„Meglepetés zápor és zivatar Kiskunmajsa közelében. Bár a modellek számoltak összeáramlással, csapadékra nem igazán volt kilátás, de ettől szép az időjárás, hogy néha történnek ilyen dolgok is” – jelentette május 1-én délután a MetNet ügyeletese a Facebookon. A derült égből lecsapó kiskunmajsai felhőszakadás, pontosabban a „semmiből” keletkező zivatargóc lehet a véletlen műve, vagy a klímaváltozás számlájára elkönyvelt időjárási anomália, de azt sem lehet kizárni, hogy a lokális légköri konstellációt alakító felszíni viszonyokban történt a csapadékképződésnek kedvező változás.

link Forrás

Hogy a május elsejei meteorológiai meglepetéshez akár az alföldi város határában mindössze két hónapja létező tónak is köze lehet, azt a korábbi cikkünkben bemutatott Kiskunmajsa-Marispusztai Vízörzők vezetője osztotta meg Facebook-oldalán. A posztban idézett meteorológus arra a kérdésre, hogy a „vízvisszatartás mennyiben járulhatott hozzá a majális napi záporhoz (zivatarhoz)”, azt válaszolta, hogy volt szerepe a 2 hektáros felszínről „párolgó nedvességnek, de nem döntő”. A hozzájárulás mértékét szerinte csak „utólagos modellszámításokkal” lehetne igazolni, mivel „annyira helyi dolog volt”.

Megtartó közösség

A „helyi dolgot” maroknyi elkeseredett, de elszánt gazdálkodó álmodta meg tavaly decemberben. Arra szövetkeztek, hogy a Qubiten öt évvel ezelőtt részletesen bemutatott természetközeli beavatkozással tartják meg a vizet a mára szinte teljes egészében félsivataggá száradt alföldi Homokhátság közepén, a kiskunmajsai Marispusztán. Ehhez idén február elején a helyileg illetékes vízügyi hatóság segítségével a közeli fürdő és kertészet lehűtött és tisztított termálvizét jóval távolabbra elvezető csatornából kivezetve elárasztottak két hektárnyi, mélyen fekvő, gyep-legelő besorolású mezőgazdasági területet.

A legmélyebb pontján is csupán 80 centiméter mély időszakos vízborítás elsődleges célja, hogy a szomszédos gyepeket, legelőket, kaszálókat és szántókat a lehető legtermészetesebb módon, és nem mellesleg optimális mértékben lássa el vízzel – a talajba szivárogva alulról, a felszíni párolgás okán a lokális mikroklíma nedvesítésén keresztül, harmatként kicsapódva pedig felülről.

Szolnoktól délnyugatra, a Gerje és a Körös-ér nevű vízfolyások között elterülő jászkarajenői pusztákon Németh András ökológus vezetésével civil önkéntesek jóval kisebb léptékben ugyan, de tavaly nyáron sikeresen próbálkoztak a víz tájban tartásának ősi, kézi erővel is megvalósítható módszerével. Ez tulajdonképpen a 19. század közepéig a hegyvidékek kivételével nemcsak a folyóvölgyekben, hanem valamennyi vízjárta határban művelt egykori fokgazdálkodás modernizált változata, és a természeti ciklusokhoz igazított időszakos vízborítással operál.

Durvuló vízhiány

Bár laikus szemmel az idei csapadékos május elegendő volt az aszályos ősz és tél ellensúlyozására, a magyarországi talajok vízhiánya több mint aggasztó. A HungaroMet talajnedvesség-térképei igazolják azt a tudományos tételt, miszerint a paradigmaváltó tájhasználattal visszaállított vagy létrehozott vizes élőhelyek jelentik az egyetlen hatékony védelmet az egyre sűrűbben érkező aszályokkal szemben.

A talajok felső termőrétege mára kórosan kiszáradt, de a vegetáció által elérhető mélységben sem rózsás a helyzet.

A vízhiány immár nemcsak a hagyományosan szikkadt Homokhátságon és a Duna-Tisza közén általános, hanem az ország teljes területén. Az érintett szakterületek és tudományágak képviselőt tömörítő Vízválasztó Mozgalom ezért is sürgeti a hibás vízgazdálkodás teljes átalakítását.

Úgy tűnik, már csak a másfél évtizede regnáló jelenlegi kormányzaton múlik, hogy sikerül-e megállítani Magyarország – az éves GDP mintegy 3 százalékát felperzselő 2022-es, bibliai léptékű aszály során megtapasztalt – totális kiszáradását.

Esőcsináló 1x1

A vonatkozó magyarországi kutatások szerint a mélyművelés nyomán csupaszon maradó talajfelszín ugyanis gyorsan felmelegszik és kiszárad, a szél és csapadékerózió akadálytalanul viszi el. A tájból ezzel eltűnik a hőmérséklet- és páraszabályozó, lassú párolgás lehetősége, majd a szelek által felkapott por még az esők kialakulásának lehetőségét is csökkenti.

A nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás eltüntette az agrártájakról a természetes fás társulásokat és az időszakos vízállásos területeket is. Ez azért jelent gondot, mert így a klímaváltozás által felbolygatott nagy hidrológiai ciklusok negatív hatásait nem képesek ellensúlyozni a lokális csapadékeloszlásban kulcsszerepet játszó kis vízkörök sem. Márpedig a szentpétervári orosz Atommagfizikai Intézet kutatói, Viktor Gorskov és Anasztázia Makarijeva által 2006-ban kidolgozott, négy évvel később terepi kutatások eredményeivel alátámasztott elmélet szerint az erdős növénytársulások biotikus pumpaként szivattyúzzák a nedves légtömegeket, így a csapadékfelhőket saját maguk fölé.

Hasonló eredménnyel működik az a mechanizmus, amelyet Timár Gábor és Székely Balázs, a Geofizikai és Űrtudományi, valamint Jakab Gusztáv, a Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék munkatársai tavaly mutattak be a Land folyóiratban megjelent elemzésükben. Az ELTE kutatói a geodinamikától a talajtanon át a meteorológiáig számos szakterület szakirodalma alapján összegezték, mitől volt annyira nehéz 2022 nyara az ország keleti részén, és javaslatot is tettek a megoldásra. Megállapították, hogy a légkörből a legtermészetesebb dolgok egyike, a víz – a szokatlanul erős szárazság miatt a zivatarok kialakulásának egyik feltétele, a felszín közeli párás légréteg – hiányzott. Emiatt a nyári csapadék nagyobb részét adó zivatarok elmaradtak, tovább súlyosbítva a helyzetet, vagyis egy többhetes időszakban kizárva újabb viharok kipattanását.

Az ELTE kutatói már tavaly azt javasolták, hogy az Alföld valamennyi erre alkalmas, de legalább egy megyényi területén vissza kell állítani a vizes élőhelyeket, a réteket-legelőket, sőt ezekre a helyekre a téli időszak és a hóolvadás többletvizeit el is kell juttatni máshonnan is. Ezen felül minden eszközzel támogatni kell a nyári időszakban jól párologtató növényzet visszatelepülését, szerintük csakis ez garantálja, hogy ismét lehessenek zivatarok a szélsőséges aszályos években is. Ezek a „párologtató területek” az Alföld legalacsonyabb zónáiban, a mezőgazdaságilag legkevésbé értékes, alacsonyabb „aranykorona értékű” földekből alakíthatók ki, ahol a talaj amúgy sem optimális a szántóföldi művelésre. Vagyis olyan helyeken, mint amilyet a saját elhatározásukból összefogó, közösségként működő marispusztaiak meg is csináltak.

Az elmélet kristálytiszta gyakorlati igazolása, hogy a kiskunmajsai határban a februári árasztás után szűk két hónappal robbanás szerűen nőtt a biodiverzitás, rohamtempóban regenerálódik a pusztai ökoszisztéma, ekkora fajgazdaság a vízőrzők szerint 30 éve nem fordult elő errefelé. Az alábbi videókban láthatók a Kiskunmajsa-Marispusztai Vízőrzők friss felvételei, Nagyapáti Oszkár jóvoltából:

link Forrás

link Forrás

link Forrás

link Forrás