Most akkor a klímaváltozástól kell rettegni, vagy a klímahisztériától?

Az elmúlt hónapokban számos kiváló magyar közgazdász jelentetett meg publicisztikát a klímaváltozás gazdasági aspektusairól (így Antal Dániel, Balásy Zsolt, Felcsúti Péter, Tóth István György, illetve itt említendő még Hamecz István, Bartus Gábor és Zsoldos István klímavitája). Miközben mindegyik cikk elismeri az ember okozta klímaváltozást, egy részük harciasan elutasítja és veszélyesnek titulálja az úgynevezett klímahisztériát. Most akkor a klímaváltozástól kell rettegni, vagy a klímahisztériától?

Bár a cikkek szerteágazóak, három tézis jelenik meg leginkább Balásy Zsolt és Tóth István György cikkeiben, amivel vitába szállnék. A szerzők először is úgy látják, hogy a klímaváltozás okozta károk nem is annyira súlyosak, a közkeletű aggodalom túlzott. Másodszor is attól tartanak, hogy a klímaváltozás elleni határozott fellépés a létező piacgazdaság és a demokratikus jogok jelentős csorbulásával járhat, ami messze túl nagy ár. Végül, szerintük kifejezetten káros a média és számos politikus által is alkalmazott, a klímaváltozás veszélyeire épülő kommunikáció. A következőkben amellett érvelek, hogy mindhárom tézis alapvetően téves.

Első tévhit: nem is akkora nagyok a károk

Sokan éles kontrasztot vélnek felfedezni aközött, hogy Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) és egyéb szakértők egyszerre jeleznek előre súlyos környezeti válságot és relatíve mérsékelt gazdasági károkat. A kettő közül pedig a fent idézett közgazdászok inkább az utóbbit hangsúlyozzák.

Való igaz, hogy az összesített globális gazdasági hatás legjobb tudomásunk szerinti várható mértéke kicsi. A 2018-as IPCC-klímajelentésben az szerepel, hogy 2100-ig a világ GDP-jének 2,6 százalékát kitevő károkkal járhat a globális átlaghőmérséklet 3,66 fokos emelkedésével konzisztens pálya. (A 2,6 százalék középérték, a visszaesést 0,5–8,2 százalékos sávban várják az IPCC szakértői 95 százalékos bizonyossággal.) Ha meg sikerülne gyorsan cselekedni, és 2 fok alatt tartani a felmelegedést, akkor a várt visszaesés a GDP 0,5 százalékát tenné ki, mondja a klímajelentés. Még ha a pesszimistább forgatókönyvek is valósulnak meg, akkor is csak egy recesszióval egyenértékű hatásról beszélhetünk, ráadásul mindez egy addigra várhatóan jóval gazdagabb társadalomban. Akkor mégsem súlyosak a károk? Három ellenérvem van erre.

Először is látni kell azt is, hogy az ismertetett eredmény mögött valójában két tucat gazdasági előrejelzés áll, amelyek az eddigi, relatíve szerényebb ingadozások hatásából kiindulva becsülik meg a károkat. Ezek a modellek az összes dokumentált negatív hatás töredékét számszerűsítik, leginkább csak a melegedés és a csapadékváltozás közvetlen hatásait. Így főként a mezőgazdasági, erdő- és vízgazdálkodási, illetve energiaszektori hatásokra fókuszálnak (lásd SM 10.2 tábla), míg egy sor összetettebb, de fontos tényezőt figyelmen kívül hagynak, így például a termőföldek sótartalmának növekedését vagy a hőhullámok munkabírásra gyakorolt hatását. Néhány újabb gazdasági előrejelzés egyébként globálisan már ennél jóval nagyobb károkkal számol. De akárhogy is, ezek a modellek a várt környezeti folyamatok és az erre adott társadalmi válaszok egy töredékét modellezik csak.

A második érvem, hogy a globális felmelegedés gazdasági kárainak túlnyomó többsége nem a relatíve gazdagabb kontinentális országokat, például Magyarországot fogja várhatóan leginkább sújtani, hanem a legszegényebb országokat, amelyek inkább támaszkodnak a mezőgazdaságra és a vízkészletükre – ezeket a szektorokat pedig jóval súlyosabban fogja érinteni a felmelegedés, mint az ipari termelést vagy a szolgáltatásokat. Továbbá ezek az országok nagyrészt melegebb égövi területeken fekszenek, ahol a hőmérséklet emelkedése olyan szintig juthat, ami erősen próbára teheti a tradicionális életvitelt. Végül a szegényebb fejlődő országokban általában nincsen annyi megtakarítás, ami lehetőséget adna az alkalmazkodásra (légkondi) vagy a károk elhárítására (gátépítés). 

Miután ezek az országok szegények, a globális GDP-hez relatíve keveset tesznek hozzá, de a lakosságuk ma is igen jelentős, és gyors ütemben nő. Egyfokos hőemelkedés gazdasági kárai vélhetően ott lesznek a legnagyobbak, ahol a század végére az előrejelzések szerint a lakosság nagyobb része élni fog. Az érintett országok lakói összesen a Föld mostani lakosságának közel felét teszik ki, és várhatóan a nagyobb részét fogják kitenni addigra.

Zölddel, ahol a hőmérséklet emelkedésének önmagában pozitív a várt hatása, pirossal, ahol negatív és szürke ahol nincs statisztikailag szignifikáns hatás. A térképen az országok mérete a 2100-re előrejelzett lakosság-arányuk szerint lett átméretezve - (vigyázz az ábra hisztéria-keltésre alkalmas!)

A moralizálóknak érdemes azt is megfontolni, hogy itt alapvetően olyan emberekről beszélünk, akiknek az átlagos szén-dioxid-kibocsátása elenyésző a honi városi középosztály kibocsátásához képest. A pragmatikusoknak pedig azt érdemes meggondolni, hogy ilyen helyzetben a legsúlyosabban érintettek hogyan reagálhatnak.

A harmadik érvem, hogy a károk jelentős részét nem is lehet/érdemes a gazdasági előrejelzésekbe beépíteni. Ilyenek azok a hatások, amelyek alapvetően nem gazdasági természetűek, vagy legalábbis kicsi a súlyuk a GDP-ben. Erre példa a korallzátonyok eltűnése, a biodiverzitás csökkenése, épített örökségünk növekvő fenyegetettsége vagy az emberi alkalmazkodás költségei. A másik ilyen kategória a relatíve kevésbé esélyes, de sokkal súlyosabb folyamatokat indító fordulópontok berobbanása. A Nature cikke kilenc különböző, de egymásra ható veszélyt ismertet, például az Atlanti-óceán áramlatainak lassulását, óriási sarki jégtömbök megolvadását vagy az esőerdők erodálódását.

Összesítve azt mondhatjuk, hogy az átlagos globális gazdasági hatást mérő mutatószámok erősen torz, parciális képet adnak a várható globális klímakárokról. Ezekre alapozva relativizálni a problémát félrevezető.

Második tévhit: a klímavédelem aláássa a demokratikus piacgazdaságot

Nem kétséges, hogy a karbonkibocsátás drasztikus visszafogása komoly változásokat követel, és nagy költségekkel jár. Az is igaz, hogy számos olyan megoldási javaslat került elő – ahogyan azt honi közgazdászok is kifogásolják –, ami erősen szocialista ihletésű vagy éppen jólétitársadalom-ellenes, esetleg antidemokratikus vagy a gyerekvállalást korlátozná.

Az eltérő radikális megoldásokat meglátásom szerint jelentős részben valójában különböző ideologikus csoportok támogatják a klímaváltozás veszélyeitől függetlenül. A klímaváltozás jó ürügyként szolgál az olajvállalatok államosításának propagálására, figyelmen kívül hagyva azt, hogy semmi okunk azt feltételezni, hogy állami kézben kevesebbet bocsátanak majd ki. Az amerikai baloldali politikusok Green New Deal zöld csomagjának ingyenes egészségügy és oktatás kiterjesztését célzó javaslatait valószínűleg akkor is megtartanák, ha lekerülne a napirendről a klímaveszély. A születésszabályozás hívei vélhetően ugyanúgy korlátoznák azoknak a szegényeknek a gyerekvállalását, akik szinte semmivel nem járulnak hozzá a világ károsanyag-kibocsátásához. Ezek a javaslatok valójában nem klímaprogramok, hanem a társadalmi rendszer átszabására tett javaslatok, amikkel lehet nem egyetérteni vagy egyetérteni, de ebből nem következik, hogy a klímával kár foglalkozni. 

A radikális megoldásokon túl többen – így Zsoldos István és Felcsúti Péter is – a karbonadó, tehát a kibocsátás nemzeti megadóztatása mellett érveltek. Ezt egyébként elég egyöntetűen támogatja a közgazdász szakma Amerikában is. Sajnos ennek bevezetése politikailag irtó érzékeny, mivel egy csapásra látványosan megdrágul a benzin (magyar adatokon itt látható, mennyivel is drágulna). Óriási tüntetések hatására Ecuadorban, Franciaországban és Mexikóban is visszavonták a tervezett adókat, de Németország is kihátrált a bevezetéséből. A szkeptikusok szerint ezért is érthető, hogy kevés kormány fogja ezt bevállalni. Továbbá ha csak néhány ország vezeti be a karbonadót, az könnyen ahhoz vezethet, hogy a szennyező termelés átvándorol az adótól mentes országokba.

Marad akkor a semmittevés, a demokratikus piacgazdaság vagy a nemzetközi rend feladása, esetleg a politikai öngyilkosság? Dehogy! Javaslatok sorát fogalmazták meg és kezdték el bevezetni elkötelezetten demokráciapárti és piacpárti intézmények. Ezekből szemlézek most néhányat.

Számos nemzetközi fejlesztési szervezet, például az Európai Beruházási Bank és a Világbank döntött úgy, hogy többé nem nyújt támogatott hiteleket kőolaj-kitermelésre és szénbányászatra. Hasonlóan fontos a szénbányák állami támogatásának megszüntetése, az ezekre szánt forrásokat inkább a megélhetésüket elveszítő közösségek támogatására kellene fordítani, ahogyan tervezi ezt az Európai Bizottság is nemrég meghirdetett Green New Dealjében.

Szintén a Green New Deal részeként tervezi az Európai Bizottság, hogy bizonyos szektorokban a közös piacra importált termékekre vetne ki karbonvámot. Ezzel az EU-n belül jelenleg is működő szén-dioxid-kvóta kereskedelmi rendszert erősítenék meg – azáltal, hogy megnehezítik a szennyező tevékenységek EU-n kívüli országokba vándorlását. Egy ilyen szabály ráadásul elősegítheti a kooperációt a világ többi országával, hogy vámmentességért cserébe ők is azonos mértékben adóztassák saját kibocsátásukat. 

Az Egyesült Államokban nagy hatású volt az az intézkedés, amivel a szén-dioxid kibocsátásának káros hatásait beépítették az állami döntéshozatalba. Minden tonna kibocsátott szén-dioxidhoz körülbelül 25 dollár társadalmi kárt rendeltek, így egy szabályozási vagy állami beruházási döntés nem csak az azonnali költségeket vette figyelembe, hanem a hosszú távú klímahatásokat is számszerűsítette. Tanulságos, hogy a Trump vezette kormány egyik korai intézkedésével ezt közel nullára csökkentette, így segítve a szennyezőbb cégeket és technológiákat.

Az állam által szabályozott elektromos hálózat túl gyakran bünteti súlyosan a megújulóenergia-termelőket, amiért ingadozó mértékben állítanak elő áramot (ha süt a nap, ha fúj a szél). Kalifornia állam élen jár az olyan megoldásokban, amelyekkel segíteni lehet, hogy a fogyasztók egy része alkalmazkodjon, és a tárolókapacitások is a környezetbarát technológiát segítsék

Az angol jegybankelnök által vezetett testület olyan vállalati jelentési sztenderdeket fektet le, amelyek a befektetők számára átláthatóvá teszik, hogy a különböző cégek mennyire készültek fel a klímaváltozás megelőzéséhez szükséges gyors átalakulásra. Ez segíthet abban, hogy a pénzügyi szektor ne égesse meg magát, amikor olajcégekről kiderül, hogy tartalékaik egy részére már nem lesz szükség. Ez akár gyorsíthatja is a változást, ha így a befektetők pénze hamarabb megtalálja az átalakulás várható nyerteseit.

Egyre több cég megy elébe a kormányok lassan mozgó szabályozásának, és tűz ki saját célokat: karbonkibocsátásuk radikális csökkentését vállalják, és ezért tisztább technológiák használatára köteleződnek el. Több cég, így az Easyjet vagy az Amazon zéró kibocsátást tűzött ki célul, amit részben önkéntes offsettel érnének el, azaz kibocsátásukat azzal semlegesítik, hogy klímabarát beruházásokat finanszíroznak. De érdekes újítás az is, amit egy technológiai cég jelentett be nemrég, hogy negatív kibocsátást vásárol: a még eléggé korai fázisban járó és ezért irtó drága szén-dioxid-megkötő technológiát úgy segíti, hogy kivonatja a levegőből a kibocsátásának megfelelő CO2-t. Ha sokan csatlakoznak vásárlóként, előbb-utóbb remélhetőleg ez a technológia is gazdaságossá válhat, amire az IPCC szerint is nagy szükség van a célok eléréséhez. És magánemberként is egyre többen ismerik fel, hogy apró lépésekkel is lehet tenni az egyéni karbonlábnyom csökkentéséért (erről korábban itt írtam).

E néhány kiragadott példával a célom egyfelől bemutatni, hogy sok fontos, értelmes és nem túl költséges változás van folyamatban, még ha elég lassúak is. Másfelől szerettem volna szemléltetni, hogy helytelen szembeállítani a demokratikus piacgazdaságot és a klímavédelmet, ahogyan azt klímaszkeptikus, antikapitalista és demokráciaellenes hangadók is teszik. Ehelyett alternatívákat érdemes mutatni azoknak, akik aggódnak a jövő miatt. 

Harmadik tévhit: a klímahiszti mérhetetlen káros

A harmadik többször ismételt tézis szerint klímahisztéria alakult ki. Pánikkeltő újságírók, civilek, tudósok, politikusok hatására a naiv újságolvasók túlbecsülik a klímaveszélyt, és ezáltal komoly károkat okoznak maguknak és/vagy környezetüknek.

Balásy Zsolt már a címben leszögezi, hogy „a klímaváltozás első áldozata az igazság”, majd bemutat egy sor olyan bűnözési és diszkriminációs statisztikát, amely az emberek félreinformáltságáról, politikai megvezetettségéről tanúskodik – és ebbe a sorba illeszti a klímaváltozást is. Tóth István György pedig olyan trendeket mutat be, amelyek arra világítanak rá, hogy a tudósok igen nagyokat tudnak tévedni a jövőt illetően. Éppen ezért szkeptikus a klímakatasztrófát előrevetítő tudósokkal szemben is. Kiemeli, hogy ezek egy része nem is valódi előrejelzés, hanem inkább befolyásolási kísérlet, ahol a „negatív forgatókönyvek inkább a marketing részét képezik, és nem a tudomány eszköztárának részei”.

Ennek tükrében mindkét szerző kijelenti, hogy a „túlzott” aggodalmak egyben ártalmasak is a politika mezején. Balásy Zsolt szerint „a klímaváltozás mindent elsöprő kommunikálása az egyik politikai oldal harci eszköze”, és „a téma politikai agendaként kezelése kifejezetten kártékony”.  Tóth István György szerint pedig azért veszélyes mindez, mert „az apokaliptikus víziók elszánt hívei” antidemokratikus, sőt totalitárius módon fogalmazzák meg politikai változásról szóló követeléseiket. 

Először is bevallom, hogy mint újságolvasó, magam is hajlamos vagyok időnként túlbecsülni a klímakatasztrófa számszerű hatásait. Nehéz megemészteni, hogy az IPCC-féle Pató Pál-szcenárióban (RCP 8.5) a várt vízemelkedés, amely egész szigeteket és part menti városokat veszélyeztet, valójában mindössze átlagosan globálisan 74 centis vízszintemelkedéssel jár. Nehezemre esik felfogni, hogy ilyen kicsi átlagos természeti változások ilyen látványos hatással bírnak, főként úgy, hogy a Föld különböző pontjait eltérő módon érintik majd. 

Mi tagadás, vannak bőven téves és túlzó elképzelések, amikor azt képzeljük, hogy katasztrófafilmbe illő sebességgel zajlanak le változások, nem pedig évtizedekre elnyújtva. Mint ahogyan szép számban vannak olyanok is, akiket nem győztek meg a tudósok egyöntetű állításai, vagy akiket szándékosan félrevezettek az ember okozta globális felmelegedés várt hatásaival kapcsolatban.

Azt is készséggel elismerem, hogy egyes véleményformálók szándékosan egyoldalú képet festenek: nem beszélnek az emberi alkalmazkodóképességről, vagy a legnegatívabb forgatókönyveket hangsúlyozzák, hogy ezzel sarkalljanak változásra. Ahogyan más klímaszkeptikus celebek meg abból űznek sportot, hogy lecsapjanak néhány túlzó szalagcímre. Mint minden közéleti vitában, a sarkosabb vélemények több kattintást generálnak.

Az is biztos, hogy a különböző irányú „hisztérikus” álláspontok  nem különösen produktívak, amennyiben a fő üzenetük gyakran az, hogy az egyén tehetetlen. Éppen ezért fontos, hogy ezekre válaszul szülessenek konkrét és reálisan megvalósítható policy javaslatok.

De szerintem a fontos különbségtétel nem az, hogy kik azok, akik alul- vagy éppen felülbecsülik a problémák várható nagyságát. Hanem az, hogy úgy gondoljuk-e, hogy eddig túl sokat, vagy úgy, hogy túl keveset tettünk a globális felmelegedés elkerülése érdekében. Ez utóbbi fontosabb kérdésben, azt remélem, jóval nagyobb egyetértésre is juthatunk. 

A helyzet ugyanis, mint megannyi politikus, híresség és tudós is sokszor elismételte, nagyon nem jó. Ahogyan én is rámutattam, a várt károk igenis jelentősek. Ezekre válaszul számos piac- és demokráciakonform, ráadásul nem túl költséges (részleges) megoldás is terítéken van. Ehhez képest továbbra is nő a globális karbonkibocsátás, és az országok túlnyomó többsége eddig messze alulteljesít a párizsi egyezményben magára vállalt célkitűzéshez képest. Továbbá a legutóbbi, madridi klímacsúcson és a jövőben is nehezíti majd az államközi kooperációt, hogy az Egyesült Államok megkezdte kilépését a párizsi egyezmény alól. Úgy gondolom, hogy ezekre a kihívásokra válaszul jóval több cselekvésre és együttműködésre lesz szükség a közeljövőben. Márpedig ha ezeket az állításokat elfogadjuk, akkor nehéz arra jutni, hogy a klímahisztéria helytelenebb és károsabb, mint a klímaváltozás trivializálása. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

A szerző a CEU School of Public Policy kutatója. Korábbi írásai itt olvashatók. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: