Nem, az 'Oumuamua szinte biztos, hogy nem idegen űrhajó
Egy évvel ezelőtt forgatta fel a csillagász közösséget az első, egyértelműen a Naprendszeren kívülről érkező kisbolygó felfedezése. Az 1I/'Oumuamuát már a bolygórendszerünkből kifelé menet fedezte fel a Hawaiin működő PanSTARRS távcső. Emiatt azonnal megkezdődött a versenyfutás az idővel, hogy minél több adatot sikerüljön összegyűjteni róla, mielőtt túl halvánnyá válik a távcsövek számára. Annál is inkább, mert ki tudja, mikor csíphet el az emberiség megint egy ilyen egzotikus látogatót.
A megfigyelések pedig zavarbaejtő dolgokat fedtek fel. A fényváltozások alapján az 'Oumuamua nagyon elnyúlt, sokkal elnyúltabb, mint a leginkább szabályos krumpli alakú saját kisbolygóink. Az első mérések 1:10-es arányt mutattak, aztán ez később ez finomodott 1:6-1:7 körüli értékre. De mindenképpen szivar jellegű hossz-szélesség arányokkal rendelkezik. Ezt annak ellenére is meg lehet állapítani, hogy pontszerű a képeken: 7-8 órás periódussal pörög-forog, meglehetősen összevissza, és amikor oldalról látjuk, sok fényt ver vissza, a vége felől viszont keveset. Az elnyúlt alak nagy centrifugális erőt okoz, ezért ekkor még úgy gondolták a kutatók, hogy egy viszonylag tömör, sűrű, kőzetből és fémekből álló kisbolygóval van dolguk.
Idén nyáron aztán újabb furcsaságok derültek ki. Az égitest nem úgy mozog, mint egy teljesen passzív kődarab, hanem a vártnál egy kicsit gyorsabban távozik a Naprendszerből. Ilyesmit üstökösöknél látni, ahol a Nap felé forduló oldalról elpárolgó jég löki előre az égitestet. Csakhogy az 'Oumuamua eddig nem tűnt üstökösnek, és egyetlen felvételen sincs nyoma ilyen kiáramlásnak. De akkor mi gyorsítja?
Mesterséges eredetű?
És itt jön a képbe Avi Loeb, a Harvard Egyetem csillagászati tanszékvezetője, aki lényegében a kezdetektől amellett tette le a voksát, hogy az égitest mesterséges eredetű is lehet. Például egy űrszonda, ami vagy működik, vagy már csak űrszemét. (Loeb egyébként is hírhedt arról, hogy meredek ötleteket számolgat végig a szakcikkeiben.) Miután Loeb a „nagy kérdésekre" választ kereső Breakthrough Initiatives (Áttörés Kezdeményezések) egyik tanácsadója, tavaly decemberben meggyőzte őket, hogy a Listen (kb. Hallgatózás) programjuk keretében irányítsanak egy nagy rádiótávcsövet az 'Oumuamua felé. Nem túl meglepő módon nem hallottak semmit az irányából.
Már úgy tűnt, hogy sikerül az ügyet megnyugtatóan lezárni, de Loeb most újra felbukkant, és ezúttal az égitest mozgását vizsgálta meg egy kollégájával, Shmuel Bialyval közösen. A kiindulópontjuk az, hogy ha nem látni üstökösszerűen kiáramló anyagot, akkor pusztán a Nap sugárnyomása gyorsíthatja az 'Oumuamuát. De ehhez kődarab helyett nagyon nagy felületű, és nagyon könnyű, vékony szerkezetre van szükség, például napvitorlásra.
Napvitorlással az emberiség is kísérletezett már, a japán IKAROS, valamint az amerikai Lightsail-1 és NanoSail-D2 műholdak vékony fényvisszaverő fóliát feszítettek ki a technológia tesztelésére, és sikeresen változtatták is a sebességüket. És, minő véletlen, a Breakthrough Initiatives egy másik projektje, a Starshot (Csillaglövedék) apró műholddal szerelt, rengeteg lézerrel felgyorsított fényvitorlásokat szeretne küldeni a Naphoz legközelebbi csillaghoz.
Csakhogy attól, hogy egy ötlet nem teljesen rossz, és belefér a megfigyelt adatok bizonytalanságába, még nem jelenti azt, hogy egyből a helyes megfejtés is lesz. Annál is inkább, mert amint belegondol az ember, máris problémák adódnak ezzel az elképzeléssel. Egy napvitorlás, pont mint egy vitorláshajó, akkor hatékony, ha megfelelő állásszögben van a fényforráshoz képest. Ha összevissza forog, ahogy az 'Oumuamua teszi, jelentősen lecsökken a hatékonysága, és ezt például Loebék figyelembe sem vették a számításaikban. Aztán, ha nem egy sötét kődarabról van szó (a legtöbb kisbolygó kevés fényt ver vissza, az üstökösök meg egészen szénfeketék lehetnek), akkor sokkal kisebbnek is kell lennie. Több száz méteres kisbolygó helyett egy alig 50 méteres, tükörszerűen fényvisszaverő vitorlással lenne dolgunk, és ez a méret elvileg illik is a mért gyorsuláshoz.
Így viszont az egész koncepció fura. Ha egy fejlett civilizáció másik csillagokhoz küldene űrszondát, akkor miért ilyen kicsit és lassút küld? Csak 26 km/s a sebessége a Naprendszer egészéhez képest, ami a csillagok közötti távolságokhoz képest csigalassú, kevesebb, mint a fénysebesség 0,01 százaléka. A belső bolygók között ugyan néhány hónap alatt átkelt, de a Neptunusz távolságát például csak 2022-re éri el. A pályáját visszaszámolva az jött ki, hogy 1-5 millió éve járt közel kiindulópontnak valamennyire alkalmas csillagrendszerekhez. Ehhez képest már a Breaktrough Starshot is a fénysebesség 15-20 százalékára gyorsított vitorlással tervez, ami 20-30 év alatt érne el Proxima Centaurihoz.
Bármennyire is csalogató tehát mesterséges eredetet belelátni az 'Oumuamuába, még mindig sokkal valószínűbb, hogy természetes eredetű kisbolygóval vagy üstökössel van dolgunk. A megfigyelések furcsaságait is meg lehet magyarázni kevésbé extrém, de már ugyanúgy ellenőrizhetetlen feltételezésekkel. Például az, hogy nem láttunk üstökösökre jellemző kómát és csóvát, nem jelenti azt, hogy nem is volt. Lehet, hogy az elpárolgó jég nem vitt magával annyi port, mint a mi üstököseinknél megszokott, és ezért egyszerűen nem látszott a felvételeken. Vagy a hosszú csillagközi utazás úgy módosította a porszemcsék kémiáját, hogy nem ver vissza annyi fényt, mint várnánk.
Az 'Oumuamua már túl messze jár ahhoz, hogy teljesen egyértelmű választ kaphassunk ezekre a kérdésekre. De még így is sokkal-sokkal valószínűbb, hogy természetes égitesttel van dolgunk, amely egyszerűen nem illeszkedik teljesen a Naprendszer kisbolygói és üstökösei közé – de hát nem is innen való. Az alternatíva ehhez képest, ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, egy összeesküvéselmélet-szerűen egyre bonyolultabbá és kitekertebbé váló magyarázat egy éppen ide sodródott, valószínűleg működésképtelen, idegen űrszondáról.
A szerző csillagász, az MTA CSFK munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: