50 éves mélypontra került a magyar kukoricatermelés, és csak a gazdákon múlik, hogy túlélik-e a klímaváltozást
Régóta zajlik a vita arról, hogy mekkora is valójában az agrárium szerepe a magyar gazdaságban. Lentner Csaba közgazdász szeptember elején azt mondta a Válasz Online-nak, hogy „műromantika az agrárnemzet-önképünk”, és ezt a számok is alátámasztják: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint a mezőgazdasági szektor mindössze 3,2 százalékkal járul hozzá a magyar GDP-hez.
Az idei év azonban megmutatta, hogy az ágazat ennek ellenére jelentős hatással tud lenni a gazdaságra. A bruttó hazai termék volumene 2023 második negyedévében nagyobb mértékben (2,4 százalékkal) csökkent az előző év azonos időszakához képest, mint a covidjárvány első éve óta bármikor, de a súlyos mélyrepülést mérsékelni tudta a mezőgazdaság jó teljesítménye – miközben az ipartól a kereskedelemig szinte minden ágazat teljesítménye csökkent néhány százalékkal, a mezőgazdaságé 67,9 százalékkal nőtt.
Ez a szárnyalás persze leginkább annak köszönhető, hogy a tavalyi súlyos aszály rendkívül rosszul érintette a főbb haszonnövényeket. A kukorica termésátlaga például 2022-ben több mint ötven éves mélypontra jutott – a tavalyi 3,4 tonna/hektáros hozamhoz hasonlót utoljára 1970-ben tapasztaltak a magyar gazdák, a 2000-es években leginkább évi 5-8 tonnás hektáronkénti átlag jellemző. A csökkenés mögött az áll, hogy a földeket felperzselő aszály miatt a termésmennyiség 63 százalékkal maradt el az elmúlt öt év átlagától (a 2,8 millió tonnás tavalyi adatot utoljára 1961-ben sikerült alulmúlni), és a betakarított terület is soha nem látott mértékre, 820 ezer hektárra zsugorodott. A kukorica mellett a betakarított napraforgó és búza 29 és 20 százalékos visszaesése is jelentős.
Ahogy az a Másfélfok klímaügyi szaklap keddi online beszélgetésén elhangzott, a tavalyi aszály is felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire ki van téve a magyar mezőgazdaság az éghajlatváltozás fokozódó negatív hatásainak – Magyarország területének 55 százaléka mezőgazdasági terület, ezt veszélyeztetik a hőhullámok, a megváltozó csapadékmintázatok, az eltolódó vegetációs időszak és az emiatt gyakoribb és erősebb fagykárok.
A nagy kérdés az, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet fenntarthatóvá tenni a mezőgazdaságot úgy, hogy az élelmiszerbiztonság és a termés minősége se kerüljön veszélybe, és megmaradjon az a termelékenység, ami az exporthoz is hozzá tud járulni. A keddi beszélgetésen Fodor Nándor, az Agrártudományi Kutatóközpont (ATK) Mezőgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa mutatta be annak a kutatási projektnek az eredményeit, ami éppen ezekre a kérdésekre kereste a választ.
Bezuhant a kukorica, de megvan a módszer, amivel megmenthetjük
A martonvásári központban 2017 és 2022 között lezajlott, az ATK és az ELTE TTK együttműködésében megvalósult AgroMo projektben számos érintett tudományterület (klimatológia, ökológia, mikrobiológia, agrometeorológia, agrár-közgazdaságtan stb.) képviselői igyekeztek egy olyan modellező szoftvert létrehozni, amely számszerűsíteni tudja a hazai mezőgazdasági termelés jövőbeli alakulását a különböző klímaváltozási és agrárközgazdasági forgatókönyvek függvényében.
Az ilyen előrejelzésekre már csak azért is szükség van, mert az adatok önmagukban csalókák lehetnek. Mint Fodor elmondta, 2011-ben például hasonlóan kevés csapadék esett, mint tavaly, mégsem volt rossz a termés, mivel 2010 ellenben az elmúlt száz év legcsapadékosabb éve volt. A talaj óriási mennyiségű vizet vissza tud tartani, ami megmentette a 2011-es termést, míg a tavalyi évet hosszú aszály előzte meg. Ahogy az alábbi grafikonon is látszik, a 4-5 évente előforduló rosszabb évek és az elmúlt három év zuhanása ellenére a termésátlag növekvő trendet mutat, a kukorica esetében például hektáronként évi 75 kilogrammal.
A legfőbb őszi haszonnövényünknél, a búzánál és a kukoricához hasonlóan tavaszi vetésű – így az aszálynak jobban kitett – napraforgónál szintén növekedik a termésátlag, még a siralmas 2022-es számok után is. A hosszú távú növekedés Fodor szerint azt jelzi, hogy az emberi tevékenység (növénynemesítés, agrotechnikai fejlődés) egyelőre ellensúlyozni tudja a klímaváltozás egyre negatívabb hatásait.
A kutató elmondta, a 21. század mezőgazdaságának legnagyobb kihívása a hatékonyság növelése a csökkenő erőforrások mellett, aminek több módja is lehet, a vertikális gazdálkodástól a fotoszintézishez szükséges fények optimalizálásáig, de az AgroMo projektben az adatalapú megközelítést vizsgálták. „A hatékonyságot úgy is fokozhatjuk, hogy egyszerűen egyre jobban megismerjük azt a termesztési környezetet, amit szeretnénk kimaxolni” – mondta Fodor.
A GitHubon szabadon elérhető AgroMo a magyar mezőgazdasági rendszer működését szimulálja térben, több lehetséges léptékben (parcella, farm, regionális és nemzetgazdasági szinten), az alábbi ábrán illusztrált komplex talaj-növény rendszer matematikai modelljeinek felhasználásával.
A klíma-, talaj-, növény-, agrotechnikai és agrárközgazdasági adatok alapján futtatott szimulációk két legszembetűnőbb tanulsága, hogy az őszi vetésű növények hozama várhatóan növekszik, a tavaszi vetésűeké pedig csökken a klímaváltozás előrehaladtával.
Az egyes klímamodellek szerint az évszázad végéig 4,5 Celsius-fokkal is megemelkedhet az éves középhőmérséklet Magyarországon, és így a hőségnapok száma is jelentősen nőhet: ma évente körülbelül 40 napot töltünk kánikulában, de ez 2100-ra akár a 73 napot is túllépheti. Ez a növekedés azonban fokozatosan történik majd, amit a búza vagy a kukorica hozamváltozásának szimulációja is jól mutat két különböző időszakban.
A kutatók hatástanulmánya szerint azonban „megfelelő alkalmazkodási stratégiával a kukorica termésszintjei gazdaságosan növelhetők”. Ilyen adaptációs technika lehet az, ha három héttel korábban (április közepe helyett március végén) vetik el a kukoricát, ha aszálytűrőbb fajtákat nemesítenek, vagy ha – bizonyos területeken – öntözik a földeket. Ha mindhármat bevetik egyszerre, az évszázad végére nemhogy csökkenne, hanem jelentősen növelhető lenne a termés.
Elöregedik a magyar gazdatársadalom, de a nagy cégeké a jövő
Egy-egy növény sebezhetősége rávilágít arra is, hogy monokultúrákat már nem éri meg fenntartani. Ezt Martonvásáron is tesztelik: „Vannak parcellák, ahol évtizedek óta monokultúra van, és vannak mellette klasszikus és modernebb vetésforgós kísérletek. Hosszú távon a monokultúra sosem nyerő” – mondta Fodor. Az agrárium szerkezetének változása egyébként elősegíti az ehhez való alkalmazkodást, a magyar gazdaságok ugyanis koncentrálódnak: a KSH friss adatai szerint az elmúlt három évben közel 20 százalékkal csökkent a hazai agrárgazdaságok száma (196 ezerre), miközben nőttek a birtokméretek. Fodor szerint „egy nagy gazdaságban meg tudják csinálni, hogy tavaszi vetés van a terület felén, őszi a másik felén, és ha az aszály miatt a tavaszi el is száll, még mindig ott van az őszi”, de már nincs is olyan nagygazdaság, ahol erre a képzett szakemberek ne figyelnének.
A KSH jelentése alapján a magyar mezőgazdász társadalom idősödik és fogyatkozik – a birtokok csökkenő száma és a gazdaságok vezetőinek életkor szerinti megoszlása legalábbis erre utal. Ez azonban Fodor szerint nem jár azzal, hogy az idős gazdák egyre nagyobb aránya miatt megáll az innováció, hiszen egyre koncentráltabb a szektor, és az azt uraló nagygazdaságok felelős döntéseit már szakértői csoportok (növényorvosok, agronómusok stb.) segítik, ráadásul a kutató tapasztalata szerint a nagy cégeknél az idősebb vezetők körül mindig van egy fiatalabb csapat, akik alkalom adtán tovább tudják vinni az átvett tudást.
Kell-e tehát attól tartani, hogy veszélybe kerül az élelmiszerbiztonság Magyarországon a klímaváltozás miatt? Fodor szerint a modellek és az ATK kísérletei azt mutatják, hogy nem – az őszi vetésű növényekre pozitív hatással lesz a változó éghajlat, a tavasziak negatív trendjét pedig ellensúlyozni tudja az emberi hozzáadott érték, a fejlődő agrotechnika. „A trendek mindig a múltra támaszkodnak, de én azt gondolom, hogy ameddig kellő hozzáértéssel, ambíciókkal és olyan hajlammal lép bele az ember ebbe a folyamatba, hogy nem leuralni akarja a rendszert, hanem tényleg uralni, gondoskodni róla, és komolyan veszi azt, hogy az unokáinktól kaptuk kölcsön, akkor a jelenlegi adatok szerint fenntartható ez a termelési színvonal, tehát nem lesz gond Magyarországon” – mondta a kutató. Mint hozzátette, ezt szigorúan a mezőgazdasági környezetre lehet alapozni, vagyis ebben a számításban nincs benne az, hogy kapunk-e elég nyersanyagot, energiahordozót kívülről, vagy hogy milyen lesz a viszonyunk a szomszédos államokkal – ezek és más politikai tényezők még jelentősen befolyásolhatják a mezőgazdaság jövőjét.
Belvizet visszatartani, árvizet hasznosítani
A precíziós mezőgazdálkodás persze csak egy módszer a sok közül, amit a többi megközelítéssel (ökológiai és vertikális gazdálkodás, permakultúra) együtt, párhuzamosan kell használni, attól függően, hogy az adott helyi környezethez mi illeszkedik a legjobban. Ahogy azon is rengeteg múlik, hogy miként tudunk gazdálkodni a fogyatkozó vízkészletünkkel, hiszen globális átlagban az édesvízkészlet 70 százalékát a mezőgazdaság használja fel, miközben egyre szárazabb idők előtt állunk.
Koncsos László vízépítő mérnök, a BME tanára már évtizedek óta vizsgálja a mezőgazdaság szempontjából különösen fontos Alföld vízhelyzetét, és az erre alapozott megoldási javaslatait legutóbb a Magyar Természetvédők Szövetsége múlt heti online eseményén ismertette. Mint elmondta, régóta tudjuk, hogy gondok vannak az Alföld hidrológiai mérlegével, a tenyészidőszaki vízhiány több köbkilométerre rúg évente, miközben a Tisza vize óriási mennyiségben, hasznosítás nélkül száguld át az országon.
A hidrológiai modellek ráadásul azt mutatják, hogy 2100-ig szinte mindenhol csökken a talajvíz szintje, akár több méterrel is. Azon a 20 ezer négyzetkilométeres területen, ahol a Tisza vízkészletei biztosítani tudnák a természetes pótlást, éves szinten 1 köbkilométer talajvíz hiányzik majd az évszázad végére. Egy 2006-os kutatásban több mint 30 olyan mélyfekvésű területet azonosítottak a Tisza-völgyben, ami különösebb töltésépítés nélkül képes jelentős mennyiségű vizet megtartani a tájban. Össztérfogatuk a Balatonnál is nagyobb, 2,5 köbkilométer, és ezeket a kisebb-közepesebb árhullámok egyaránt képesek elönteni – lakott települést nem érintenek, aszályos-belvizes területekről van szó.
Ehhez képest Koncsos szerint a magyarországi vízgazdálkodásban még mindig olyan módszerektől várják a csodát, amikről már kiderült, hogy nincs sok hasznuk: a belvízvisszatartás mennyiségileg elégtelen eszköz, az öntözéshez kivezethető kisvízkészletek a klímaváltozás következő áldozatainak tűnnek, de még a duzzasztóművekről is kiderült, hogy nem oldják meg a talajvízszint-süllyedés problémáját. Az egyetlen megoldás így az árvizek hasznosítása – vagyis nem elég a vizet visszatartani, az árvízi víztömeg egy részét is ki kell vezetni a tájba.
A szemléletváltást két eszközzel lehet kikényszeríteni: szabályozással és ösztönzéssel – utóbbit tűzte ki célul a Közös Agrárpolitika 2023–2027 támogatási rendszer. Mint Gyenes Adrienn, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara szakpolitikai szakértője elmondta, a gazdálkodóknak az a legfontosabb, hogy a tevékenységük megtérüljön számukra, ami két módon lehetséges: ha a bekerülési költségek csökkennek, vagy ha magasabb áron tudják értékesíteni a termést. Az előbbi többek között úgy érhető el, ha jó állapotban tartják a talajt, ehhez azonban fejleszteni kell a természetes és mesterséges vízvisszatartást és vízpótlást támogató rendszereket.
Az idén elindult új agrártámogatási időszakban már megjelenik az uniós szemlélet: a 2027-ig az agrár-élelmiszeriparra és erdészetre költhető 7500 milliárd forint 40 százalékát valamilyen zöld intézkedésre kell fordítani. Ennek érdekében bővítették a támogatható terület fogalmát, így már nem áll a gazdálkodó érdekében, hogy az agroökológiai jelentőségű területeket beszántsa, és levezesse a vizet, mert ugyanúgy megkapja majd az alaptámogatást az ilyen területek (mezővédő fasorok, kis vizes élőhelyek) után. Emellett hosszú távú támogatást kínálnak olyan nem termelő beruházások (méhlegelő, erózióvédelmi sáv, füves mezsgye, vizes élőhely) vagy agrár-erdészeti rendszerek (mezővédő fasor, fás legelő) létesítésére és fenntartására, amik elősegítik a földhasználatváltást és az élőhelyek helyreállítását, vagy víz-, környezet- és klímavédelmi célúak.
„A megfelelő talajgazdálkodás a gazdálkodó elemi érdeke, hiszen ha a talajéletet javítjuk, akkor a talaj vízbefogadó képességét is javítani tudjuk. Az intenzív, nehézgépekkel és vegyszerekkel folytatott szántóművelés a talajélet csökkenésének irányába mutat. Ehelyett olyan talajregeneráló, folyamatos takarást biztosító megoldásokat kellene alkalmazni, amik a talajéletet helyreállítják, a humusztartalmat gazdagítják” – mondta Kajner Péter, a WWF Hungary Élő folyók programjának szakértője. Ő szintén a Tisza-völgy mélyártereit javasolja megoldásként, hiszen az egyenként legalább 20 millió köbméteres kapacitású területek határvonalai a terepi adottságokat követik, vagyis sok töltésre és új vízépítési műtárgyra nem lenne szükség, így több mint 200 hektáron lehetne tárolni a Tisza többletvizét: „Ez már nagyságrendileg képes lenne kezelni a szárazodás problémáját, de ez túlmutat a jelenlegi paradigmán.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
