ide vizsgálatra vagy felülvizsgálatra érkező gyerekek esetében kifejezetten gyakori, hogy egyetlen ambuláns pszichiátriai konzultáció alapján kapnak diagnózist, és semmiféle pszichodiangosztikai folyamaton nem mennek át.” 

A szakértői bizottsághoz többnyire úgy kerül a gyerek, hogy a tünetei az iskolában nehézségeket okoznak a beilleszkedésben, vagy a pedagógusoknak a tanórán, így azok „javaslatot tesznek, és kérik a szülő együttműködését” – mondja Kórizs. Persze a szülő választhatja, hogy a saját otthoni tapasztalatai alapján nem működik együtt, viszont ez esetben az iskolának jogában áll bevonni a gyermekvédelmet is, amivel végső soron akár meg is kerülhetik a szülőt, így nem mindig érvényesül az a feltétel sem, hogy két különböző élettér tapasztalatait kell egybevetni. 

Mindez egyáltalán nem jelenti, hogy a harsánysága, figyelemfelkeltő viselkedése, izgágasága miatt a magyar oktatási rendszerben többnyire rossznak, figyelmetlennek, lustának, titulált, esetenként peremhelyzetbe szoruló, kortársaik által is fenntartásokkal kezelt gyerekeknek ne lenne szükségük segítségre. A Qubitnek nyilatkozó szakemberek mindegyike kiemelte, és a gyógypedagógus Tóth is azt hangsúlyozza, hogy azokban az esetekben, amelyekben indokolt az ADHD-diagnózis felállítása, az a gyerekeknek és a környezetüknek óriási segítséget jelent. 

„Az, hogy egy gyerek egy évben kétszer nem tudja, hol hagyta a tornacuccát, teljesen más hozzáállást igényel, mint amikor október közepére már harmadjára kell tolltartót vásárolni annak teljes beltartalmával együtt. Utóbbi sok fronton okoz mindennapos konfliktusokat: bevonódnak a padtársak, mert kölcsön kell adni valamit, bevonódik és dühös lesz a tanár, mert mindenki azzal a gyerekkel foglalkozik, akinek már megint nincs felszerelése, és frusztrált lesz a szülő is. A gyerek minden életterében azzal szembesül, hogy már megint elrontott valamit, és ettől borzasztó mértékben csökken az önértékelése, tovább romlik a teljesítménye, egy szomorú spirálba kerül, ahonnan nem tud önállóan kiverekedni.”

Miből áll a segítség?

A szakmai protokoll szerint a diagnózis felállítása után a gyógyszeres és terápiás kezelés egyidejű alkalmazása a leghatékonyabb. Az EMMI 2020-as ajánlásában ehhez képest az áll, hogy „az ADHD kezelésére hatéves kor alatt és mind a gyermekek, mind a felnőttek esetében enyhe és középsúlyos tünetek, illetve enyhe vagy középsúlyos károsodás esetében a nem-gyógyszeres terápia az elsőként választandó (például gyermeknek/szülőnek/pedagógusnak felvilágosítás, coaching, pszichoterápia). Míg olyan esetben, ahol az ADHD középsúlyos tünetei, illetve a középsúlyos károsodás nem javul a nem-gyógyszeres kezelésre, vagy a felnőtt beteg, gyermekek esetében pedig a szülő visszautasította a nem-gyógyszeres kezelést, illetve súlyos tünetekkel vagy súlyos károsodással jár az ADHD, a gyógyszeres kezelés áll a szakemberek rendelkezésére, a nem-gyógyszeres kezeléssel kombinálva (kivéve, ha a beteg/szülő azt visszautasította).” 

Az általunk kérdezett gyógypedagógus úgy fogalmazott, hogy „minden olyan mozgásterápia hatékony lehet, ami segíti a gyerek idegrendszerét a beérkező ingerek rangsorolásában és feldolgozásában. Mivel az ADHD-s tüneteket produkáló gyerekeknek érintettek a szociális fejlődést irányító agyterületei, nem úgy érzékeli a közelséget, a hangosságot, az intenzivitást, mint mások, ezért a szociális készségeket fejlesztő terápiák is hatékonyak. Az összpontosítást, koncentrációt, figyelmet fejlesztő terápiák, a művészetterápiák vagy az állatasszisztált terápiák ugyancsak hozzájárulhatnak a gyerek zökkenőmentesebb beilleszkedéséhez. A kutyákat például meg lehet tanítani arra, hogy csak akkor reagáljanak a gyerekre, ha az türelmesen, figyelemmel közeledik hozzá” – magyarázza Tóth. Ezt a gyerekpszichológus Kórizs még azzal egészítette ki, hogy „az ADHD kezelésének legalább annyira alanya kellene, hogy legyen a figyelem- és magatartászavaros gyerek közvetlen környezete, szülei, testvérei, tanárai, mint maga a gyerek. Szülő- és pedagógustréningeken kellene a gyerekekkel foglalkozókat megtanítani arra, hogyan fogadják el, értsék meg és segítsék a gyereket.” 

Kórizs és Tóth egyetértenek abban, hogy a gyógyszeres kezelésnek csak a legvégső esetben lenne létjogosultsága, amikor már minden egyéb terápiás módszert kimerítettek és azok nem segítenek. A kutatópszichológus Bunford, bár hangsúlyozta, hogy empirikus adatok nincsenek, azt a benyomását osztotta meg a Qubittal, hogy „Magyarországon még az Egyesült Államokban látottaknál is gyakoribb, hogy az érintett gyerekek kizárólag gyógyszert kapnak.” 

Bunford szerint ennek az az oka, hogy a pszichoterápiának és különféle viselkedés- és mozgásterápiáknak Amerikában lényegesen nagyobb az elfogadottságuk. Ráadásul az állami ellátásban Magyarországon ezek a terápiák sokszor nem hozzáférhetők, a magánterápiák pedig nagyon megterhelők lehetnek az alacsonyabb jövedelmű családoknak. Bunford tapasztalatait látszik alátámasztani az a szülő, aki arról számolt be, hogy az iskolában viselkedésproblémákkal küzdő gyereke úgy nem kapott végül ADHD-diagnózist, hogy az őt kezelő orvos felírta a gyógyszert, majd miután az nem használt, eltekintett a további kezeléstől.

Mégis mi baj lehet a gyógyszeres kezeléssel?

Az ADHD első vonalbeli kezelését Magyarországon jelenleg kétféle hatóanyag biztosítja: az atomoxetin és a metilfenidát. Utóbbinak jóval nagyobb hagyományai vannak, a szert 1944-ben fejlesztették, az Egyesült Államokban 1951 óta használják gyógyszerként. Eredetileg a magatartászavaros gyerekek kezelésére 1937-től használatban lévő, Benzedrin márkanév alatt futó amfetamin kiváltására szolgált. Utóbbit a Harvard Orvosi Egyetemen frissen végzett Charles Bradley használta először kísérleti céllal a gondjaira bízott gyerekek kezelésére 1937-ben, a „problémás gyerekek” ellátására létrehozott gyermekotthonban, ahol dolgozott. Miközben akad, aki szerint a gyerekek egy része ekkoriban azért vált „problémássá”, mert jelentősen megváltoztak a gyerekek elé állított társadalmi követelmények. Bradley, aki találomra próbálta ki az akkor gyógyszerként még csak kétéves múltra visszatekintő Benzedrint, igen megörült, hogy az általa kezelt 30 gyerek felénél a teljesítmény növekedését és a hiperkinetikus jellemzők csökkenését tapasztalta. Tapasztalatait publikálta is, aminek nem lett ugyan azonnali hatása, de az 1950-es években új lendületet kapott viselkedéspszichiátriai kutatások Bradley kísérletéhez nyúltak vissza. 

A metilfenidát az amfetaminhoz hasonlóan pszichoaktív hatású; néhány kutatásban azt is vizsgálták, hogy alkalmas lehet-e az amfetamint rekreációs céllal, vagyis speedként fogyasztók függőségének a kezelésére. Az elsősorban ADHD kezelésére felírt metilfenidát ma az Egyesült Államokban az 51. leggyakrabban receptre írt gyógyszer, 14 millióan használják. 

A 2002-ben fejlesztett atomoxetin legnagyobb előnye a metilfenidáttal szemben, hogy a klinikai kísérletekben nem bizonyult addiktívnak; más kérdés, hogy a tünetek kezelésében (vagy elfedésében) is kevésbé hatékony, mint a pszichostimuláns nagy testvére. Mindkét szer a központi idegrendszer dopamin- és noradrenalin-szintjét növeli, cserébe viszont mellékhatásaik is bőven akadnak: étvágytalanságot, alvászavarokat, szorongást, súlyosabb esetekben agressziót, pánikrohamokat, májkárosodást, valamint szuicid hajlamot válthatnak ki. A gyógyszerek szóban forgó mellékhatásainak jó része egyébként megegyezik a szakemberek által a kezeletlen ADHD egyik rizikójának ítélt kockázatokkal. 

Tóth a gyógyszeres kezelésről azt mondja, sokszor hallja a hozzá fordulóktól, hogy a gyógyszer gyorsabban segítene, mert az ADHD-s gyerekekkel nagyon nehéz az élet. Ezt egyébként, mint mondja, nehéz is lenne vitatni: nagyon nehéz a dolguk azoknak a családoknak, akik ADHD-s gyerekeket nevelnek, és a pedagógusok dolgát sem könnyíti meg egy figyelemzavaros vagy hiperaktív gyerek. Csakhogy a gyógypedagógus szerint

„a terápia megválasztásánál a hangsúlynak nem azon kellene lenni, hogy milyen nehéz az ADHD-s gyerekkel, hanem hogy milyen nehéz az ADHD-s gyereknek. Vannak, akiknek csak a gyógyszer tud segíteni abban, hogy a kortársaik közé be tudjanak illeszkedni, vagy teljesíteni tudják az iskolai követelményeket, de ez korántsem igaz az ADHD-s gyerekek túlnyomó többségére.” 

Az érintettek akkor is szenvednek, ha ok nélkül megbélyegzik őket, és akkor is, ha nem kapnak választ

„Magyarországon a tanulási nehézséggel, magatartászavarral küzdő gyereket ugyanúgy rossz gyereknek tekinti az iskolarendszer, mint 30-40 évvel ezelőtt. Annyi változott, hogy a diagnózisoknak köszönhetően a tanárok – tisztelet a kevés kivételnek – visszaigazolva is látják az értékítéletüket. A figyelemzavar a mi esetünkben csak egy másik szó volt arra, hogy a gyerek rossz: a szemantika változott, a hozzáállás nem” – osztotta meg tapasztalatait a Qubittel egy édesanya, aki hosszú évek szélmalomharca után végül nem kis részben épp a fia tanulási és beilleszkedési nehézségei miatt döntött úgy, hogy inkább Németországba költözik. Gyermeke figyelemzavarról, diszlexiáról és diszgráfiáról szóló diagnózisát gondosan le is fordíttatta németre, és azzal együtt érkezett az akkor már ötödik osztályos fia beiratkozására a következő év szeptemberében. Legnagyobb meglepetésére a papírt finoman visszautasították, azóta sem kérte tőle senki. A németül akkor még egyetlen szót sem beszélő gyereknek az azóta eltelt öt évben a németországi pedagógusok semmilyen speciális fejlesztést nem javasoltak. Viselkedésproblémái a tanulási nehézségeivel együtt viszont azzal párhuzamosan nyomtalanul elmúltak, hogy elfogadták a nehézségeit és segítették a beilleszkedését. 

A ma már 28 éves Mészáros Árpádot viszont csak négy évvel ezelőtt, már felnőttként diagnosztizálták. Mint mondja, egy pszichológus javaslatára kereste fel az ADHD-ambulanciát, mert bárhogy is próbálta rávenni magát, nem volt képes megírni a szakdolgozatát. A szakrendelésre a szakmai irányelveknek megfelelően többször is behívták, egy időpontra az édesanyjával együtt, majd számos tesztet kitöltettek vele, és megállapították, hogy figyelemzavarral él, de nem kapott automatikusan gyógyszert. Sikeresen lediplomázott, majd miután gépészmérnökként elhelyezkedett, maga kért újra segítséget, mert úgy érezte, nem tud eléggé koncentrálni a feladataira. 

Metilfenidátot kapott, amit a mellékhatásai miatt csak pár hónapig szedett, de addig „jobban el tudtam mélyedni a feladataimban, hosszabb ideig tudtam koncentrálni, általában véve aktívabbnak éreztem magam. Az igazi segítség nem is annyira a gyógyszer, mint inkább a diagnózis és a tanácsadás volt. Hatodikos korom óta azt éreztem, hogy kevesebbet érek, mint a többiek. Akkor hosszú ideig kórházban voltam, és a lemaradást soha nem tudtam behozni. Korrepetálásra jártam, az iskolában mindig az első padba ültettek, olyan diák mellé, aki nemcsak a saját feladataira tudott koncentrálni, hanem engem is noszogatott, ha szükségesnek látta. Elvárták, hogy jó jegyeket kapjak, de ez nem ment úgy, ahogy a szüleim szerették volna. Végül hiába szereztem mesterdiplomát, később sem éreztem úgy soha, hogy jól végezném a dolgom. Mindig az volt bennem, hogy ha jobban odafigyelek, szorgalmasabban tanulok, jobb eredményeim lehettek volna. A diagnózis segített megérteni, hogy nem azért megy valami nehezebben, mert kevés vagyok hozzá, hanem azért, mert egy neurológiai eltérés nehezebbé teszi számomra.”

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: