Háborús logika húzódik a békés kutatás mögött az amerikai-kínai űrversenyben
A következő négy évben három új jelentkező, az Európai Űrügynökség, az ESA mellett Japán és India is igyekszik marsjárót (rovert) vagy leszállóegységet (landert) küldeni a Marsra, ami ezidáig csak két országnak sikerült. Bár elsőként a Szovjetunió landolt a bolygón az 1971-es Marsz–3 küldetés során, később már csak az amerikai űrhivatal, a NASA tudott eszközöket eljuttatni a bolygó felszínére.
Idén viszont mindenki a Marson akar nyaralni. Az arab világ első űreszközének felbocsátása mellett két ország is újfajta rakománnyal indult a Marsra egy hónapon belül: Kína július 23-án elsőként küldött a bolygóra landert és rovert, a NASA pedig egy héttel később forradalmi marsjárója, a Perseverance mellett az első marshelikoptert, az Ingenuityt is útnak indította. A kínai és amerikai járművek a tervek szerint nagyjából egyszerre, 2021 februárjában érkeznek meg a Marsra.
A kínai űrügynökség (CNSA) ugyan egyszer már próbált eszközt küldeni a bolygóra, de a 2011-ben fellőtt Jinghuo–1 keringőegység nem sokkal később az azt hordozó orosz szondával, a Fobosz-Grunttal együtt elégett a Föld légkörében, miután szoftverhiba miatt nem tudta elhagyni a Föld körüli pályát. Az elmúlt években viszont új fokozatra kapcsolt a kínai űrkutatás: a Csang-o–4 szonda 2019-ben a történelem során először landolt a Hold túlsó oldalán, majd idén megkezdte működését Kínában a világ legnagyobb rádióteleszkópja, a CNSA pedig egy saját űrállomás megépítésének terveit is közölte a világgal.
Mivel a Hold- és a Mars-program, valamint az emberes űrutazás a NASA szívügye is, népszerű megfejtése a történetnek, hogy a hidegháborús amerikai-szovjet rivalizálás után itt az új űrverseny, amelynek két résztvevője egymásra licitálva igyekszik meghódítani a közeli égitesteket, illetve halmozni a mérföldköveket, a történelmi elsőket az űrkutatásban.
A kék sarokban: a SpaceX-szel és más magáncégekkel felturbózott NASA (amerikai, 68 éves).
A piros sarokban: az állam korlátlan támogatását élvező CNSA (kínai, 27 éves).
Obama alatt elmérgesedett, Trump alatt tetőzik a verseny
Az Egyesült Államok és Kína diplomáciai kapcsolatai történelmi távlatokban sem túl fényesek, de az űrkutatás fellendülésével egybeeső elmúlt néhány évben még tovább romlottak, ami részben Donald Trump amerikai elnök nyílt Kína-ellenességének köszönhető. A két ország űrügynöksége között azonban még Barack Obama elnöksége alatt, 2011-ben mérgesedett el a viszony, amikor az amerikai kongresszus törvényben rögzítette, hogy a NASA és a kínai kormányhoz köthető cégek (tehát: a kínai cégek) között – néhány speciális kivételtől eltekintve – semmilyen kétoldalú megállapodás, együttműködés nem jöhet létre. 2013 óta ráadásul a kínai állampolgárok már be sem léphetnek a NASA létesítményeibe különleges engedély nélkül – a rendelkezést természetesen nemzetbiztonsági okokra hivatkozva hozták meg.
Kína társadalmi-gazdasági irányvonalát a kommunista állampárt Központi Bizottságának aktuálisan elfogadott tervei határozzák meg, és a 2016 és 2020 között érvényes 13. ötéves terv az innováció fontosságát hangsúlyozza, az űrkutatást is ideértve. A CNSA terveit részletező 2016 végi dokumentumban például azt írták: „Az a legfőbb célunk, hogy 2030-ra Kína a világ vezető űrhatalmai közé kerüljön.”
Trump kereskedelmi és űrügyi főtanácsadói, Peter Navarro és Robert Walker ekkoriban tették közzé, hogy szerintük a Trump-adminisztráció alatt milyen irányt kellene követni az amerikai űrkutatásban, gyakorlatilag megerősítve a világűrre gyermeki rajongással gondoló elnök ambícióit. „Míg az amerikai kormány űrprogramja az elmúlt időszakban meglehetősen alulfinanszírozott volt, addig Kína és Oroszország is élénken halad a katonai jellegű tevékenységeivel. Mindkét ország olyan fegyvereket fejleszt, amelyek kifejezetten arra szolgálnak, hogy ellenálljanak, megkárosítsák, megtévesszék vagy elpusztítsák Amerika szemeit és füleit az űrben” – írták.
A nemzetközi együttműködésekre kiéhezett Kína hiába biztosította ezután az amerikaiakat az ország űrprogramjának békés szándékairól, a következő hónapokban Trump beváltotta a választási kampányban ígérteket, és először kritizálni, majd szankcionálni kezdte Kínát.
Melldöngetés, precízen
„Kína egyszerűen nagyobb, mint bárki más – több emberrel, több mérnökkel, több kutatóval rendelkezik. Ebből következik, hogy ha ezzel arányosan fejlődnek is, akkor előbb vagy utóbb vezető hatalommá válnak. Csak idő kérdése” – mondta az ország űrprogramjának lényegéről Blaine Curcio, a hongkongi székhelyű Orbital Gateway Consulting alapítója.
A feszült viszony ellenére Kínának 2019-ben sikerült a NASA-t is lenyűgöznie, amikor a Jütu–2 holdjáró elkezdte feltérképezni a Hold túlsó oldalát. Jim Bridenstine, az amerikai űrügynökség elnöke erről úgy nyilatkozott, mint „mérföldkő az emberiség történetében, lenyűgöző teljesítmény.” A küldetésnek persze megvolt a maga tudományos célja (megvizsgálni, hogy a Hold sarkvidékein található-e víz vagy más értékes erőforrás), de Kína egyértelműen olyan látványos, történelmi küldetést akart véghez vinni, ami pont ilyen reakciót vált majd ki a NASA-vezérből.
A Hold-misszió híre után a kínai híradások egyre többet szóltak az ország űrprogramhoz kapcsolódó terveiről: a kutatóközpontok bővítéséről, új műholdak felküldéséről, nemzetközi (főként európai és ázsiai) együttműködésekről, egy bizonyos 2020-as Mars-programról, a kínai űrállomásról és arról, hogy hogy a 2030-as években szeretnének második nemzetként űrhajóst (vagyis tajkonautát) juttatni a Holdra. Curcio szerint ezek hiába tűntek túlontúl ambiciózus terveknek, a közelmúlt Kínát igazolja: „Ha megnézzük, miket mondtak tíz éve, akkor látjuk, hogy elég szépen betartották a céldátumokat.”
Hé, srácok, dobjatok már össze gyorsan egy rakétát!
Időközben azért ellestek néhány dolgot Amerikától, például azt, hogy az állami mellett a magánszektornak is van keresnivalója az űrkutatásban – még ha Kínában másképpen is viszonyul az állam a vállalkozásokhoz. A SpaceX sikereit látva 2015-ben megalakult a pekingi OneSpace, három év múlva pedig már fel is lőtték a cég első rakétáját. Az összehasonlítástól a cég alapító-vezérigazgatója sem ijedt meg: „A OneSpace jelenlegi helyzete nagyon hasonlít a SpaceX korai éveire. A SpaceX volt az első az USA-ban, mi vagyunk az elsők Kínában” – mondta a CNN-nek Su Csang még a 2018-as kilövés előtt.
A sikeres kilövést követő, propagandaszagú dicshimnuszok azonban valószínűleg elárulták a nagy titkot, és felfedték a kínai látszatkapitalizmus lényegét: míg Su korábban azt híresztelte, hogy három éven át fejlesztették a kilencméteres OS-X rakétát a kilövés előtt, a felbocsátásról megemlékező hivatalos közlemény szerint a rakéta tervezése és építése mindössze egy év alatt lezajlott.
Hirtelen megjelentek a szkeptikusok is. Hszin Csang, a Hongkongi Tudományos és Műszaki Egyetem űrtechnológiai mérnöke szerint mindkét változat sántít, hiszen a OneSpace egy nagyjából tízéves folyamatot oldott meg állítólag saját erőből, a dollármilliárdokat felzabáló űripar nagy szereplőihez képest nevetséges, 78 millió dolláros büdzséből. Hszin szerint ilyen rövid idő alatt csak úgy lehet rakétát építeni, ha már létező tervekből, máshonnan beszerzett alkatrészekkel dolgoznak, de Su ismét a SpaceX-re hivatkozva hajtotta el a kétkedőket, mondván, hogy az amerikai magánűrcég alapítójának, Elon Musknak is hasonló hitetlenséggel kellett szembenéznie nagy vállalkozásai elején.
A OneSpace hiába hirdeti magáról büszkén, hogy igazi magánvállalkozás, egy tőrőlmetszett startup, ha közben saját bevallása szerint is a kínai hadsereg kutatás-fejlesztési részlegével dolgozik együtt, csungkingi gyára pedig önkormányzati tulajdonban van. A cég 2019-ben megpróbálkozott az OS-M nevű, nagyobb rakéta fellövésével is, de nem járt sikerrel, és azóta sem sikerült igazi áttörést elérnie – ahogy nagy riválisának, a LandSpace-nek sem.
Mindörökké hidegháború
A kínai Mars-program is majdnem a rakétákon bukott el. A SpaceX-féle Falcon Heavyhez hasonlítható Long March 5 nehéz hordozórakéta első, 2016-os indítása ugyan sikeres volt, de csak szuboptimális pályára sikerült vele állítani a hordozott Sicsien-műholdat, majd a 2017-es második kilövés után nem sokkal meghibásodott a rakétahajtómű. Ez utóbbi hiba a szakértők szerint legalább egy évvel eltolta a kínai űrprogram menetrendjét.
A Long March 5 kedvéért változtatták meg az addig kizárólag a kontinentális Kínáról indított kilövések helyszínét is. Bár ideális földrajzi helyzete ellenére a politika sokáig nem engedte, hogy a szigeten fekvő Hajnan tartományában létesítsenek űrközpontot, mert azt túl könnyen megtámadhatja az ellenség, muszáj volt költözni: az új rakétát már részleteiben sem lehetett vasúton szállítani, így maradt a hajós megoldás. A hordozórakétát végül 2019 decemberében és idén májusban is sikeren tesztelték, július 23-án pedig útjára indította a Tienven–1 missziót a Mars felé.
Hszi Csin-ping kínai elnök idén levelet címzett az ország űrkutatóinak, és arra kérte őket, hogy segítsék „mihamarabb valóra váltani azt a nagy álmot, hogy Kína jelentős űrhatalommá váljon.” A többpártrendszer bürokratikus kínjától szabad Kína ezt úgy kívánja elérni, hogy 2030-ban embert küld a Holdra, majd 2045-ig először emberek lakta holdbázist létesítene, aztán űrhajósokat küldene a Marsra is. Hogy ez az űrversenyben elég lesz-e a vezetéshez, ahhoz az USA-nak is lesz egy-két szava.
„Az Egyesült Államok láthatóan nem barátkozott meg a gondolattal, hogy Kína több területen megelőzheti őket. Az amerikai néplélek számára fontos, hogy vezető űrnemzet legyen” – mondta a Wall Street Journalnek Dean Cheng, a Heritage Foundation nevű amerikai kutatóintézet Kína-szakértője. Miután a NASA eszközei visszaérnek a marsi mintákkal, hogy a Földön kivizsgálják, az USA 2024-ben már embereket szeretne küldeni a Holdra, majd a 2030-as években a Marsra. Egy tudománypolitikai elemzés szerint az emberes Mars-küldetés legkorábban 2037-ben jöhet létre, 120 milliárd dolláros költséggel számolva.
Ha pedig a világűr leigázása simogatja a nép lelkét, egy populista vezető ennek kedvez majd. A Hold- és Mars-projektek, valamint a SpaceX látványos akcióinak tetejébe az elmúlt egy évben felállt az Amerikai Űrhaderő is, amely küldetése szerint az űrbeli támadások elhárítását végzi – a Pentagon júniusban kiadott Védelmi Űrstratégiája szerint elsősorban Kínával és Oroszországgal szemben, mert azok „felfegyverezték a világűrt, hogy csökkentsék az USA és szövetségeseinek katonai hatékonyságát.” A kínai külügy reakciója szerint azonban míg ezek csak üres vádak, az új amerikai haderőnem „közvetlen fenyegetést jelent a világűr békéjére és biztonságára.”
De hogy kell egyáltalán érteni a világűr felfegyverzését? Ahogy Cheng is mondja: „Ez egy tudományos küldetés. Senki sem azért megy a Marsra, hogy ott katonai bázist létesítsen. Ez nem az Expanse sorozat.” Az űrtechnológia viszont tele van olyan kettős felhasználású eszközökkel, amelyek polgári és katonai célokra is alkalmasak – a helymeghatározást és a kommunikációt segítő műholdak ellehetetlenítésével például háborúban és békeidőben is meg lehet bénítani az ellenséget.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Az Egyesült Arab Emírségek Mars-programja segíthet véget vetni az olajipar uralkodásának
Ma délután útnak indul a Perseverance, ami végre kiderítheti, hogy volt-e valaha élet a Marson
