Ahelyett, hogy alkalmazkodna, a magyar agrárpolitika továbbra is a klímaváltozásra legérzékenyebb gabonatermesztést támogatja
„Előrejelzések arra utalnak, hogy a 2022. évihez hasonló, de akár ennél is súlyosabb aszályesemények előfordulási valószínűsége a Kárpát-Balkán régióban magas és időben előre haladva növekvő tendenciát mutat. A régió minden valószínűség szerint a klímaváltozás egyik krízisterületévé válik” – állapítja meg az a nemrégiben megjelent tanulmány, amelyben Pinke Zsolt, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék tudományos főmunkatársa és kollégái a klímaváltozás mezőgazdasági következményeit elemzik.
A kutatók azt állítják, hogy miközben a „globális mezőgazdasági alapanyag-túltermelési válság és a klímaváltozás olyan külső tényezők, amelyekre a magyar agrárszektor alakítóinak nincs, vagy alig van hatása”, az egyetlen ésszerű alkalmazkodás helyett viszont a magyar agráriumban „a klímaváltozásnak leginkább kitett és a (...) válságban érintett gabonafélék és olajos növények részarányának a növekedését látjuk”.
Vésztjósló előjelek
Bár a globális gabonatermelés egy főre vetített átlaga az elmúlt évtizedekben „a mezőgazdasági forradalom dicsőséges napjait felidézve dinamikusan növekedett”, és 2020-ra meghaladta a „0,4 tonna/fő mennyiséget, régóta tudható az is, hogy a felmelegedés mértéke Európában kétszer gyorsabb a globális átlagnál. Nem véletlen, hogy 2015 óta kétezer éve nem tapasztalt, gyorsuló ütemű aszályhullám sújtja a kontinens régióit – állítja a Pinke mellett Ács Tamás, Fabók Veronika, Kalicz Péter és Jámbor Attila által jegyzett elemzés. Mint írják, ez az oka annak, hogy
„az 50. szélességi foktól délre, nagyjából a Frankfurt és Prága között húzott képzeletbeli vonal alatt a termésátlagok rendre elmaradtak az előző évek átlagaitól”.
A kutatók szerint a magyarországi közbeszédben viszonylag kevés szó esett róla, de az ezredfordulót követően átlagosan két és fél évente jelentős aszály sújtotta a szántóföldi növénytermesztést a Kárpát-medencében.
Az elmúlt két évtizedben felfutott dél-amerikai és kelet-európai, elsősorban az ukrán és orosz gabonatermelés miatt kitört 2022–2023. évi globális túltermelési válság és a 2022-es bibliai léptékű aszály egyidejűsége sokkolta ugyan a magyarországi agrárszektort, de a kutatók véleménye szerint az előzmények alapján mindez megjósolható volt.
Vakvágányok
Pinke és munkatársai szerint a mielőbbi és radikális klímaadaptációt az elmúlt másfél évszázad mezőgazdasági folyamatai alapozták meg.
A 19. század végén szerintük ugyanis „a komparatív előnyökkel és széles társadalmi beágyazottsággal jellemezhető állattenyésztés fejlesztése helyett alföldjeinken túlméretezett szántóföldi kapacitás, ezt kiszolgáló árvízvédelmi infrastruktúra és logisztikai rendszer fejlesztése valósult meg”. A magyar élelmiszergazdaság egy termékcsoportra, az alacsony hozzáadott értékű és innovációs igényű gabonák előállítására és a gabonafélék malomipari feldolgozására specializálódott, „hosszú időre konzerválva az „elmaradottság feltételei között működő alapvető tendenciákat”.
Bár a „magyar mezőgazdaságot az 1980-as években európai összehasonlításban az egyik legjobbnak tartották, amely relatíve olcsón, stabil belső kereslet és közel teljes foglalkoztatottság mellett tudott komoly élelmiszerexport-többletet is elérni”, az 1990-es évek elejének kárpótlási és privatizációs hullámához fűzött remények gyorsan szertefoszlottak, amikor a korábbi erőltetett koncentrációs folyamatokat felváltó erőltetett elaprózódást „nem követte a termelési szerkezet változása, a hazai mezőgazdasági terület döntő többsége továbbra is szántó maradt, jellemzően monokultúrás termeléssel”. Az 1990-es évek végére már nyilvánvalóvá vált, hogy a hazai mezőgazdaság egyre jobban sodródik bele a válságba: számos ágazat teljesítménye hanyatlott, az évtizedekkel korábbi sikeres magyar mezőgazdaság 2004-re már csak árnyéka volt önmagának.
A gabonatermelés túlsúlya az Európai Unióhoz való csatlakozást követően tovább növekedett, köszönhetően a közös agrárpolitika által biztosított közvetlen támogatásoknak, a kezdetben csúcsra járatott intervenciós intézkedéseknek, valamint a feldolgozóipari tevékenység egyre növekvő instabilitásának. A termelők részére biztosított beruházási támogatások jellemzően ismét csak korszerű gabonatermelést biztosító eszközbeszerzésekre mentek, illetve a feldolgozóiparnak biztosított támogatási források elérhetősége korlátozott volt.
Öntözhetlenségi faktor
Pinke és kollégái szerint a 2022-es aszály végén és után jelentős nyilvánosságot kapott az a vélemény, amely szerint az aszálykárok egy elhibázott szabályozási döntés, az öntözési fejlesztések elmaradása miatt következtek be. „Ezzel kevéssé értünk egyet, hiszen legális forrásból 100 ezer hektár területet, illegális forrásokból ismeretlen nagyságú, de nagyságrendileg 100 ezer hektár alatti területet öntöznek. Együttesen tehát a hazai mezőgazdasági terület 3-4 százalékát öntözik. A Nemzeti Vízstratégia szerint a rendelkezésre álló vízkészletekből öntözésre fordítható kapacitás 400 ezer hektár terület öntözését biztosíthatja, vagyis mezőgazdasági területek legfeljebb 8 százalékát tudja kiszolgálni, és e kapacitás nagy része nem az ország aszálynak leginkább kitett alföldi régiójában áll rendelkezésre”.
A legfrisebb, a Qubiten is ismertetett kutatások szerint a klímaváltozás következtében a rendelkezésre álló vízkészlet feltehetően gyorsabb ütemben fogy a korábban tervezettnél.
Pinke és kollégái szerint
„elgondolkoztató, hogy az elmúlt másfél évszázad során a magyar társadalom három legjelentősebb átalakulási korszakában lezajlott agrármodernizációs hulláma – az ún. »polgári Magyarország« kialakulásakor (a 19. sz. közepe és az első világháború kirobbanása között), a szocialista állam kiépítése során és a szocialista állam lebontását követően az 1990-es évek eleje óta – minden esetben az alacsony innovációs igényű és szűk termékskálát kínáló növénytermesztés dominanciáját eredményezte”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
