Freund Tamás MTA-elnök azt mondja az Info Rádióban, hogy nem érte vagyonvesztés az MTA-t azzal, hogy a kormány a piaci árnál jóval olcsóbban vette meg az összes ingatlanát. Merthogy 2007-ben az MTA ezeket ingyen kapta meg, és amúgy is nehéz megmondani, mennyit érnek, hiszen nem piacképesek, mert csak egy adott célra lehet őket használni, és lakottak. Innen nézve tehát az, hogy az MTA közgyűlése 182 igen szavazattal, 141 ellenében elfogadta, hogy a becsült érték körülbelül 60 százalékáért, 80 milliárd forintért az MTA ingatlanvagyona úgy, ahogy van, az államra szálljon, sikertörténet. Hiszen az állam ezeket továbbadja a HUN-REN-nek és mindenkinek jó lesz. A kérdés persze csak az, hogy mit nevezünk ma államnak.

Magyarországon leginkább a kormányt nevezzük államnak. Kormánynak pedig a pártot nevezzük. Pártnak pedig a családot nevezzük, a Magyar Bálint-i értelemben vett, fogadott politikai családot, meg a köznapi értelemben vett családot. Úgyhogy nem tudni, hogy egy-egy ilyenféle tranzakcióban az állam tulajdonképpen kinek az érdekét képviseli. A HUN-REN irányító testületének elnökét és tagjait először a miniszterelnök nevezi ki – ki más? –, ők meg majd üresedés esetén választanak új tagokat, így tehát biztosítva lesz a párt, azaz a család jelenléte, akárki legyen is kormányon a jövőben. A 80 milliárdot az állam természetesen nem fizeti ki, honnan is lenne most ennyi pénz – kérdezi maga Freund is az Info Rádión. Az MTA a vételárból 69 milliárd forinthoz majd csak 2027-ben juthat hozzá, addig azt állampapírban kell tartania, az ingó vagyonért pedig pénzt sem kap. Fontosabb célokra persze akad azért pénz: összesen vagy 700 milliárd lesz a vége annak a tranzakciónak, amelynek során az állam (a kormány, a párt, a család) megveszi a szűkebb család által épített ingatlanokat, hogy oda majd állami (kormányzati, családi) hivatalok költözzenek. Ez az összevetés nem kerül elő az Info Rádióban, hogyan is kerülne, nevezett rádiót megvette az MCC. A magát „a Kárpát-medence legjelentősebb tehetséggondozó intézményének” nevező Fidesz-fiókszervezet a fél könyvpiacot már felvásárolta, most ezek szerint médiaportfóliót épít, az nagyon kell egy tehetséggondozónak. Az Info eddig sem volt a vitriolos kormánykritika viperafészke, most pedig majd a család rádiójává válik, olyasmivé, mint a Dankó, csak nem sírnak a hegedűk, nem öblöget a klarinét.

Hogy ez az egész most majd mi lesz, az nem világos, Gulyás Balázs HUN-REN elnök úgy foglalta össze, hogy nem kell aggódni, mert nem alapítvány lesz, hanem olyasmi, „ami három szóban fejezhető ki: magyar kutatási alapítvány”. Na most, az egyetemeket az alapítványi struktúra, a KEKVA-k, azok összetétele és az egyetemi autonómia súlyos csorbítása miatt zárták ki az Erasmus és Horizont programokból. Hogy a HUN-REN majd miből záródik ki, az is egyre világosabban körvonalazódik. Arról épp a Qubit írt, hogy a fiatal hazai kutatók 40 százalékát máris hátrányosan érintette az Erasmus+-pénzek befagyasztása, de emellett egyre gyakoribb, hogy magyar kutatóműhelyekkel nem akarnak együtt pályázni külföldi műhelyek, mert úgysem lehet velük nyerni. A 182 igen szavazat leginkább ennek fényében (azaz sűrű sötétjében) érdekes.

Közben annyira nincs pénz semmire, ami nem a család, hogy a kormány elkezdett pedálozni az Erasmus- és Horizont-pénzekért, csak az EU kevésbé naiv, mint a 182 igennel szavazó, nem ette meg az itt-ott megreparált KEKVA-törvényt. Még a lex CEU-t is eltörölték, hogy minden jobban nézzen ki, csak hát ettől még rosszabbul néz ki, mert ezzel lényegileg beismerték, hogy célzottan a CEU-ra íródott. Egyáltalán: minden egyre rosszabbul néz ki a felsőoktatási, akadémiai és kulturális intézményrendszerben.

Pedig rengeteg ötletük van még. Az év elején Csák János kulturális miniszter grandiózus tervet készített, amely egyetlen hatalmas piramisba szervezte volna az összes olyan kulturális intézményt, amely közpénzt használ. Így teljesen kontrollálhatóvá és irányíthatóvá vált volna a rendszer, hiszen ebben a piramisban kulcsszerepet kaptak volna a „kultúrstratégiai intézmények”, és az ott lévő párthű, vagy legföljebb neutrális vezetők, így biztosítható lett volna, hogy például a legtávolabbi könyvtár polcaira se jusson olyan kötet, a legkisebb kőszínházban se kerüljön színre olyan darab, amely esetleg nem egyezik a párt ízlésével. Mindazonáltal fölösleges volt az elővigyázatosság, a magyar kulturális intézményrendszerben már rég sikerült a minimálisra csökkenteni az autonómia igényét, kritikus hangok csak elvétve hallatszódnak, felforgató jellegű produkciókat, harcos kiállásokat, meredek állításokat nagyítóval kell keresni. Mindenki rendesen viselkedik. Nem lengenek ukrán zászlók a kultúra intézményein, mint a környékbeli országokban, se szivárványosak (de hát nálunk uniós zászlók se nagyon lengedeznek semerre), a közkultúra színterein nincsenek éles viták az izraeli-palesztin konfliktusról, mintha ezek nem is a mi ügyeink volnának, mintha a kulturális intézményeknek eszükbe se jutna, hogy akár állást is foglalhatnának, illetve maga a művészet nem pontosan ilyen típusú morális, politikai, emberi kérdésekről szólna.

Csák közben már nem miniszter, a nagy piramis terve sem valósul meg egyelőre. Helyére Hankó Balázs érkezett, aki sietett leszögezni, amit Szabó László már leszögezett, miután Orbán Viktor már leszögezte, hogy a magyar kulturális termékeknek azt kell közvetíteniük, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”. Hogy kinek mi a legjobb dolog a világon, az persze egyéntől függ, kinek a mákos bejgli, kinek a heavy metal. Hogy magyarnak lenni jobb-e mint belgának vagy észtnek, azt pedig nem tudom, én eddig még csak magyar voltam, se belga, se észt. De a kulturális termékektől nem azt várom, hogy arról győzködjenek, hogy az a legjobb, ami én (merő véletlenségből) már eleve is vagyok. Sőt, azt sem várom tőlük, hogy termékek legyenek. Nem fogyasztani szeretném őket ugyanis, hanem, hát, hirtelenjében nem jut eszembe megfelelő ige erre, leginkább találkozni szeretnék velük, egy könyvvel, egy színházi előadással, egy műtárggyal, és majd kezdünk egymással valamit.

Meg is érkeztünk a fogyasztáshoz. Novemberben Demeter Szilárd nagyívű dolgozatot tett közzé Legelőből hazát címmel, amely a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK) koncepciója, fejlesztési stratégiája. Merthogy a nagy piramis, amint fentebb jeleztük, nem épült meg, megépült viszont egy kisebb, júliusban megalakult az MNMKK, hat múzeummal és számos tagintézménnyel. Ezek a tagintézmények először is felvették nevükbe a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ nevet, és így igen tekintélyes nevek jöttek létre, mint például: Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Magyar Nemzeti Múzeum Alsóvár – Salamon-torony, a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának kiállítóhelye. De lehet rövidebben is használni: MNMKK MNM Alsóvár – Salamon-torony, az MNM Mátyás Király Múzeumának kiállítóhelye. Ez a memoriter egészen meghökkentő módon a Salamon-tornyot jelöli. De a koncepció nem csak ennyiből áll. Van itt számos valóban hasznos és megszívlelendő elképzelés, amely nem mellesleg a centralizálást is igyekszik alátámasztani. Összevonható tevékenységek, közös bevételszerzési lehetőségek, digitalizáció, fizetésemelés (!), ami természetesen örvendetes, az intézmények összekötése, az együttműködésük jobb kihasználása. Ez mind nagyszerű. Fölbukkannak persze fura mondatok. „Európa gondolatként világformáló erő, az Európai Unió beszűkült tudatállapot” – írja a szerző, hát, nem tudom, a határok nélküliség éppen tágasságot jelent, ez pedig nagyjából a legjobb dolog, ami történt 1989 óta, ha kívül volnánk, akkor a magyar világ az orosz elnök atyai jó barátságára szűkülne le. Aztán van itt olyan, hogy „a nemzetközi együttműködések kiépítése során olyan partnerségek kialakítására törekszünk, amelyek szakmai fölényt és gazdasági előnyt biztosítanak számunkra”. Itt egy pillanatra beköszön az ajtón a kultúrfölény, amellyel már befürödtünk párszor, meg az előnyszerzés, az a görcsös igyekezet, hogy a partnerségben nekünk mégis jó lenne valahogy lenyomni a másikat. Bőven elég volna most csak visszakerülnünk a térképre, amelyről a kormány 14 év alatt eltüntette szinte az egész magyar kulturális közintézményi rendszert.

Az is ebben a dolgozatban szerepel, hogy „a közgyűjteményi szektor egyik legsúlyosabb problémája jelenleg a szakemberhiány és a szakmai utánpótlás biztosításának kihívásai”. Amellett, hogy ezt az említett fizetésemeléssel jelentős részben orvosolni lehetne, nincs odaírva az sem, hogy ez a hiány éppen az elmúlt másfél évtized kulturális és oktatási politikája miatt keletkezett. Nagyon sok ember választotta ugyanis azt, hogy a magyarságát (hiába a világ legjobb dolga) másutt éli meg, kicsit nyugatabbra, ahol több fizetést kap és nem próbálják meggyőzni arról, hogy azt sem tudja, milyen jó neki.

Demeter „nehéz magyarságról” ír, Emmanuel Lévinas nyomán, aki nehéz szabadságról beszél, difficile liberté vagy difficult freedom, ha próbálnánk utánanézni. Leegyszerűsítve, a felelősségről. Ezzel nem is volna gond, a szabadság nehéz mámora éppenséggel Esterházytól is ismerős lehet (ő Ottlik kifejezését parafrazeálja), de a „nehéz magyarság” mögött lévő gondolat, hogy (ha jól értem), fel kell nőni, méltóvá kéne válni valamihez, az már problematikusabb egy közintézményi vezetőtől. Fel vagyunk nőve ugyanis. Amellett persze, hogy maga a kép is fura, súlyos, szürke eget látok, móriczi horizontokat, a sárban csorda cammog, a távolból egy C-re hangolt gitár ólomnehéz akkordjait hozza a szél. Végre felnőttnek kellene tekinteni a magyar népességet, amelyet másfél évtizede obskúrus rémmesékkel riogatnak, és persze a magyarság mellé a szabadságot is vissza kellene hozni a tájképbe. Demetertől persze nem várnánk, hogy figyelembe vegye az alapvető kondíciókat, vagyis hogy a szabadság intézményes garanciái hiányoznak az országban, így a kultúracsinálásban is. Csak felhívnánk a figyelmet, hogy így nehéz lesz (valóban difficile). Meg az is kérdés, hogy – és itt csatolnánk vissza a fogyasztáshoz – miért írja, hogy passzív fogyasztókból kultúrahordozókká kellene válnunk. Az a helyzet, hogy mindenki kultúrahordozó. Sanyi is, a KIX-ből, az utóbbi évek talán legfontosabb magyar dokumentumfilmjéből, hiszen, amikor a IX. kerületi utcagyerek tüntetőtáblával vonul fel, amire ráírja: „Azt rajzolok, amit akarok!”, akkor a saját kultúrája szabadságáról beszél. Még ha nem is feltétlenül tud róla.

A KIX persze éppúgy nem az NFI támogatásából készült, mint egy csomó más fontos film idén (és tavaly és bármikor). Pedig nagyon is a nehéz magyarságról szól. Míg például a Most, vagy soha valami egészen másról, a politikai felhasználásra készült, processzált magyarságról, amelyből épp Sanyi van kihagyva, meg mindenki más, aki nem fér bele a kampánycélú, idealizált magyarságképbe.

Legelőből hazát, írja Márai Sándorra hivatkozva Demeter, a dolgozata címében. Ha most körülnézünk, mintha éppen fordítva lenne, sikerült mindent, ami hazává tesz egy helyet, lelegelni. Közoktatás, felsőoktatás, kultúra, kulturális örökség, tudomány: gyors ütemben legeli le a politikai család. A világért sem birkázni szeretnék itt, dehogy. Csak a dolog úgy áll, hogy most már nem maradt mit lelegelni, lenyelni, már nincs min kérődzni sem. Persze az ingatlanvagyonban azért rejlenek még tartalékok. Az is az idei év krónikájához tartozik, hogy a hivatali apparátusból egyetlen ember, egy műemlékvédelmi szakember kiállt a nyilvánosság elé és elmondta, hogyan veszik semmibe a hatalom figurái az ország örökségvédelmi jogszabályait. Meg azt is, hogy milyen stílusban tárgyalnak a közhivatalnokokkal, ha azok vonakodnak teljesíteni az akaratukat. Azonnal kirúgták, hogy lehetőleg senki másnak ne jusson eszébe kibeszélni a rendszerből, játszani a brechti jó embert. A TASZ és a Helsinki Bizottság kelt a védelmére jogi szempontból, meg az MTA művészettörténeti bizottságának tagjai szakmai, emberi, kollegiális értelemben. Szakszervezet ezidáig egy sem.

Ami azt illeti, biztonságos helyek, szabad terek egyre kevésbé vannak a kultúra számára. Budapestről egy darabig azt gondolhattuk, ilyen hely. Az idei önkormányzati választások nyomán azonban úgy tűnik, leginkább csak akkor és addig van koncepció, szándék és esélyteremtés, amíg a választási kampány tart. Még ha itt-ott a kerületekben, szigetszerűen létezik is ilyesmi, a Fővárosnak se elképzelése, se energiája, se pénze nincs erre. A kultúra, legalábbis abban a jelentésében, hogy az gyakorlatok, napi praxisok, létmódok összessége, amely képes megváltoztatni egy város arcát, itt sem lényeges. A kritikus kultúra képviselői, akiknek pedig tényleg vannak tapasztalataik a nehéz magyarságról, valahogy majd csak elvegetálnak a következő kampányig.

Az év végén Budapest egyik emblematikus épületét, az egykori Tőzsdepalotát, későbbi MTV székházat Tiborcz István alapkezelője vette meg. A ház a Blade Runner 2049 egyik fontos helyszíne volt, és tekintve, hogy egyre több disztópiát, meg pszeudo-történelmi horror-fantasy-t forgatnak hazánkban, ebben azért jelentős potenciál volna még. Semmilyen befektetésre nincs szükség, csupán Hegyeshalomnál kellene egy csapó, és valaki kiabálja be: kamera forog, tessék!