Akárcsak a télutó hópelyhei, mostanában többfelől szállingóznak részint aggódó hangok, problémalisták, részint konstruktív javaslatok a magyar kultúra jövőjével kapcsolatban. Mégis, jobbára süket csöndben zajlik ez az egész, miközben olyan a helyzet, hogy akár üvölteni is lehetne.

Magyarországon az elmúlt legalább 16-18 évben nem volt szakmailag megalapozott, átfogó, kormányzati kulturális közpolitikai koncepció. Ami helyette volt, az kőkemény hegemóniaépítés. A programhiány, valamint, hogy 12 éven át felelős minisztérium sem létezett, szándékos volt: így lehetett a közkultúrát részben privatizálni, kiszervezni párthű erős embereknek, miközben az állam szabadul a felelősségtől, de azért a kormány tartja kezében az ideológiai gyeplőt és zsebében a kasszakulcsot. Így lettek a közművelődési és közgyűjteményi dolgozók közalkalmazottakból a Munka Törvénykönyve alanyai, így váltak kiszolgáltatottakká. Így vált a rendszer ingatlanfejlesztőinek játékterévé a műemlékvédelem, így tették jelentéktelenné, számolták fel. Így szűntek meg a szakmai autonómiák, így darálták be többek között a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA), így vették el a kulturális TAO-t, és osztották újra párthűség alapján, így szólt bele a kormány színház- és múzeumigazgatói pozícióktól filmtámogatásokig és művészeti díjakig mindenbe, így taposta földbe a privatizáció idején az SZFE-t, így akart irányba állítani mindent és mindenkit.

Azt a pénzt pedig, amit 16 év kormányai GDP-arányosan kultúrára költöttek (és amire rendre úgy hivatkoznak, hogy az EU átlagánál jóval nagyobb), azt zömmel a hegemóniaépítésre költötték. Mindez azt eredményezte, hogy az állam által fenntartott kulturális intézményrendszer egyik fele, az, amelyik nem visszhangozza a rezsim üzeneteit és nem hajlandó, vagy legalábbis vonakodik ideológiai alátámasztást adni neki, illetve protokoll szempontból sem lényeges, az vegetál. A másik fele, amelyiket ez a rezsim tart életben és töm ki pénzzel, célja pedig – ahogy Romsics Ignác fogalmaz – a jelen glorifikálása, MMA-tól Magyarságkutatóig és Terror Házáig, irreleváns, az hamis, vagy egyenesen dilettáns. A kettő közötti szürke zóna sem túl izgalmas, de az ott található intézményekben legalább még dolgoznak jó szakemberek, cenzúra és öncenzúra határán, tiltás-tűrés mezsgyéin egyensúlyozva, akik olykor még releváns produkciókat is képesek letenni.

Van ezen kívül az önkormányzatok által fenntartott intézményrendszer, ahol sok helyütt folyik komoly szakmai munka, és születnek fontos produktumok. Pénz viszont nincs, hiszen lassanként önkormányzatiság sincs. És létezik a – jobb híján hívjuk így – független színtér, amely egyre zsugorodik, mostanra elfogytak a terei, elenyésztek a forrásai, számos szereplője emigrált, vagy inaktív. Messze van attól a dinamizmustól, inspiráló pezsgéstől, ami a 90-es évek második felétől nagyjából 2010-15-ig jellemezte. Ingyenmunkában, a periférián, kiégés közepette, de még él, működik – és ez túlzás nélkül óriási eredmény.

Millió részkérdés van, miközben a nagy képet is látni kellene

Szállingóznak tehát bizonyos hangok és koncepciók. Különféle helyekről, egyes részterületek szakmai szervezeteitől, vagy egy szakpolitikai agytröszttől, de a Tisza párt most megjelent választási programjában is szerepel egy fejezet a kultúráról, Szabad kultúra, támogatott művészet címmel.

Ahhoz képest, hogy a magyar politikában szokatlanul éles verseny van, és a csatazajban is lehetne szakpolitikáról többet beszélni, gyengécske ez a diskurzus. Átfogó, nagy koncepciókról egyelőre nem folyik párbeszéd, és az egyes területek saját magukra vonatkozó javaslatait sem látni. Amire mindenki a tekintetét függeszti, az a számláló: még 55 nap. Utána homály.

A múzeumi szakembereket tömörítő Pulszky Társaság éppenséggel még tavaly novemberben kiadott egy állásfoglalást – a Tilos Rádió foglalkozott vele, máshol nemigen volt visszhangja. A Múzeumaink jövőjéért című szöveg elsősorban stratégiát és új múzeumi törvényt sürget. „Hiányzik az ágazat szakmai stratégiája, rövid- és középtávú víziója is, így viszont nem elvárható az intézményrendszertől, hogy azonos célok mentén dolgozzon. Az egyes intézmények fejlődése elsősorban a vezetők egyéni érdekérvényesítésén múlik, ami tovább növeli a korábban is meglévő különbségeket az erőközpontok, az új alapítású intézmények és az óhatatlanul is leszakadó, szerényebb kapcsolatrendszerekkel rendelkező intézmények között” – fogalmaz az anyag.

Emellett válaszokat követel arra is, hogy a központosítási kísérletek (Csák és Demeter nevével fémjelezve) miért nem hoztak eredményt, transzparencia helyett miért lett káosz. Felhívja a figyelmet a bezárt, nem működő, hely nélküli múzeumokra is, elsősorban az Iparművészeti, a Műszaki és Közlekedési, valamint a Hadtörténeti Múzeum tarthatatlan helyzetére. A vidéki múzeumok súlyos problémáira, a „drámaian romló, a megélhetést ellehetetlenítő bérszínvonalra”, a rossz munkakörülményekre.

A Tisza programjában mintha felsejlenének reflexiók erre. Azonosít a sok közül egy problémát: „számos országos múzeum évek óta zárva tart vagy vegetál, így az Iparművészeti Múzeum vagy a Közlekedési Múzeum, miközben új, politikai célú intézmények aránytalanul sok forráshoz jutnak.” És tesz néhány vállalást: „Megújítjuk a közgyűjteményeket és a műemlékvédelem irányítását. Az intézmények szakmai önállóságát helyreállítjuk, és leállítjuk a politikailag motivált költöztetéseket. Önálló, országos hatáskörű műemlékvédelmi szervet hozunk létre, és több forrást biztosítunk kiállításokra, gyarapításra és digitalizálásra.” Kérdés, mit jelent, hogy megújítják a közgyűjteményeket: új struktúrába szervezik, korszerűsítik az épületeket, vagy valami mást? Persze, a számos területet érintő választási programba nem férhet bele a kultúra minden részkérdése. A múzeumügy ugyan két bekezdést, de a műemlékvédelem például két oldalt kap, dicséretes, hogy a Tisza a terület szétvert, 120 éves intézményrendszerét szeretné újra felépíteni.

Soft power és/vagy társadalmi esélyteremtés?

A program (amelynek tudománypolitikai vonatkozásait itt ismertettük) kulturális része így kezdődik: „Ma a magyar kultúra nem lélegzik szabadon”. Ez tökéletesen igaz, alapvető lételeme, a szabadság hiányzik, visszaállítása és garantálása már eleve sokat jelentene.

A program ezután számos területet érint, a filmtámogatástól a könyvpiacig, a művházaktól a kulturális dolgozók helyzetéig, és alaplogikája az eddigi hegemónia leépítése, a szakmai autonómiák elismerése és helyreállítása, a finanszírozás és fenntartás kiszámíthatóvá tétele. Jelzi, hogy helyreállítaná az NKA önállóságát – ez megint csak fontos, hiszen a 90-es évek igazi demokratikus vívmányáról van szó, a független kulturális projektek legfontosabb támogatójáról. De hallgat arról, mit tervez az MMA-val – biztosan nem egyszerű az ügy, hiszen ez az improduktív és pénznyelő nyugdíjasklub az Alaptörvénybe van írva. Ne feledjük, hogy tényleg csúcsszerepet szántak neki, 2011 körül Balog Zoltán államtitkár még azt a tervet is elővezette, hogy az állam a kultúrára szánt összes (!) pénzt az MMA-n keresztül költhetné el. De a program nem szól a Liget projekt hatalmas múzeumi beruházásairól sem.

És míg az esélyteremtés lehetőségét és fontosságát felismeri az oktatás területén, nem azonosítja (vagy legalábbis nem nevesíti) ugyanezt a kultúra terén. A kultúra leginkább mint művészeti kultúra értelmeződik benne, azon belül mintha az alkotás, a kulturális termék volna a legfontosabb, és annak intézményi feltételrendszere. A kultúra mint közös társadalmi praxis, a művészet emancipatorikus szerepe nem kerül elő. Ahogy abban a szakpolitikai javaslatcsomagban sem, amelyet az Egyensúly Intézet tett le még 2024-ben, és amely most ismét felbukkant (számos gondolata a Tisza-programban is visszaköszön, és nemrég egy Telex podcast is részletesen foglalkozott vele).

Megjelenése idején írtunk róla, és már ott is kritizáltuk, hogy központi fogalma, a versenyképesség kitakarja mindazt, ami nem írható le a versenyalapú piacgazdaság fogalmi készletével. A kulturális export, a profi kultúramenedzsment, a nemzetközi láthatóság, a soft power, a reprezentáció, a kulturális fogyasztásnövelés mind érthető és valószínűleg szükséges is, de ez is csak akkor lehet sikeres, ha a hátország jól működik. Ebben pedig benne van az újratermelés, azaz új nemzedékek belépése a kultúra tereibe, benne van az innováció, a sokféle jól működő műhely, nonprofit kulturális szervezet, benne van a művészetpedagógia. Benne van nagyon sok minden, ami nem tárgyiasul, még csak nem is mérhető, pláne nem piacosítható, de ami nélkül az a fejlődés, amelyet ez az anyag vizionál, nem következik be.

A vita és a kritika terei

Örvendetes, hogy most legalább asztalra került néhány anyag és koncepció a kulturális politika terén. A 2010 óta eltelt időszakban elszoktunk attól, hogy jövőképekről beszéljünk, hogy különféle elképzeléseket meg lehessen vitatni. És közben szép lassan elsorvadt az a fajta politikai képzelet is, amellyel elgondolható lett volna egy másfajta politikai valóság. Most leginkább az egyes kulturális területek saját elképzeléseire volna szükség, állításokra saját magukról, koncepciókra, amelyek nyomán fel- vagy újjáépíthető valami. Ha esetleg hevernek még elgondolások az asztalfiókokban, talán elő kellene ásni ezeket, és megbeszélni, érvényesek-e még. Villámgyorsan meg kellene teremteni a vita és a kritikai tereit, ha van egyáltalán még közös nyelvünk és közös platformunk ehhez.

Két dolog biztos. Hosszú idő óta most van először olyan helyzet, hogy a parlamenti választások végeredménye nem tudható előre, azaz nem eleve lefutott a verseny. Másrészt az is látszik, hogy ha társadalmi alrendszerek újjáépítésén gondolkodunk, nem találunk olyan kiinduló állapotot, amelyhez vissza lehetne térni. Nem mondhatjuk, hogy semmi gond, ugorjunk vissza 2010 elé és folytassuk onnan. Muszáj lesz tehát valamit kitalálni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Hogyan lehet „visszavenni” a kultúrát nyolc év masszív illiberalizmus után?

Nagy Gergely társadalom 2024. december 10.

A lengyel Jog és Igazságosság (PiS) nyolc év alatt igyekezett átírni nemcsak a múltat, hanem a jelen kultúráját is. Arrafelé erősebb volt a cenzúra, élesebbek a politikai harcok az intézmények körül, és most, a Kaczyński-rendszer után meglehetősen nehéz az újrademokratizálás is.

„Mondhatjuk, hogy a Nyugatot szeretnénk utolérni, de jelenleg ez nem reális”

Nagy Gergely KULTÚRA 2025. április 3.

A független művészeken egyre durvább a politikai nyomás, társulatok tűnnek el, alkotók emigrálnak – de még mindig vannak, akik nem akarják elengedni a jövő elképzelésének jogát. Erdődi Katalin, a Trafó új igazgatója 11 év után tért haza Budapestre. Miért pont most?

16 évbe telt leépíteni a jogállamot, de mennyi idő lenne visszaépíteni?

Kuglics Sarolta tudomány február 17.

Hogy jutott ebbe a helyzetbe Magyarország, és hogyan lehetne kilábalni belőle? A magyar jogállam hiányosságairól és egy elképzelt, sikeres kormányváltás kilátásairól beszélgettek szakértők a CEU Demokrácia Intézetében.