Hát jó napot kívánok, itt ez a világjárvány, néhány hónap leforgása alatt három és félmillió fertőzöttel, több mint kétszázezer halottal, folyamatosan romló életminőséggel, bezártsággal, elveszített állásokkal, fenyegető világgazdasági válsággal. Mennyi időbe telhet elbánni egy aprócska, szemmel nem is látható vírussal? Hol vannak ilyenkor a tudósok, akinek az a dolguk, hogy mindent tudjanak? Miért a töküket vakargatják, miért beszélnek összevissza, és miért nem fedezték még fel az ellenszert?

Maguk a tudósok nyilván tisztában vannak vele, de a közvélemény csak most kezdi felfogni, hogy a tudomány, sőt az egész tudományos gépezet, amiben a tudósok mellett a közhiedelemmel ellentétben komoly szerepet játszik az állam, a gazdasági szereplők, sőt indirekte az egész emberiség a maga önző vagy altruista vágyaival, céljaival és prioritásaival, nem arra van berendezkedve, hogy azonnali válaszokat adjon egy olyan akut problémára, mint egy szempillantás alatt kirobbanó világjárvány. 

Ennek egyik oka egész egyszerűen az, hogy lassan forog az agyunk. A Homo sapiens megjelenése után nagyjából 300 000 évbe, de még időszámításunk kezdetétől számítva is 1510 évbe telt, mire kiderítettük, hogy a Föld kering a Nap körül, és mondjuk nem fordítva. 1687 évnek kellett eltelnie, mire valaki kitalálta, hogy miért esik le az alma a fáról, és 1905 év alatt jöttünk rá, hogy a fény állandó sebességgel halad. Igaz, a Kopernikusszal kirobbant tudományos forradalommal felgyorsultak az események, és ma többet tudunk, mint valaha, de arról például még most is csak halvány sejtéseink vannak, hogy miként keletkezett az univerzum, hogyan jött létre az élet, vagy épp hogyan forog a saját agyunk.

A koronavírus terjedésének megállítására nincsenek évszázadaink: ha tegnap állítottuk volna meg, már az is késő lett volna. És bár korábbi vírusokkal és baktériumokkal úgy-ahogy sikerült megküzdenünk, a 2000-es évek elején kirobbant SARS és a 2012-es MERS vírus által okozott fertőzésre máig nincs ellenszer (apropó, baktérium, a penicillinre az 541-es nagy pestisjárvány után még 1387 évet kellett várni). Ami a mostani, kettes számú koronavírust illeti, ebben a pillanatban legalább 100 vakcinán dolgoznak a világ különböző kutatóintézeteiben, Kínától Európán át az USA-ig, folynak a kísérletek egereken, majmokon, beteg embereken, sőt egyes javaslatok szerint folyhatnak majd egészséges embereken is – mégis úgy tűnik, hogy ha csak valami csoda nem történik, az első oltásra is minimum másfél évet kell várni, már ha lesz egyáltalán.

Mitől döglik a vírus?

A lassúság másik oka, mármint amellett, hogy lassan forog az agyunk, az, hogy nem akarunk hülyeségeket beszélni, mert azzal nagyobb kárt lehet okozni, mint amennyi hasznot, különösen egy halálos világjárvány idején. A hülyeségek elkerülése érdekében a modern tudomány úgy működik, és ez a folyamat már évszázadokkal ezelőtt elkezdődött, hogy a tudós feltesz egy kérdést (például azt, hogy vajon mitől döglik a vírus), felállít egy hipotézist, amit megpróbál szakmai és etikai szempontokat betartva a lehető legprecízebb kísérletekkel, mérésekkel igazolni, és ha sikerül neki, igyekszik az eredményeit prezentálható formába önteni. További tudósok eldöntik, hogy egyáltalán prezentálhatók-e ezek az eredmények, és ha igen, ismét további szakértők ízekre szedik őket: ellenkísérleteket végeznek, mikroszkóp alá teszik a dizájnt, a metodológiát, az adatokat; szétcincálják, cáfolják vagy egyenesen meghazudtolják őket. (Egy potenciális gyógyszer esetében ezt a folyamatot lényegesen meghosszabbítják az élet védelme érdekében kötelező klinikai vizsgálatok különböző, hosszadalmas fázisai.) Ha megerősítik az eredeti hipotézist, akkor következnek csak a további körök, további kísérletekkel, adatelemzésekkel. Aztán még megszólalnak az egyházak, a szakszervezetek, a laposföldhívők és a homeopátiás szakemberek, és mire eloszlik a köd, lassan kialakul az immár nemcsak tudományos, hanem szélesebb körű, társadalmi konszenzus arról, hogy most akkor mitől esik le az alma, mi forog mi körül, és mitől döglik a vírus. 

Csakhogy erre most, a világjárvány idején nincs idő, mert, mint említettük, ha ez a konszenzus tegnap alakult volna ki, már akkor is késő lett volna. A politikusok, a gazdasági szereplők és az az emberiség úgy általában most akar választ kapni teljesen jogos kérdéseire, amelyek közül a legfontosabb, hogy akkor túléljük, vagy mind meghalunk. Az időszűke következésképp ahhoz vezet, hogy egymás után, vaktában leadott géppuskasorozatok módjára jelennek meg az olyan kutatási eredmények, tanulmányok és jelentések, amelyek jelentős része nem esett át a fent leírt folyamaton: nem jelent meg tudományos folyóiratban, csak a neten, preprint formában, és nem ment át a kötelező szakmai lektoráláson, a peer review-n. Bármilyen etikusan jártak el a kutatók, a többiek nem tették az eredményeiket mikroszkóp alá, és nem cincálták szét őket. És hiába jegyzik ezeket a tanulmányokat a legnagyobb nevek a Harvardról, a Sorbonne-ról vagy Oxfordból, azt még egy másodéves laborgyakornok is megmondja, hogy amíg az eredményeik nem állták ki a tudományosság próbáját, csak annyit lehet mondani róluk, hogy amit állítanak, az vagy igaz, vagy nem igaz.  

Vagy igen, vagy nem

Egy apró, de jellemző példa: nemrég több egymástól független kutatás is azt találta, hogy a dohányzás, pontosabban a dohányban található nikotin védhet a koronavírus ellen. A feltételezést arra alapozták, hogy a vizsgált COVID-19-betegek körében sokkal kevesebb dohányost találtak, mint amennyi a teljes népesség körében van. A bejelentések akkora visszhangot keltettek, hogy a francia kormány rögvest megszigorította a nikotintartalmú termékek forgalmazását, attól tartva, hogy a nikotinhívők megrohamozzák a gyógyszertárakat. 

Valóban véd a dohányzás a koronavírus ellen? A tudomány jelenlegi állása szerint vagy igen, vagy nem: minden egyes komoly, elismert kutatóra, aki azt mondja, hogy véd, esetleg védhet,  jut egy másik komoly, elismert kutató, aki azt mondja, hogy nem véd – pontosabban azt, hogy elhibázott vagy hiányos volt a kutatás, amire az eredeti hipotézist alapozták.

Maguk a tudósok vérmérséklettől függően viszonyulnak a járvány miatt kialakult gyorsasági versenyhez: vannak, akik mereven elzárkóznak attól, hogy akár csak figyelembe vegyék a megszokott verifikálási folyamatokon át nem esett eredményeket, eltartott kisujjal nyúlnak mindenhez, ami preprint, és visszakézből lekontároznak bárkit, aki meg merészel nyilvánulni olyan kérdésekben, amikhez szerintük nincs köze. A maguk szempontjából igazuk is van: a tudomány nem így működik, legalábbis eddig nem így működött.

A világjárványnak ugyanakkor fantasztikus hozadéka, mellékterméke vagy szükségszerű velejárója, hogy szinte az egész tudományos közeget lázas gondolkodásra és munkára késztette, nemcsak biológusokat, genetikusokat, virológusokat és epidemológusokat, hanem azokat a matematikusokat, fizikusokat, közgazdászokat, történészeket, filozófusokat, szociológusokat és pszichológusokat is, akik ugyan az életben nem fognak semmilyen vakcinát feltalálni, viszont óriási szerepük van a járvány hatásainak előrejelzésében, elemzésében, magyarázatában, enyhítésében. Nem tűnik nagy merészségnek megjósolni, hogy a koronavírus-járvány következtében maga a tudomány, a tudományos módszer, a tudományos folyamat is gyökeres változáson mehet keresztül, de annyi biztos, hogy kapkodás ide vagy oda, ez a járvány olyan interdiszciplináris, intézeteken, országhatárokon és felekezeteken átívelő összefogásra késztette az egyes tudományterületek képviselőit, amire eddig talán nem is volt példa a modern tudomány történetében. A sietség nem egyenlő az elővigyázatlansággal: csak kisül belőle valami, és ezúttal talán nem kell évszázadokat várni arra, hogy legyőzzük azt, amiről egy éve még azt sem tudtuk, hogy létezik.