Sör, virsli, politikai gyűlések, májusfa, ünnepi felvonulások: általában ezek ugranak be az embernek május elsejéről, a munka ünnepéről, ami persze nem is olyan régóta a munka ünnepe, viszont már nagyon régóta ünnep, és természetesen eredetileg semmi köze nem volt ehhez az egészhez – ahogy a májusfának sem. A sörnek valószínűleg volt; hiába, van, ami örök.

Az ünnepről az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak, a germánok és a kelták is megemlékeztek, és ahogy az gyakran megesett, csakhamar a kereszténység is kitalált rá valamilyen ünnepet. Ez a legutóbbi fejlemények szerint (1955-től) Munkás Szent József emléknapja, de korábban is akadtak rá válaszok – szűkebb példánknál, a kelta beltane-nél maradva Írországban például Szent Patrikkal próbálták összehozni az ünnepet. De mi az a beltane, mi köze május elsejéhez, és mit ünnepelnek ilyenkor?

Beltane

A Geddes & Grosset-féle Celtic Mythology szószedete szerint a beltane, beltaine vagy beltene volt az év egyik legnagyobb jelentőségű pontja a keltáknak, már csak azért is, mert ez jelezte a nyár kezdetét. A nevét Belenus (Belenos, Bíle vagy Bel) istenről kapta, az ünnepségen pedig hatalmas máglyákat gyújtottak a tiszteletére – még a nap előestéjén, vagyis április 30-án. Az előeste nem csak a keltáknak volt jelentős: Németországban például Walpurgis-éjnek nevezték ugyanezt, és közismert boszorkányszombat-időpontnak számított, ahogy Svédországban és Finnországban is.

Ez a magyar nép hiedelemvilágán nem sok nyomot hagyott: Dömötör Tekla néprajzkutató szerint bár a boszorkányok időről időre megkeserítették az ember életét, de éppenséggel a Walpurgis-éjjel Magyarországon nem sokat törődtek, sőt, az ehhez közeli pünkösdi ünnepeken sem mutattak különösebb aktivitást. Úgy tűnik, hogy a magyar rémek nem voltak fogékonyak a külföldi trendekre: nem elég, hogy a boszorkányszombatot nem intézményes keretek között tartották, még a vámpírok sem jelentek meg az ország területén, pedig Romániában és Szerbiában is jól érezték magukat.

Brit eredet

Ezekben a szertartásokban a különbségeken kívül sok közös vonás is akad – annyi, hogy az animációs filmjei mellett kultúrtörténeti munkásságáról is ismert Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma szerint az egész ünnepkör, legalábbis ami a külsőségeit, a májusfaállítást és a máglyarakást illeti, a Brit-szigetekről ered. Mások szerint inkább az ókori Rómában kell keresni az ősforrást, de az eredet itt is stimmel: W. C. Hazlitt néprajzkutató szerint a gallok, majd a szigetek keltái is a rómaiaktól vették át az ünnephez kötődő szokások nagy részét, amelyek eredetileg szabin eredetűek voltak, a szokások aztán innen terjedtek vissza Európába, ahol több-kevesebb sikerrel fenn is maradtak.

Egy biztos: Európa északi részén a Walpurgis-éj még élő hagyománynak számít, és Magyarországon sem halt még ki a májusfaállítás szokása. Mások szerint persze nincs abban semmi különös, ha egymástól függetlenül a világ több táján is hasonló logika alapján osztották be az évet – ebben az esetben nincs itt semmi látnivaló, a görög, római és kelta tavasz- és nyárünnepek bőven megelőzik ezeknek a kultúráknak és isteneknek a megjelenését. A hagyományok viszont mégis csak kialakultak valahogy.

Maia és a május

Supka Géza régész-művészettörténész szerint az egész ügy a görög Maia istennővel, Hermész isten anyjával kezdődött, még akkor is, ha a rómaiaknak is volt egy saját Majájuk, Vulcanus tűzisten felesége. A rómaiak viszont „deus Majus”-nak, „hatalmas, nagy istennek” hívták Jupitert is, így maga a május hónap neve sem Maiához, hanem Jupiterhez köthető: a Julianus-féle naptárreform idején a hónapot Jupiternek szentelték, és „mensis Majusnak” hívták.

A májusi szertartások viszont ennek ellenére nem annyira Jupiternek szóltak, hanem Maiának, a termékenység istennőjének: bár az ünnepre eleinte jellemző állatáldozatok később elmaradtak, a májusfa állításának szokása sok helyen megőrződött. Supkának a Walpurgis-éjre is akad görög-római magyarázata: az éjszakán a görög és a római, az öreg és a fiatal termékenységistennő, a tél és a nyár száll harcba egymással. Az öreg istennőből aztán a kereszténység banyát fabrikált, és máris kész volt a boszorkányszombat. Persze ez sem ilyen egyszerű: az öreg jelentheti az óévet is, amit le kell győzni ahhoz, hogy újra lehessen vetni, hogy aztán forduljon az év kereke, és kezdődjön minden elölről.

Az ünnep félig-meddig baljós karaktere viszont nem csak keresztény találmány – bár a katolikus hagyományban a pünkösdi várakozás azért reményt is ad, ahogy a tél és a nyár küzdelmének eredménye is előre borítékolható. Jankovics szerint Maia a görögöknél félelmetes istennő volt, fia, Hermész pedig a holt lelkek kísérőjeként szintén félelmet keltett, ezért magát az ünnepet sem csak a féktelen mulatozás jellemezte. A végkifejlet persze előre sejthető volt: a nyárnak le kell győznie a telet, de attól még, hogy eddig még mindig eljött a nyár a tél után, egyáltalán nem lejátszott meccsről van szó, szükség van az ember erőfeszítésére is ahhoz, hogy valóban beköszöntsön a nyár. Ilyen (számtalan más télűző szertartás mellett) a mai napig ápolt Morris-tánc hagyománya is; Terry Pratchett a Wintersmith című regényében éppen arról ír, hogy mi történik, ha mégsem követi a telet a nyár.

Növényünnep

Leveles a május, virágos a rét, szól a nóta, és ez már így volt annak idején is: a májushoz, illetve az azt megelőző időszakhoz kötődik a római Floralia ünnepe is, de a virágok-növények Maia ünnepéhez, illetve a beltane-hoz is szorosan kötődtek.

Arról, hogy pontosan ki volt Bel (Belenus stb.), a mai napig folyik a vita. Annyi biztosnak tűnik, hogy a tűz istene volt, de ahány ház, annyi szokás, és ahány kelta törzs, annyi a mitológiai variáció: az az ókori történetírók alapján mindenesetre biztosnak tűnik, hogy elsősorban a Galliában élő törzsek tisztelték. Mivel az Írországban és a Brit-szigeteken élő kelták jóval később találkoztak a rómaiak hatásával, Bel története és szerepe is különbözik a kontinensen és a szigeteken: az elrómaisodott galloknál mindenesetre napistennek tekintették, Julius Caesar pedig Apollóval azonosította. Myles Dillon és Nora Chadwick keltológusok szerint a helyzet nem ennyire világos: bár Belenos neve Galliában és az egykori kelta vidékek délebbi részein gyakran előkerül, nem mindig egyértelmű, hogy kire vonatkozik, ráadásul az a római család, amelyik a legerősebben kardoskodott amellett, hogy Belenos azonos Apollóval, azt is állította, hogy az ősi druidák leszármazottja – végső soron így isteni származást vindikáltak maguknak.

Akárhogy is sikerült, és akármekkora a különbség a gallok római mintára szigorú hierarchiába rendezett istenei és a szigetek különböző istenei között, úgy tűnik, Belenus idővel megérkezett Angliába, Skóciába és Írországba is (igaz, itt helytől függően mindenki más szerepet tulajdonított neki, Írországban például valószínűleg Danu férjeként tekintettek rá). Ez azt is jelenti, hogy ő az istenek apja, de a Geddes & Grosset-féle enciklopédia más opciókat is felsorol akár még az íroroszági kelta mitológián belül is (a többiről nem is beszélve), és a tiszteletére rendezett ünnepség, a beltane még akkor is fennmaradt, amikor magát Belenust a legtöbben már el is felejtették.

A boszorkányok és Robin Hood

James G. Frazer skót antropológus az 1890-ben megjelent Aranyágban azt írja, hogy Skócia és Írország több vidékén még az élő emlékezet része, sőt élő hagyomány. Ilyenkor két nagy tüzet raknak, lehetőleg valamilyen magaslaton, de előtte a faluban kioltanak minden égő tüzet, majd átterelik köztük a háziállatokat, hogy megóvják őket a betegségtől. Az ünnepi tűz parazsából lehet aztán új tüzet rakni, úgy, ahogy állítólag a régi időkben is történt, amikor még a druidák gyújtották a szent tüzeket, és ők osztották ki újra a nép között. Hogy ebből mi igaz, és mi a romantikus képzelet szüleménye, arról keveset lehet tudni, annyi viszont legalábbis biztosnak tűnik, hogy mint számos más kultúrában, itt is léteztek hasonló szent tüzek, de hogy ezekkel pontosan mit kezdtek, az már kevésbé világos. Frazer szerint volt olyan vidék, ahol viszont egészen egyértelmű, hogy mire tartogatták a parazsat: Tirolban, Sziléziában, Morvaországban és Szászországban boszorkányokat akartak égetni vele, mivel Németországban gyakori vád volt a boszorkányperekben, hogy a vádlottak Walpurgis-éj alkalmával találkoztak.

Amikor a beltane-ról ír, Jankovics Marcell is boszorkányszombatot emleget, de ez a boszorkányszombat jelentősen különbözik attól, amit állítólag a Brockenen évente tartottak (a Németország közepén álló hegytető olyan sokáig megőrizte rossz hírét, félig-meddig a Faustnak köszönhetően, hogy 1932-ben egy brit szkeptikus nyomozó egy ősi varázskönyv receptje alapján itt mutatta be, hogy a tudomány szerint nem lehetséges egy kecskét emberi gyermekké változtatni. Spoiler: nem is sikerült neki, pedig egy ősi német varázskönyv alapján próbálta ki a szertartást).

De vissza a beltane-hoz: Bel tüzei (a beltane ezt jelenti) nemcsak a jószágot védik meg a gonosztól, hanem az embereket is. A virágok, a májusfa, illetve a magok elvetése is a termékenységet segítik elő. A gonosz elleni védelemre a kelták szerint ilyenkor igencsak szükség volt: ahogy samhainkor, úgy ilyenkor is nagy volt rá az esély, hogy túlvilági látogatók járnak az ember földjén. Ilyen látogató volt Jankovics és mások szerint a zöld ember is, az erdő istene, május királynőjének a párja – az, akiből Jankovics szerint idővel kialakult a zöld ruhában járó nottinghami erdőjáró, Robin Hood figurája is.

Pogány induló

A kelták köztudomásúlag nem ódzkodtak az emberáldozattól, bár azt, amit a római történetírók nekik tulajdonítottak, érdemes fenntartásokkal kezelni. Frazer szerint azonban a legtöbb, beltane-hez hasonló tűzszertartás valószínűleg elképzelhetetlen volt annak idején anélkül, hogy valakit, vagy legalább valamilyen állatot el ne égettek volna. Ez nem csak a keltáknál volt így: a rómaiak vemhes juhot áldoztak a floralia alkalmából, de a népszokások Franciaországtól Írországon át Németországig egyértelműen megőrizték az emberáldozat játékos formáját. Az, hogy kit választottak áldozatnak, a mocsári múmiákhoz hasonlóan homályos: az is elképzelhető, hogy ez megtiszteltetés volt, de az is, hogy büntetés (Jonathan Grigsby A szentségtelen grál című könyvében alaposan és alapos elfogultsággal járja körül ezt a témát, és arra jut, hogy inkább megtiszteltetés lehetett az illetőnek; Frazer úgy gondolja, hogy mivel a tűz hamujának a mai napig a gonosztól védő hatást tulajdonítanak, inkább az a valószínű, hogy bűnözőket égettek meg a máglyán).

Akárhogy is legyen, Európa nagy részén a május elsejét pogány szokás volt megülni, és Jankovics szerint az sem véletlen, hogy a munka ünnepét is erre a dátumra időzítették. Ezzel ugyanisnem kellett újjáépíteni a majális hagyományát, elég volt csak rátelepedni, így „a határozat az ünneplő nép számára csak új tartalommal gazdagította az ünnepet”. Az új tartalomban nem is volt hiba, május elsején a huszadik század nagy részében még azokban az országokban is háttérbe szorult a hagyomány, ahol Frazer szerint még életben tartották, és ahol William Butler Yeats költő és néprajzkutató még történeteket gyűjtött róla.

Lehet, hogy a szigetekre tett kelta kanyar is felesleges: a hagyomány anélkül is elterjedhetett Európában, hogy szükség lett volna hozzá a Brit-szigetekre, ahogy Jankovics vagy Supka javasolja, rómaiak és kelták végül is éltek elegen a kontinensen is ahhoz, hogy akár a galloktól vegyék át idővel az északi népek a beltane-hoz hasonló szertartásokat. Egyvalami azonban megmaradt: nem volt beltane rendes (rituális) lakoma nélkül, arról meg már senki nem tehet, hogy ez idővel sörré és virslivé korcsosult – kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk.