Mi lesz abból, ha egy igazi űrhajós sci-fi-írásra adja a fejét?

Vannak könyvek, amelyeknél egyáltalán nem mindegy, ki írta őket: az már magában elég menő volt, amikor 1996-ban Buzz Aldrin egy sci-fivel (A csillagok fiai) lepte meg a közönséget, és tudtommal mindeddig ez volt az egyetlen eset, hogy egy űrhajós ilyesmire vetemedett.

Egészen idáig: az angolul 2021-ben, magyarul 2022-ben megjelent, Az Apollo-gyilkosságok című sci-fit ugyanis az a Chris Hadfield ezredes írta, aki egy időben a Nemzetközi Űrállomás parancsnokaként is szolgált, és aki először ragadott gitárt az űrben, hogy eljátssza David Bowie-tól a Space Oddityt. Hadfield Aldrinhoz hasonlóan színes egyéniség, mindketten rengeteget tettek az űrkutatás népszerűsítéséért – Aldrin még jól pofán is vágott egy konteóst, amikor azzal fárasztotta, hogy a Holdra szállás sosem történt meg.

Hadfield ennél békésebb eszközökkel dolgozik, és, ahogy a mostani könyv is mutatja, többé-kevésbé egyedül is, már ami a könyvírást illeti. Aldrinnak ott volt segítségül a kötet társszerzője, John Barnes, aki ugyan Magyarországon nem túl nagy név, de mégis elismert figurának számít a műfajban, Hadfieldnek pedig csak egy szerkesztő jutott. Ez még alapból nem jelentené azt, hogy az űrhajós maga írta a könyvet, és nem csak a nevét adta hozzá, de több szempontból is gyanús, hogy itt tényleg Hadfield a szerző.

Kémtörténet az űrben

Ez azért is menő, mert mégiscsak egy vaskos, fordulatos kémtörténetet–sci-fit kapunk egy igazi űrhajóstól, miközben azért az olvasóban gyakran felmerülhet a gyanú, hogy Hadfieldet jobban érdeklik a technikai részletek, mint a könyv cselekménye. Persze abban sincs hiány, ahogy a kötet címe is mutatja, gyilkosságok is történnek, és a regény első harmada után valamennyire fel is pörögnek az események, de látszik, hogy Hadfield igazi szívügye a pilótafülke minél pontosabb leírása, és nem az, hogy alaposan kidolgozott karaktereket és mély konfliktusokat vigyen az űrbe. Inkább az, hogy hogyan vigyen bármit is az űrbe. Vagy hogy hogyan repüljön bármivel: már a könyv legelején, mielőtt alaposabban megismerkedhetnénk az elbeszélővel, nagyjából ugyanolyan alaposan megismerkedhetünk az F-4-es Phantom pilótafülkéjének sajátosságaival.

Ez önmagában nem baj, csak az arányok furcsák kissé: a történet szempontjából igenis lényeges, hogy mi hol van a fülkében, ahogyan az is, hogy hogyan készülnek az asztronauták az űrutazásra, milyen szimulátorokat használnak (vagy használtak annak idején), és milyen veszélyhelyzeteket szimulálnak, hogy aztán élesben gyorsabban tudjanak reagálni rájuk. És persze van olyan is, amire nem tudnak felkészülni: ilyen az Apollo–18 misszió is, amiről a könyv szól.

Az Apollo–18

Ilyen küldetés persze hivatalosan soha nem indult, ez a kötet alternatív történelmi szála, de közben a szereplők és az események egy része valódi – egyébként 18-as és 19-es küldetést is terveztek az Apollo-programban, de végül egyik sem valósult meg. A műfaj nagymestereitől (Umberto Ecótól, Lawrence Norfolktól) fantáziában ugyan lemarad, de alaposságban nem: ami A rózsa nevében a kolostor bejárása volt, hogy a dialógusok megfelelő hosszúságúak legyenek, az itt a pilótafülke vagy az űrsikló berendezésének és műszerparkjának elemzése.

Hadfield nem épít világot, de nem is igazán kell neki: a létező Apollo–17 küldetés után egy olyat képzelt el, ami az orosz-amerikai űrháború jegyében zajlik, és ehhez nem is kellett nagyon megerőltetnie magát, hiszen mostanában az amerikai-kínai űrverseny zajlik hasonló módon, mint a szovjet-amerikai annak idején. Az orosz-ukrán háború persze ezt is megbonyolította, ahogy a két nagyhatalomnak már a konfliktus előtt megromló viszonya is – a lényeg az, hogy maga a versengés és annak a politikai tétje azért nem hangzik egészen sci-finek.

photo_camera A könyv borítója Fotó: GABO

És Hadfield könyve szigorúan véve nem is sci-fi, olvasható politikai thrillerként vagy talán krimiként is. A történet szerint a szovjetek egy minden eddiginél nagyobb felbontásra képes kémműholdat lőnek fel az űrbe („legjobb értesüléseink szerint az ALMAZ kamerája olyan nagy felbontású lesz, hogy könnyedén láthat majd kisebb autó méretű tárgyakat is” – ami egészen viccesnek hat olyankor, amikor már ennél bőven többet is lehet látni, de hát mégiscsak egyfajta történelmi regényről lenne szó). Az eredetileg a Holdra készülő Apollo–18 tudományos küldetés lett volna, de az amerikai kormány a már tervezett kilövés ürügyén jobban meg akarja figyelni, illetve meg is akarja semmisíteni az új szovjet kémeszközt. Persze ehhez az oroszoknak is lesz egy-két szavuk, és ahogy a cím is sugallja, elkezdődnek a gyilkosságok is – de spoilerezni kár lenne, mégiscsak egy fordulatokat ígérő regényről van szó.

Weir-rajongóknak csemege

A regényt nem véletlenül méltatta nagyon melegen Andy Weir, a Mentőexpedíció című sikerfilm alapjául szolgáló könyv (A marsi) írója, aki maga is hatalmas űrkutatás-rajongó, csak éppen nem űrhajós: az ő könyve is tele volt elsőre szinte olvashatatlanul technikai részletekkel arról, hogy a főhőse hogyan ültet krumplit a Marson.

A jó hír az, hogy ezzel egy idő után meg lehet barátkozni, Weirnél főleg azért, mert mégiscsak egy sci-fit akart írni, méghozzá olyan ráérőset, mint mondjuk filmben a brit Hold volt, de az ő egyetlen emberről és a földi irányítóközpontról szóló regénye egészen más dinamika alapján működik, mint Hadfieldé. A problémát – ha ez probléma egyáltalán – az okozza, hogy Hadfield jól láthatóan tényleg többet foglalkozott az alternatív és a valós történelemmel, mint azzal, hogy jó alaposan megkavarja a szart: azon nincs mit kavarni, hogy valaki ott marad a Marson, és kétséges, hogy haza tud-e jönni, de egy tisztességes kémregényben azért jobban illik játszani a szálakkal.

Izgalom van, cselekmény van, de a könyv első felében a dialógusok is csak valamiféle színesítésnek tűnnek az érdekes technikai, bürokratikus és diplomáciai világban, ami sajnos odáig vezet, hogy a regény kétharmadánál Hadfield olyan mondatokat ad az egyik szereplő szájába, hogy „végre eljött az ideje annak, amiért mindezt csináljuk: a Földön kívüli geológiának!”. Az már a könyv első felében kiderül, hogy nem pont ennek jött el az ideje, de az író magát és az olvasót is visszatereli ezzel a cselekmény irányába, nagyjából olyan finom eszközökkel, mint amikor a Szomszédok végén felolvasták a tanulságot.

Mélyen a kamerába nézve

Hadfield könyve mégsem rossz, még ha nem is válik a sci-fi-irodalom kiemelkedő darabjává: Leslie L. Lawrence orientológus és ponyvaszerző egy bő tíz évvel ezelőtti interjúban összefoglalta, hogy mit szeretnek az ilyesmiben az olvasók, és némileg meglepő módon arra jutott, hogy a szórakoztatás mellett a tanulásra is vágynak. Lawrence kiválóan keveri a kliséket, annak ellenére, hogy maga is tudósnak indult, és ez az, amit Hadfieldnek is valamivel jobban kellene csinálnia, ha újabb regényt tervez: egyszerűen túl sok a technikai részlet és túl elnagyoltak a figurák ahhoz, hogy kellően izgalmas legyen a könyv, miközben ahhoz azért eléggé izgalmas, hogy az ember még akkor is folytassa, ha kezdi unni a pilótafülkét vagy az alkatrészek leírásait. Az Apollo-gyilkosságok leginkább azoknak ajánlott olvasmány, akiket nem rettentett vissza Aldrin, Andy Weir vagy bármely olyan szerző könyve, akinél a sci erősebb, mint a fi. John le Carré rajongói viszont csalódni fognak: Hadfield műve kémregénynek kicsit sovány marad, hiába van meg benne a műfaj összes kötelező eleme, ideértve a parádés végkifejletet is.

De hát mindegy is: tudjuk, hogy a lírai én elválik a szerzőtől, olykor annyira, hogy nem is maga írja a könyvét, de itt gyanúm szerint mégis Hadfield a szerző, ez a pasi pedig gitározott a világűrben. A kritikusokra szokás azt mondani, hogy jó, akkor csináld utána, de tessék: ezt csinálja utána valaki!

(Chris Hadfield: Az Apollo-gyilkosságok. Gabo kiadó, Budapest, 2022, ford.: Nagy Gergely)