Életmentő kutatás vagy rizikós kísérlet – mire jó, hogy vírusokat módosítanak a laborban?

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Az Egyesült Államok a következő hónapokban szigoríthatja a laboratóriumilag módosított vírusokkal végzett kutatásokat egy, az Amerikai Egészségügyi Intézetnek (National Institutes of Health, NIH) szeptemberben benyújtott szakértői bizottsági javaslat alapján – számolt be róla nemrég a Science.

A tervezet elfogadása esetén olyan vírusokra és kísérletekre is kiterjednének a jelenlegi, úgynevezett „gain of function” vizsgálatokat érintő amerikai szabályok, amikre azok eddig nem vonatkoztak. A javaslat egy olyan időszakban lát napvilágot, amikor a majomhimlővel és a koronavírus omikron variánsával tervezett kísérletek ismét vitákat váltottak ki az ilyen típusú kutatásokról.

A Qubitnek Müller Viktor, a vírusok és az immunrendszer evolúciójával foglalkozó elméleti biológus, egyetemi docens, az ELTE Természettudományi Karának oktatási dékánhelyettese, valamint Kemenesi Gábor virológus, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karának adjunktusa nyilatkozott a vírusok módosításával járó kutatásokról. A magyar szakemberek az ilyen kutatások körüli viták hátteréről, azok lehetséges előnyeiről és kockázatairól, valamint arról is meséltek, hogyan értékelik az amerikai szabályozás szigorítását kezdeményező javaslatot.

A tíz évvel ezelőtti laboratóriumilag módosított madárinfluenza-vírusok körüli vita tanulságai

Tíz évvel ezelőtt két, Ron Fouchier és Yoshihiro Kawaoka által vezetett virológiai kutatás heves vitákat váltott ki azzal, hogy kísérletekben úgy módosították a legismertebb, A(H5N1) madárinfluenza-vírust, hogy az jobban tudja fertőzni az emlősök sejtjeit. A tanulmányok – ha több hónapos csúszással is, de – 2012-ben a világ vezető tudományos folyóirataiban jelentek meg. A Hollandiában dolgozó Fouchier és kollégáinak a Science-ben publikált, valamint Kawaoka és munkatársainak a Nature-ben közölt tanulmánya többek közt feltárta, hogy a vírus egyes, akkor terjedő változatai négy-öt mutációra vannak két fehérjét kódoló génjükben attól, hogy jól tudjanak terjedni emlősökben. Az első emberi A(H5N1) megbetegedést 1997-ben mutatták ki, és a vírus napjainkig okoz szórványos emberi fertőzéseket, ami eddig a fertőzöttek közel 53 százalékánál halálos kimenetelű betegséghez vezetett.

Müller Viktor a Qubitnek elmondta, hogy „ez a két eset volt, ami először komolyabban ráirányította a figyelmet erre az egész kérdéskörre, ideértve az én figyelmemet is”. Ezt jelzi a Viruses tudományos folyóiratban megjelent 2012-es cikke is, amelyben óvatosságra intett a laboratóriumilag módosított A(H5N1) törzsek kutatásában. A biológus hozzátette, „a gyakorlatot tartósan nemigen befolyásolta ez a vita, hiszen akkor egy átmeneti moratóriumot léptettek életbe, a hasonló kísérleteket leállították, de később újra engedélyezték őket”. Müller szerint 2012 óta több lépésben jutottunk el odáig, hogy az Egyesült Államokban létrejött valamiféle szabályozás, de a mostani kezdeményezés is azt mutatja, hogy nem biztos, hogy ez elég tágkörű, vagy elég szigorú volt. A legtöbb országban pedig, mint mondta, továbbra sincs olyan szabályozás, amely ezeket a kutatásokat egységesen regulázná.

Müller Viktor az MTA Fiatal Kutatók Akadémiája Tudománykommunikációs Workshop-on, 2020. február 5-énFotó: MTA/Szigeti Tamás

A 2011-2012 körül A(H5N1) madárinfluenzával folytatott laboratóriumi kísérleteknél „az volt a kérdés, hogy mennyire nehezen tud a madarakban nagyon agresszív és gyorsan terjedő akkori madárinfluenza-törzs alkalmazkodni emlősökhöz, így az emberhez is”. Mint a kutató elmondta, nem tudtuk, mekkora az esélye annak, hogy ilyen módon tud a vírus alkalmazkodni ahhoz, hogy emlősöket (így embereket is) hatékonyan fertőzzön, és a tudósok ezt próbálták kísérleteikben felderíteni. Müller szerint „a tanulság az azóta eltelt tíz évben az, hogy bár a laborban mesterségesen lehetséges volt, az akkori madárinfluenza-törzsek a természetben nem alkalmazkodtak emlősökhöz, nem lett belőlük világjárvány. Ugyanakkor a kísérletekben létrehozott, emlősökhöz adaptált vírusok komoly veszélyt jelenthettek volna, ha kiszabadulnak a laboratóriumokból”.

Kemenesi Gábor a Qubitnek elmondta, „virológusként látom azt, hogy miért kellenek nagyon ezek a fajta kutatások. Amire a holland eset nagyon jól rávilágított, az az, hogy a kutatások megfelelő kommunikációja nélkül atombombaként tud lecsapódni ez a társadalomban és döntéshozói szinten is”. Kemenesi szerint miután leállították a kísérleteket, és megnézték, mi történt, kiderült, hogy tényleg fontosak voltak, és végül lehetett is őket publikálni. A virológus szerint akkor van probléma, „ha nincs mögötte a megfelelő kommunikáció, hogy azért kell nekünk biztonságos körülmények között egy vírussal olyat csinálnunk, ami a természetben tudomásunk szerint nem történt még meg, mert szeretnénk elé menni a bajnak, szeretnénk megismerni”.

Kemenesi úgy látja, hogy ha ezt a szakemberek nyílt kommunikációval, A-tól Z-ig elmagyarázzák, máris kisebb lesz az ilyenek hatása társadalmi szinten, mivel a vita ismételt fellángolása a társadalmi és politikai oldalról érkező nyomásnak köszönhető. Kemenesi szerint az A(H5N1) vírusokkal végzett kutatásoknak az volt a lényege, hogy meg tudták nézni laboratóriumi körülmények között, hogy mi lenne a nagyon rossz forgatókönyv, anélkül, hogy annak be kellene következnie a valóságban. Így fel lehet készülni gyógyszerekkel, terápiákkal, valamint vakcinákkal arra az eshetőségre, ha ez mégis megtörténne, és nem utólagosan kell gyorsan megoldást találni, mint a 2009-es A(H1N1) influenza-világjárvány esetén.

Mik a „gain of function” kísérletek, és mire jók?

Kemenesi elmondta, hogy a gain of function [funkciónyerés] fogalom „azt meríti ki, hogy felruházol egy patogént olyan tulajdonságokkal, amelyek számára újak. A problémás ezek közül az szokott lenni, amikor ezek olyan tulajdonságok, amelyek például a terjedésében segítik, például a patogenitását növelik”. Ezek, mint mondta, „nagyon egyszerűen, hétköznapian fogalmazva veszélyesebbé teszik az adott patogént”. A virológus szerint erre léteznek hagyományosabb rekombináns, illetve újabb génszerkesztéses módszerek, de a fogalom mindenképpen valamilyen tulajdonságfelruházást vagy tulajdonságmódosítást takar.

Müller úgy véli, hogy már önmagában a definíció is vitatott, és „abban is megoszlanak a vélemények, hogy funkciónyerési kísérletnek számít-e az, ha egy vírustörzsbe egy másik létező, természetes vírustörzsből származó képességet vagy gént viszek be”. Szerinte itt puha határokról van szó, és „az egész kérdéskörben komoly probléma, hogy sehol nem lehet egyértelmű, éles határokat húzni, sem abban, hogy mit tekintünk kockázatosnak, sem abban, hogy mi az, ami akkora nyereséggel kecsegtet, hogy megérje az adott kockázatot”.

Kemenesi szerint ugyan meg lehet várni, hogy a természet végezze a dolgát, de akkor csak „futunk a járvány után, és közben próbáljuk megérteni, hogy mi történik, miközben a kórházakban lecsapódnak az emberi esetek”, de ott az alternatív lehetőség, miszerint „megcsináljuk mindezt biztonságos laboratóriumi körülmények között, megismerjük előre a patogént, hogy mire lehet képes, például egy-egy mutáció miben változtatja meg az ő receptorkötését, hol tud számunkra még jobb gyógyszercélpontokat nyújtani, és akkor elé mentünk a bajnak”. Ő és más virológusok ezt „smart surveillance”-nek nevezik, amikor modern, okos megoldásokkal megpróbálják megelőzni a bajt, de mint mondta, „ennek az üzenetértéke sokszor rossz tud lenni, mert most nagyon dívik ez a fajta kommunikáció társadalmi szinten, főleg a laborszökevény hitvilág miatt”.

Kemenesi GáborFotó: Kemenesi Gábor/Facebook

Müller a kutatások melletti érveket firtató kérdésre úgy reagált, hogy „a szkeptikusok, akik közé én is tartozom, arra szoktak rámutatni, hogy nagyon nehéz olyan példát találni, amikor ezek a kísérletek hasznosnak bizonyultak”. A biológus szerint „beláthatatlanul sok útja lehet annak, hogy egy állati vírus az emberhez alkalmazkodjon. Teljesen esélytelen, hogy ezeket funkciónyerési kísérletekkel érdemben fel tudjuk mérni, illetve meg tudjuk jósolni”. Úgy véli, hogy még ha sikerülne is előre jelezni az alkalmazkodás útját, akkor sem lennénk képesek észlelni, ha a veszélyes mutációk ténylegesen megjelennek a vadon élő állatok vírusaiban. Még az intenzíven monitorozott emberi koronavírus világjárványban is csak akkor vettük észre az új hullámokat okozó variánsokat, amikor már nem volt esély a megállításukra, a vadon élő állatok vírusainak monitorozása pedig ennél is sokkal kevesebb sikerrel kecsegtet.

Az európai Lloviu-vírussal végzett kísérletek példája

Kemenesi fontosnak tartotta elmagyarázni, hogy miért csinálnak a kutatók már a kezdetektől ilyen kísérleteket, hiszen szerinte már az első veszettség vagy anthrax elleni attenuált vakcinák is egyfajta emberi (nem természetes) kísérletek eredményei, ahol a törzseket szándékosan állatokra adaptálták, illetve gyengítették. A mikrobiológia úttörői szerinte sokszor nagyon rossz körülmények között, nagyon veszélyes kórokozókkal végeztek kísérleteket, amelyeket ma már biobiztonsági laboratóriumokban, high-tech környezetben vizsgálnak. Mint elmondta, „rengeteg olyan vírus van, amit anélkül nem tudnám állatkísérletekbe vonni, hogy nem adaptálnám állatra, például a filovírusok kifejezetten ilyenek”. A virológus szerint állatkísérlet nélkül nem lehet gyógyszert vagy vakcinát fejleszteni, sem feltárni egy vírus alapvető hatásmechanizmusait, ráadásul így az emberi megbetegedéseket sem kell megvárni.

Kemenesi saját kutatási témájáról is részletesen beszámolt. Mint mondta, „küzdünk a Disease X, az [ismeretlen] X betegség ellen. Kint van a természetben, csak madarakban és emlősökben 25 olyan víruscsalád, ami meg tud minket, embereket fertőzni, és a legtöbbet egyszerű genomszekvencia szintjén ismerjük”. A virológus szerint a genomszekvenciából lényegében semmit sem lehet megmondani, és ilyenkor jönnek szóba a „gain of function”-nek minősülő kísérletek. Amikor Kemenesi és kollégái 20 évvel annak leírása után újra megtalálták Európában a Lloviu-vírust (LLOV), amely a Zaire-ebolavírusnak rokona, akkor először nem tudtak továbblépni a vírus RNS-genomszekvenciájának meghatározásánál. Ennek az volt az oka, hogy azt rossz állapotú állati tetemekben azonosították – az állatok valószínűleg ettől pusztultak el, ugyanakkor ezt a kérdést még hat év múltán is vizsgálják. Mivel viszont szekvenciájuk volt, Kemenesi és munkatársai összeálltak amerikai kutatókkal, és mint mondta, az NIH szakértői bizottsága által jóváhagyott vizsgálatban „a vírus genomvégeit az ebola genomvégeivel pótoltuk” egy Bostonban található, legmagasabb biztonsági szintű BSL-4 laboratóriumban lefolytatott kísérletsorozatban.

A PLoS Pathogens folyóiratban februárban közölt kutatás Kemenesi szerint „hajmeresztően hangzik”, de azért csinálták, „mert ezek után meg tudtuk nézni, hogy képes-e fertőzni emberi szöveteket, és ha fertőz emberi szöveteket, akkor ugyanolyan fertőzési kaszkádot vált-e ki, mint a Zaire-ebolavírus”, vagyis okozhat-e szörnyű vérzéses lázat vagy magas halálozást. Illetve ami ennél is fontosabb, hogy van-e hatékony gyógyszerünk, a rendelkezésünkre álló remdesivir képes-e gátolni a fertőzést – szerencsénkre igen, képes. A virológus szerint ezzel a rekombináns vírust alkalmazó „gain of function” kutatással meg tudták erősíteni, hogy a természetben jelen lévő vírus is képes lehet embereket megfertőzni, de nem indukálja a fertőzés során azokat a válaszokat, mint a Zaire-ebolavírus. A kutatók így azt találták, hogy a később denverékből általuk sikeresen izolált vírus potenciálisan humán patogén lehet, ami jó eséllyel nem okoz kórházi kezelést igénylő megbetegedést és vérzéses lázas állapotot. Kemenesi elmondta, hogy így képesek voltak egy reális kockázatértékelést adni, azaz „már meg tudtuk adni a választ a hazai és külföldi barlangászoknak, denevérészeknek, írtunk is belőle egy cikket az EcoHealth-be, hogy mire kell figyelni, mit tudunk eddig, mit nem tudunk”.

Azok a kutatások, amelyek a 2002–2003-as, eredeti SARS-vírus által okozott járvány után kezdődtek, sokszor használtak rekombináns technológiát. A virológus felvetette, hogy többek szerint felesleges volt a vuhani laborban az EcoHealth által végzett kutatás, de ő ezzel egyáltalán nem ért egyet. Már az első SARS-járvány után kiderült, hogy ezeknek a SARS-szerű koronavírusoknak egy nagy családja található a természetben az egész világon, így Kemenesi szerint „nagyon fontos volt azt megtudni minél előbb, hogy a tüskefehérje egyébként hogy viselkedik, és hogy lehet vakcinába vonni”. De ugyanilyen lényeges volt szerinte, hogy „ezek a denevér-koronavírusok pontosan hogyan találnak ránk, mi kell nekik ahhoz, hogy meg tudjanak minket fertőzni, és kitörjön egy SARS-, egy SARS-2-, vagy akár egy MERS-koronavírus-járvány”.

A vuhani virológiai intézet előtt biztonsági őrök állnak, miközben bent a WHO küldöttjeit látják vendégül (2021. február 3.)Fotó: HECTOR RETAMAL/AFP

„Ha ki tudom mutatni, hogy például egy adott mutáció kell ahhoz, hogy tudjon a receptorainkhoz kötni, akkor azt a természetben történő monitorozási programot, ami egyébként világszerte megy, ki tudom bővíteni azzal, hogy kifejezetten célzom ezeket a koronavírusokat. Így máris tudok adni egy térképet, hogy a világon ebben a három barlangban vannak olyan koronavírusok, amik egy mutációra vannak attól, hogy megfertőzzenek minket. Ezeket aztán le tudom zárni, és szabályozni, hogy ne hozzanak ki onnan semmit” – mondta Kemenesi, aki úgy látja, hogy az okos surveillance megoldásokkal a járványok egy jelentős hányadát meg lehetne előzni, mivel a vadállat-kereskedelmet vagy a vadállatokkal történő interakciókat nem igazán lehet beszüntetni.

Kell-e módosítani a vírusokat az oltásokhoz és gyógyszerekhez?

Müller elmondta, az, hogy ilyen gyorsan lett védőoltás az új típusú koronavírus ellen, nagyban köszönhető annak is, hogy a 2002-ben kitört SARS-járvány nyomán ezeket a kórokozókat intenzívebben tanulmányozták. A biológus ugyanakkor úgy véli, hogy azok a fajta kísérletek, amelyek azt próbálták meg felderíteni, hogy milyen úton-módon tudnak újabb állati koronavírusok gazdafajt váltani, nem voltak relevánsak a pandémia elleni védekezésben.

Müller szerint az eddig megszerzett tudásunk alapján már jól ismerjük, mely nagyobb víruscsoportok jelentenek kockázatot. „Ami nagyon hasznos, az az, ha ezek ellen tudunk szélesen ható eszközöket – vakcinát vagy gyógyszert – fejleszteni előre, a következő új járvány bekövetkezése előtt. Az ilyen típusú kutatásokat én is teljesen indokoltnak tartom” – mondta.

A nagy kérdés az, hogy ehhez szükséges-e módosítani a vírusokat. Müller úgy véli, hogy a legtöbb esetben erre nincs szükség, mivel például a 2002-es SARS-vírussal már lehetett dolgozni, ráadásul a korábbi „nátha” koronavírusok mellett most már az új emberi koronavírus-variánsok is rendelkezésre állnak, így ami mindezek ellen szélesen hat, az jó eséllyel egy következő koronavírus ellen is hat majd. „Mindemellett felmerülhet, hogy szeretnénk tesztelni, hogy az új gyógyszer valóban hatásos-e állati koronavírusok ellen is, és ehhez egy állati modellt kell létrehozni, ami jellemzően azt jelenti, hogy egy vadon élő állatból származó vírust alkalmassá teszünk arra, hogy laboregereket is képes legyen megfertőzni. Van olyan eset, amikor indokolt lehet egy ilyen kísérleti irány, de nem az evolúciós utak feltérképezéséhez, hanem széles spektrumú gyógyszerek vagy vakcinák kifejlesztéséhez” – mondta a kutató.

Vannak-e ezeknek a kísérleteknek kockázatai?

Kemenesi szerint „bő száz év alatt nem tört ki egyetlen olyan járvány sem, ami laboratóriumból indult volna. Voltak esetek, voltak fertőződések, de még soha nem tört ki járvány laboratóriumból. Ha valami alátámasztja ennek a biztonsági hátterét, akkor az ez. Ugyanakkor valóban ott van az érme másik oldala, a dual use [kettős felhasználású kutatások] kockázata”. Ilyen lehet az, amikor egy laboratóriumban fertőzőképesebbé tesznek egy koronavírust, mert meg akarják nézni, hogy a rendelkezésre álló gyógyszerekre hogyan hatna ez a fajta változás, és meg szeretnék előzni a még nagyobb bajt, például új gyógyszerek kifejlesztésével. Egy ilyen kutatás az emberiség javát szolgálja, de elképzelhető, hogy a publikálás után azt valahol a leírtak alapján kifejezetten rossz céllal igyekeznek felhasználni. Kemenesi szerint ennek a kockázatnak a tompítására szükséges lenne egy egységes nemzetközi szabályozás, ennek ellenére úgy gondolja, ez „nem árnyékolja be azt, hogy mennyire fontosak ezek a [gain of function] kutatások”.

„Ezek a biobiztonsági laborok olyan szintre vannak fejlesztve, és olyan biztonsági protokollok vannak, hogy elképzelhetetlen, hogy innen járvány induljon ki. Jöhet az, hogy persze, mindenre megvan az esély, igen, erre is megvan az esély, de nagyságrendekkel elenyészőbb, mint arra, hogy a természet ezeket ránk hozza, és járványok törjenek ki folyamatosan” – mondta. A biobiztonsági laboroknak nem csak a megelőzésben, de a természetből induló járványokra történő reagálásnál is van szerepük, mivel „amikor járvány van, azokat a mintákat valahol meg kell fogni, meg kell nézni, diagnosztizálni kell, és ezek a laborok ennek is teret adnak – különösen ha valamely veszélyesebb ágensről van szó”. Kemenesi szerint óriási szükség van a BSL-4-es laborokra, amelyekből jelenleg közel 60 található világszerte, hiszen húsznál is több víruscsalád és 260, embereket is fertőző vírust ismerünk, miközben a legtöbbről semmit sem tudunk.

Ezekben a laborokban (például a pécsiben, ahol Kemenesi és munkatársai dolgoznak) nyilvánvalóan előfordulhatnak balesetek, tűszúrás, a szkafander szakadása vagy valamilyen szer kiöntése miatt, de minden ilyen esetre szigorú vészprotokollal rendelkezik – alapvető, hogy ezekre az ilyen szintű laboratóriumok részletesen fel vannak készülve. A laborok technológiai értelemben is be vannak biztosítva szinte minden eshetőségre, például áramszünetre is, és sok olyan törekvés van, például a szúró vagy törékeny tárgyak használatának minimalizálására, amely a még nagyobb biztonságot szolgálja.

Európában még ma is országonként eltér a biobiztonsági laboratóriumokban végzett kísérletek szabályozása. Kemenesi szerint bízni kell abban, hogy ha olyan országokban nyílnak új laborok, ahova nem ért el az elmúlt 50-70 évben jól kiforrott biovédelmi szabályozás, akkor a legjobb protokollokat veszik át. A virológus ezért egy, az atomenergia felhasználását felügyelőhöz hasonló szabályozást látna megfelelőnek, egy olyan nemzetközi bizottsággal, amely ezeket a laborokat ellenőrzi. Erre azonban ENSZ-szinten egyelőre nem sok esélyt lát, így inkább az amerikai laborokkal egyenértékű akkreditációval rendelkező saját laborjuk által járt utat tartja lehetséges alternatívának. Ennek lényege egy olyan nemzetközi ISO minősítés, amely kifejezetten a biológiai kockázat menedzselésére vonatkozik ilyen kutatóhelyeken. Kemenesiék most azon dolgoznak, hogy ezt a minősítést itthon is meg tudják honosítani. Ez az ISO minősítés előnyt jelent nyugati kollaborációknál és nyugati pályázati források megszerzésénél is, ezért dolgoznak azon, hogy ez Magyarországon is elérhető legyen. Mint mondta, ha „ha valaki pandémiás felkészülést akar kutatni, akkor igenis rendelkezzen olyan biztonsági mutatókkal, amik validálják, hogy az egy jól működő laboratórium és biztonságos kutatóhely. Ez szerintem egy teljesen normális elvárás, és remélem, hogy a nemzetközi szabályozás ebbe az irányba fog majd mozdulni”.

Müller a lehetséges kockázatokról elmondta, hogy „ha már létrehozok egy ilyen módosított törzset”, amit alkalmasabbá tettek emlősállatok, például görények fertőzésére, „akkor annak az esélye, hogy embert is tudjon fertőzni, nagyságrendekkel magasabb, mint az eredeti, mondjuk madárvírusé. Ha pedig a denevérvírusokat módosítjuk, hogy egérsejteket is képesek legyenek fertőzni, akkor már tettünk egy lépést afelé, hogy egy másik emlőst, így az embert is meg tudják fertőzni”, miközben csak egy „nagyon kicsi részét térképezem fel a tényleges pandémiás rizikónak”.

Azt Müller is elismeri, hogy „ezeket a kórokozókat elképesztően biztonságos körülmények között szokták kezelni és szaporítani, tehát jogos az az állítás, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy ilyen laborkörnyezetből kiszabadulhasson bármilyen kórokozó”. Azonban a nagyon kicsi nem egyenlő a nullával, vagyis „ha elég sokáig várunk, és elég sok kockázatos kísérletet végzünk, akkor a nagyon kicsi, nagyon valószínűtlen eseményekből időnként azért történik egy-egy”. Müller idézett egy amerikai felmérést, amely szerint 2004 és 2010 között az Egyesült Államok laboratóriumaiban átlagosan hetente kétszer történt olyan kockázatos esemény, amelyben valamilyen veszélyes kórokozó vagy toxin kiszabadult, vagy elveszett a nyilvántartásból. Mint mondta, ez nem azt jelenti, hogy hetente kétszer rettenetes járvány tört ki, hanem azt, hogy ilyen gyakorisággal történt olyan esemény, ami esélyt adhatott arra, hogy egy veszélyes kórokozó kikerüljön a biztonságos környezetből.

„Több olyan eseményt ismerünk, amikor veszélyes kórokozók ténylegesen kiszabadultak laboratóriumból. Ez a fekete himlő vírusával is többször előfordult – igaz, ez még a hatvanas-hetvenes években történt, amióta sokat fejlődött a laborbiztonság. De ugyanez előfordult az eredeti SARS-járvány kórokozójával is, amit az elmúlt húsz évben több laborban vizsgáltak. Ez is többször kiszabadult, vagyis laborkörülmények között tudott megfertőzni dolgozókat. Ezek időnként megtörténnek” – mondta Müller. „Arra mindezidáig nem került sor, hogy egy laborban módosított, pandémiás kockázatú vírus megszökve emberi járványt okozott volna, de amíg folynak ilyenekkel kísérletek, addig fennáll a veszély, hogy szerencsétlen körülmények összjátékával egy ilyen vírus is ténylegesen kiszabaduljon a laboratóriumból, és ez akár emberek millióinak az életébe is kerülhetne. Viszont ilyen típusú rizikóra, ahol nagyon kicsi eséllyel nagyon nagy baj következik be, az emberi gondolkodás nincs felkészülve” – tette hozzá a kutató.

Erre azt a hasonlatot alkalmazta, miszerint a világ számos aktív vulkanikus területén komoly népességközpontok alakultak ki. A Vezúv vulkán kitörése például az időszámításunk szerinti első évszázadban elpusztította Pompeiit és Herculaneumot, ma pedig egy óriási város, Nápoly van a környékén. A kutatók szerint ugyan idővel bekövetkezhet egy újabb jelentős vulkánkitörés, de mivel emberemlékezet óta nem volt ilyenre példa, ez a rizikó nem tud beépülni a gondolkodásunkba: „A laborkísérleteknél hasonló a helyzet, az élő emlékezetünkben nem ismerünk olyan laborkísérletet, amiből világjárvány lett volna.” Igaz, rögtön hozzátette, hogy egy kivételt azért lehet találni: „1977-ben egy olyan influenzavírus-törzs okozott pandémiát, ami gyakorlatilag megegyezett egy évtizedekkel korábbi vírustörzssel, amit azóta nem lehetett látni a természetes éves szezonális fertőzések között. Erre soha nem lesz közvetlen bizonyíték, de a legészszerűbb feltételezés arra, hogy ez honnan bukkant fel több évtized lappangás után, az egy laboratórium”.

Müller szerint mára beépült a szakmai gondolkodásba, hogy az ilyen kísérletekből nem lehet baj, hiszen még soha nem volt: „Olyan nagy a potenciális katasztrófa, amit egy nagyon ritka esemény okozhat, hogy nem úgy kellene tanulni belőle, hogy megvárjuk, amikor először lesz baj.”

Hogyan aránylik ehhez a zoonózisok kockázata?

A vírusok állatokról emberekre történő átugrásának, vagyis a zoonózisok ehhez mért kockázatát Kemenesi azzal vezette fel, hogy „kezd sok minden megdőlni a vírusokról alkotott tudásunkban. Az olyan, jól dedikált csoportok, hogy ez egy humán patogéncsoport, az meg rovarvírus, teljesen összemosódtak. Emlősökből mutatunk ki növényi vírusokat, és elképesztően bonyolult interakciók vannak, a jéghegy csúcsát sem értjük”. A zoonózisok számát nemrég egy, Peter Daszak, az EcoHealth Alliance elnöke és kollégái által a Nature Communicationsben közölt tanulmány vizsgálta, a délkelet-ázsiai denevér-koronavírusok esetén. A cikk alapján csak Kína egyetlen tartományában 66 ezer átugrás történik évente, ami Kemenesi szerint iszonyatos szám, főleg ha azt nézzük, hogy a világ 60 BSL-4-es laborjában, illetve a valamivel kevésbé veszélyes kórokozókat vizsgáló BSL-3-asokban legfeljebb néhány tízezer ember dolgozhat. „Abszolút toronymagasan vezet a természet a főzésben, és akkor még csak a koronavírusokról beszéltünk, miközben van egy rakás víruscsoport, amiről még ennyit sem tudunk” – mondta a virológus.

Peter Daszak a SARS-CoV-2 koronavírus eredetét kutató vizsgálat során a kínai Vuhanban, 2021 januárjábanFotó: HECTOR RETAMAL/AFP

Kemenesi pesszimista a pandémiák korát illetően, és egyre inkább azt látja, hogy csak követjük az eseményeket, mert rendkívül nehézzé teszi a pandémiás felkészülést az, hogy mennyi vírussal kell foglalkozni egyszerre. Úgy látja, az szerencsés körülményt jelentett a covidjárványt okozó koronavírusnál, hogy erről a víruscsoportról már volt előzetes ismeret, és csak remélni tudja, hogy a következő járványnál is hasonló szerencsével járunk majd.

Müller szerint az állati eredetű (zoonotikus) pandémiáknál és a gain of function kutatások kockázatánál is „annyira kicsi valószínűségekről van szó, hogy azokat már gyakorlatilag nem tudjuk biztonsággal megbecsülni. Új zoonotikus pandémia sincs minden nap”. A biológus szerint az elmúlt száz évben a mostani koronavírus-pandémia előtt a nagy emberi járványok közül a HIV-járvány és az 1918–1919-es A(H1N1) „spanyolnátha” influenzajárvány indult ki állati eredetű kórokozóból, vagyis ilyen események történnek, de nagyon ritkán.

Mint elmondta, „sokan azt gyanítják, hogy az állati eredetű járványok gyakorisága megnőhetett azáltal, hogy egyre nagyobb a természet pusztításának a mértéke, a klímaváltozás pedig átrendezi a kórokozókat hordozó fajok elterjedési területeit. Kiszélesedett az az érintkezési front, ahol korábban ember által nem bolygatott állatoknak a kórokozóival is kapcsolatba kerülhetünk, ugyanakkor a pandémiás képességet érintő funkciónyerési kísérletek volumene, és így azok kockázata is nőtt. Az pedig az eredettől függetlenül igaz, hogy az emberi globális közlekedési kapcsolatainak sokkal intenzívebbé válásával bármilyen új kórokozó nagyobb eséllyel tud pandémiát okozni”.

Indokolt-e a „gain of function” kutatások szigorítása?

Müller elmondta, hogy az Egyesült Államok jelenlegi szabályozása olyan kórokozók módosítására vagy előállítására vonatkozik, amelyekre egyszerre teljesül az, hogy hatékonyan terjednek emberekben, illetve súlyos betegséget, magas halálozási kockázatot okoznak – ez azonban egy nagyon szűk kör. A jelenleg tervezett kiterjesztés lényege az, hogy elég legyen a két feltétel közül egynek teljesülnie: vagy nagy eséllyel okozzon halálozást, de nem muszáj, hogy jelentős hatékonyságú fertőzőképessége legyen, vagy pedig legyen elég az, hogy hatékonyan terjed, de nem kell magas halálozási kockázatnak lennie. A biológus szerint ez azért is fontos, mert a hagyományos besorolás alapján a mostani koronavírus sem minősül magas halálozási kockázatú kórokozónak egy olyan ligában, amelyben megtalálható a fekete himlő vagy az ebolavírus is. Müller szerint ebből az következik, hogy még egy nem túl agresszív kórokozó is óriási pusztítást tud véghezvinni, ha nagyon jól tud terjedni – a covidot okozó vírusból is világjárvány lett, és a globális halálozást még úgy is 10 millió fölé becsülik, hogy a védőoltásokkal nagyon sok súlyos megbetegedést sikerült elkerülni.

Az új amerikai szabályozás azonban nem az ilyen kutatások kategorikus tiltását jelenti, hanem csak azt, hogy „szélesebb körben szükséges és indokolt annak a kivizsgálása, hogy a potenciális nyereség megéri-e a kockázatot. Még ebben az esetben sem tiltásról van szó, hanem voltaképp csupán arról, hogy amerikai állami forrásokból ez a kutatás támogatható-e”. Müller szerint sokan szeretnének ennél radikálisabb tiltást, de „nem ez van most terítéken, hanem az, hogy támogassák-e ezeket a kutatásokat, és ez is csak az Egyesült Államokra érvényes. Én a magam részéről örülnék, ha ilyen szabályozás mindenhol lenne a világon, és valóban ebben a tágabb körben, ami jobban lefedi a potenciális rizikót, lenne szükség alaposabb vizsgálatra”.

Kemenesi azt jó ötletnek tartja, hogy tudományos bizottsági szinten vizsgálják a kockázat és a várható haszon viszonyát a kérdéses kutatások esetében: „Ha az emberektől és az orvosoktól elvárjuk, hogy a vakcina beadásánál ugyanezt értékeljék, és erre van egy jól kiforrott szabályrendszer, ami alapján azt mondja a háziorvosom, hogy kockázat-haszon értékelésében neked nagyon megéri a vakcina ez ellen a vírus ellen, akkor miért ne tehetnénk meg ezt a laborok esetében?” A virológus szerint az amerikaiaik mindig élen jártak a biovédelmi megoldásokban, de abból akár probléma is adódhat, ha engednek a társadalmi nyomásnak, ahol nem tud lecsapódni annak a teljes spektruma, hogy ezek a kísérletek miről is szólnak valójában. „Legyen helye a szakmaiságnak, legyenek bizottságok, amik megmondják, hogy ki mit tehet egy megfelelő laborban, és annak valóban nagyobb haszna van-e az emberiségre, mint kockázata. Legyen ilyen, ne mindig a kutató döntse el, hogy szerinte mi a jó, mert a kutató mindig azt fogja mondani, hogy az a legfontosabb, amit ő csinál. De ne legyen az, hogy politizálódik vagy társadalmi szintre helyeződik ez a vita, mert az el fogja rontani, ahogy ez megtörtént az influenzánál is [10 évvel ezelőtt]” – tette hozzá Kemenesi.

Mi van, ha megnehezül ezeknek a virológiai kutatásoknak a lefolytatása?

Kemenesi szerint az Egyesült Államok a kutatásokra fordított összegekben, tudományos tőkében és laboratóriumi háttérben a világ vezető országa. Mint mondta, „ha ők behúzzák a féket, és nem nyúlnak többet olyan vírusokhoz, amikről eddig rendszeresen nyújtottak információt, kutatási eredményeket, és vitték a zászlót a pandémiás felkészülésben, védekezésben, akkor veszítünk egy nagyon komoly szövetségest ebben a harcban”.

A virológus úgy véli, „a probléma az, hogy történik egy ilyen kutatás, és a szenzációhajhász címlapsztorik mindig nagyobb társadalomformáló erők, mint a részletes magyarázatokkal ellátott, tudományosan megalapozott cikkek”. A vuhani virológiai intézettel kapcsolatban is olyan történeteket terjesztenek rémhírként az utóbbi hetekben, amik egyébként a normális labormenedzsment részei – például a szűrőcsere miatti leállás. Kemenesi úgy véli, „ha valami ilyen szinten társadalomformáló erő, akkor végül a társadalom lesz a saját maga fékje a pandémiák elleni küzdelemben”.

Müller lényeges kérdésnek tartja, hogy kinek lehet joga beleszólni ebbe a gondolkodásba. Úgy véli, hogy a globális kockázatot hordozó funkciónyeréses kísérletek szabályozását nem kizárólag a ténylegesen ezzel foglalkozó laborbiológusok véleménye, hanem szélesebb társadalmi konszenzus alapján kellene megalkotni. Hiszen „a fegyvertartás szabályait sem csak a fegyvergyártókra akarjuk bízni – nem kell szakértőként értenem a lőfegyverek működését ahhoz, hogy a kockázatokat megérthessem”. Müller hozzátette, hogy „sajnos a leghozzáértőbb kutatók véleménye is megoszlik abban, hogy a funkciónyerési kísérleteknél mi számít észszerű rizikónak, és mi nem, ami a közvélemény helyzetét sem könnyíti meg”.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: