„Jó volt a könyv, bár néha csak úgy az arcunkba vágnak valamit, amit el kell fogadni.” De épp ezért „nem volt benne unalmas rész, mint a Harry Potterben és A gyűrűk urában” – összegezte véleményét Farkas Róbert új ifjúsági könyvéről a 12 éves Mirkó. „Most építő jellegű kritikát adok: legyen második rész, mert nagyjából érthető a vége, de kicsit lezáratlan.”

Farkas Róbert író és hobbicsillagász, Astronaut művésznéven grafikus és animátor is, továbbá a természettudományok szerelmese. Első, maga rajzolta és írta könyve a csillagok keletkezését magyarázza el az óvodás korosztálynak. A lányának készített könyvre még közösségi finanszírozással gyűjtött pénzt, de az Első könyvem az univerzumról a nagy sikerre való tekintettel a Kolibri Kiadóhoz került, később pedig megjelentek a fénysebességről és a téridőről szóló folytatásai is az Eszes Róka meséi sorozatban.

Nyolc év fölötti gyerekeknek szóló új regénye, az Elugrottam a Plútóra, holnap jövök egy elképesztő kaland története, ami a mai Magyarországról, pontosabban egy szörnyű környezetóráról egészen a Naprendszer végéig (és szerencsére vissza) repíti 12-13 éves hőseit. A sodró sztoriba ágyazva adagolja a tényszerű magyarázatokat olyan dolgokról, amikről itt a Qubiten is sok szó esett a Kuiper-övtől a Marsra költözésen át az exobolygó-kutatásig. Látszik, hogy a szerző magabiztosan mozog a tudománykommunikációban, és tudja miről beszél, a magyarázatok lényegre törők, érthetőek, pontosak, és a legkevésbé sem tűnik erőltetettnek, ahogy ki-ki egészítik a cselekményt.

Fantasztikum, popkultúra és kütyük

Talán éppen ezek miatt a tényeken alapuló magyarázatok miatt tiltakozik kissé az elme, amikor a történet időnként nagy, kiszámíthatatlan ugrásokat tesz a fantasztikum felé, vagy ahogy Mirkó fogalmazott, „kicsit hirtelen zúdulnak ránk az események. Egyszer csak ott van egy bunker a Marson, abban ott él egy amerikai, és nekünk ezt el kell fogadnunk, ahogy azt is, hogy mindenki a NASA-nál és a SpaceX-nél dolgozik.” A tudományos fantasztikum tehát nem árad olyan olajozottan Farkasnál, mint Romhányi Józsefnél, amikor Mézga Aladárt repítette ismeretlen élhető bolygókra egy akkoriban hasonlóan reális kispolgári környezetből. Talán azért, mert nála a történet, amint Aladár felfújta a Gulliverklit a tetőn, fejest ugrott a szürreáliába, a való világ pedig szigorúan csak a keretét adta a meséknek – míg Farkas Róbert könyvében a realitás folyamatosan át meg átszövi az eseményeket.

A Plútó 112 ritkásan szedett és rajzokkal illusztrált oldalán olyan gyorsan követik egymást az események, hogy a történet jóval nagyobb terjedelmet is elviselt volna – szerintem a mai gyerekek is bőven megbirkóznának vele. Művészileg jobb lett volna, ha az illusztrációkat ezúttal is az alapvetően grafikus beállítottságú szerző készíti, de a kiskamasz olvasókat talán jobban megszólítják Bernát Barbara animeszerű, részletekkel telezsúfolt rajzai.

A sztori kellemes kísérői a popkulturális utalások, amik nemcsak a könyvet forgató felnőttnél, hanem egy a téma iránt érdeklődő tizenkét évesnél is célba érnek. Sőt Mirkónak velem ellentétben rögtön feltűnt, hogy a kissé irritálóan tanító bácsis mesterséges intelligencia előképe K.I.T.T., holott életében egy Knight Ridert sem látott. Később pedig a 2001: Űrodüsszeia HAL 9000-e is eszébe jutott róla, csak gonosz helyett jó kiadásban.

Gyerekként és szülőként is jó érzés olyan szöveget olvasni, amiben az internet, a mobilozás, az éjszakai videójátékozás (Mirkó nagyra értékelte a Fortnite-utalásokat), de még a tiktokozás és az instagramozás sem a gyermekeink lelkét tönkretevő mumusként jelenik meg, hanem az élet természetes része – még akkor is, ha az olvasó gyerek mindennapjain ez még nem uralkodott el annyira, mint a hasonló korú főhősökén. A szomszéd lány által letöltött mobilapp egy ízben még életmentőnek is bizonyul, ami ad az olvasónak egy a való életben is hasznos tippet.

Kengyel tanár úrtól Fekete tanár úrig

A könyv egyik mellékes, de számomra nagyon fontos része az oktatás és az iskola kritikája. Ami gyerekként a Pál utcai fiúkat és a Tüskevárat olvasva olyan természetesnek tűnt – mármint hogy az iskolai élet elidegeníthetetlen része a szégyenérzet és a megaláztatás (és ugye a mai magyar gyerekeknek is ezeket a kötelező olvasmányokat kell olvasniuk) –, az az Elugrottam a Plútóra történetében úgy mered ki, mint egy nagy, szomorú felkiáltójel. Adott egy természettudományok iránt érdeklődő, technológiában jártas, okos, tudásra szomjas gyerek. Hát miért is kell környezetből a bukástól rettegnie? Miért nem kelti fel a figyelmét, ami az órán elhangzik, és miért alázza fennhangon Fekete tanár úr? A mindenkori magyar iskolai viszonyokat ismerve tudjuk, hogy ez csak költői kérdés, amit Farkas az egyesnél is rosszabb nullás jegy lehetőségével a groteszkig visz el, még jobban ráirányítva a figyelmet a problémára.

Nem csoda, hogy a könyvbe egyelőre csak belekezdő tíz és fél éves Ninának, aki a bátyjánál kevésbé kocka, az volt az első megjegyzése, hogy „iskolában lenni tényleg ilyen. Engem is érdekel a köri, mégis néha hármasokat felelek.” Az emberi tényezőre inkább figyelő Nina a sztori elején felvillantott zaklató osztálytársakat reálisnak, a könyvbéli kiskamaszok egymás közötti kommunikációját pedig hitelesnek érezte, a kedvenc szereplője pedig a bevallottan a Vissza a jövőbe Dokijáról mintázott Doki volt.

Mirkó örülne, ha az iskolában inkább a Plútóhoz hasonló kötelező olvasmányok lennének, „mert jó rövid... Ha-ha, csak vicceltem, tényleg tetszett a könyv!”

(Farkas Róbert: Elugrottam a Plútóra, holnap jövök! Kolibri Kiadó, Budapest, 2021.)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: