Hétfőtől nyilvános a Green Policy Center (GPC) magyar agytröszt friss látlelete arról, hogy az elmúlt évben mi valósult meg részben vagy egészben a hatályos klímatörvényben és a 2018–2030 közötti időszakra vonatkozó Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia részét képező Nemzeti Alkalmazkodási Stratégiában részletezett célokból. Hogy ugye, adaptálódik-e már az ország az „éghajlatváltozás kedvezőtlen következményeihez”.

A november 28-án bemutatott „Magyarország Második Klímaalkalmazkodási Előrehaladási Jelentése” a nyakatekert címe ellenére véletlenül sem a szokásos fontoskodó közhelygyűjtemény. A GPC neves külsős szaktanácsadói gárdája a „kiinduló állapotot bemutató”, tavaly ősszel publikált első helyzetjelentés után is ragaszkodott az elérhető legfrissebb statisztikai adatokból, aktuális terepi felmérésekből és kutatási eredményekből megismerhető valósághoz. A tanácsadó cég honlapjáról szabadon letölthető második ténytár kiadói és készítői úgy vélik, a tények még 2024-ben is elengedhetetlenek a hatásos és hatékony szakpolitikai döntésekkel operáló kormányzati cselekvéshez.

Az online eseményen megtudhattuk, hogy a debütáló országriporttal ellentétben a GPC mostani kiadványa csak az agrárium adaptációs előrehaladásával foglalkozik, a vonatkozó magyar és EU-s jogszabályokban nevesített területeket – egészségügy, energia-, víz- és erdőgazdálkodás, település fejlesztés és üzemeltetés, valamint természetvédelem – a következő jelentésekben tervezik sorra venni.

Adatszegénység

Bár a nemzetközi szakirodalom pár évtizede már rendszeresítette a mezőgazdaság alkalmazkodási indikátorait, a klímaadaptációt taglaló tudományos források zöme a fejlődő országok gyakorlatát tárgyalja. Elvétve akad csak az északi féltekén alkalmazott megoldások eredményeiről ismertető esettanulmány.

A magyar helyzetjelentéshez finanszírozó híján nem készült saját kutatás, de mint Vaszkó Csaba fenntarthatósági szakértő elmondta, naprakész adataik például a Közgazdasági- és Regionális Tudományi Kutatóközpont legújabb, a mezőgazdaság sérülékenységét firtató, a talajok aszályérzékenységétől a terményszerkezeten át a foglalkoztatottak társadalmi-gazdasági hátteréig terjedő vizsgálataiból származnak.

Kész recept híján, Vaszkó és szerkesztőtársai végül olyan egzakt, rendszeresen nyomon követhető, a következő jelentések készítésekor is rendelkezésre álló mérőszámokat, ágazati mutatókat használtak, amelyeken keresztül be lehet mutatni az állattenyésztés és a növénytermesztés alkalmazkodásának mértékét és léptékét.

Az ország összterületének 44 százalékát kitevő szántóföldek kardinális adaptációs problémát jelentenek. „Azt feltételeztük, hogy az agrártámogatási rendszerben az ott rögzített adatok alapján nyomon tudjuk követni az alkalmazkodást” – mondja a többek közt a WWF Magyarország által koordinált nemzetközi adaptációs projektekben is dolgozó szakértő. Kiválasztottak néhány olyan jó gyakorlatot, amelyek szerepelnek a rendszerben és a szakirodalmi adatok szerint a klímaváltozás próbáját is a legjobban állják. Az egyik ilyen a talajtakarás, ami több szempontból is nagyon hatékony megoldás, mivel a talajélet, a talajnedvesség, a szervesanyag-körforgás és a talajszerkezet szempontjából is a leghatékonyabb megoldás. Ennek ellenére 2023-ról 2024-re az ország minden megyéjében csökkent az ilyen módon művelt területek nagysága.

Az intenzív nagyüzemi termesztéstechnológia által kizsigerelt termőföldek egészségét visszaállítani képes forgatás nélküli talajművelés terén sem rózsásabb a helyzet. A Qubiten korábban részletesen bemutatott metódussal idén kevesebben és kisebb területen gazdálkodtak, mint tavaly, ráadásul a kiszáradással érintett keleti országrészben volt a legjelentősebb a csökkenés. „Ennek megpróbáltunk utánajárni, és azt találtuk, az újdonsággal, az új jogszabályi környezettel szembeni bizalmatlanság, a szankcióktól való félelem, illetve az uniós agrárökológiai programokban való részvételhez elegendő, de könnyebben teljesíthető gyakorlatok választása a magyarázat” – fogalmazott Vaszkó.

Az úgynevezett nem termelő tájképi elemek és területek aránya szintén markánsan jelzi, hogy hol tart az agrártermelés adaptációja. A szántóföldek erózióját a szélsebesség csökkentésével, az egyre gyakrabban heves felhőszakadással érkező, egyszerre akár több havi korábbi átlagmennyiségű csapadék akadálytalan lefolyását mérséklő, a talajnedvességet növelő természetes vagy természetközeli „terepakadályok” területe egyetlen megyében sem közelíti meg a szántók 1 százalékát. „Nem tudjuk, nem is véleményeztük, hogy ez sok vagy kevés, de azt megállapíthatjuk, hogy a kiszáradással leginkább fenyegetett keleti országrészben csökkent az ilyen területeknek a nagysága”.

Részben ugyanez a funkciója a klímaadaptációs módszerek jolly jokere, a jelentésben a szántók fásítása címen tárgyalt, a mezsgyehatárt kijelölő dűlőutak melletti cserjés-fás mezővédő sávok telepítése.

Ezek a gyakran biodiverzitás-szigetekként is emlegetett, néhány száz négyzetméteres ökoszisztémák ugyanis nemcsak a nagytáblás termesztés okán „kultúrsivataggá” vált agrártájak flórájának és faunájának fajgazdagságot szavatolják, de egyensúlyban tartják a termőterület mikroklímáját is. Az alábbi ábrából kiderül, hogy az agrártámogatási adatbázisok nyilvántartása szerint 2024-ben a termőréteget elmosó erózió 2,3 millió, míg a szaknyelvben deflációnak nevezett szélerózió 1,4-1,8 millió hektárnyi területen jelent folyamatosan fokozódó kockázatot, de mindeközben alig 500 hektárnyi szántón alakítottak ki ilyen zöld sávokat.

Gyenge kezdés utáni erős visszaesés

Az állattenyésztés szálas takarmány ellátását biztosító, legelő művelési ágba sorolt gyepterületeknél még ennél is lehangolóbb a helyzet. A kiszáradófélben lévő alföldi régiók vízháztartásának visszaállításában a vonatkozó ökológiai, hidrológiai, geológiai és meteorológiai kutatások szerint is kiemelt szerepe van. A mezővédő sávokkal kombinált különféle vízvisszartó, gyepvédő megoldásokról azonban nem létezik idősoros országos összesítés, a GPC szakértői stábja így lokális adatokból dolgozva tudta csak felvázolni az összképet.

Régóta ismert, hogy a – globális GDP 60 százalékával egyenértékű ökoszisztémaszolgáltatást produkáló – vizes élőhelyek az agrártájak ökológiai oázisai, Magyarországon egyben az árvíz- és aszályvédelem potenciális aduászai. Az alkalmazkodást semmilyen szempontból nem támogató, rendkívül költséges és nem mellesleg a művelt területek alig 3 százalékán kivitelezhető öntözési technológiák alternatíváját jelentő időszakos vagy állandó vízborítású növénytársulások alkalmazása azonban végképp gyerekcipőben jár Magyarországon. Korábban részletesen megírtuk, hogy az Orbán-kormányok az elmúlt másfél évtizedben szinte kizárólag a mezőgazdasági öntözést támogatják, súlyos százmilliárdokkal.

Aligha véletlen, hogy a vizes élőhelyek lehetősége csak mostanság kerül terítékre a különféle szakmai konferenciákon, szaktanácsadói fórumokon. Pedig a tájrehabilitációval, visszavadítással operáló módszerekre számos példa akad az amerikai és európai gyakorlatban.

Vakrepülés

A talajvízkészletek megcsapoló sekély kutak létesítését csupán az országos összterület 12 százalékán tiltja a szabályozás. Holott közismert probléma, hogy az ország nagy részén rendkívül rossz állapotban vannak a sekély felszín alatti víztestek, a Duna–Tisza közén és a Nyírség, Hajdúság területén pedig fokozottan veszélyeztetett ezek mennyisége, magyarul jelentős a vízhiány, több métert süllyedtek a vízszintek.

A nemzetközi szakberkekben – az evolúcióbiológiában az elégtelen, hiányos, rossz alkalmazkodást jelölő – maladaptáció eklatáns példájaként emlegetett szántóföldi öntözés, és Vaszkó által vakrepülésnek aposztrofált mezőgazdasági vízgazdálkodás mellett a termesztett növények jelenlegi területi szerkezete és kiterjedése fékezi legerősebben az adaptációt. Minden „nagyon-nagyon lassan, vagy semennyire sem változik”. Az alkalmazkodás előrehaladásáról, illetve előre nem haladásáról összességében elmondható, hogy „az országosan elérhető adatok minősége és az adathiányok miatt nagyon nehéz nyomon követni azt, hogy tulajdonképpen mi történik”.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás