Az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testületének legfrissebb prognózisa szerint a Kárpát-medencében is tombolhatnak olyan, időnként Kanada déli régióiban pusztító, percek alatt egész településeket felperzselő erdőtüzek, amelyeknek száz kilométerekre terjedő füstje két éve marsi tájjá változtatta New Yorkot.

A Brit Columbiai Vadvédelmi Szövetség (BCWF) két éve indított élőhely-helyreállítási programjának egyik deklarált célja a hőhullámok és a csapadék egyenlőtlen eloszlása miatti szárazság okán a mérsékelt övi vegetációban is egyre gyakoribb erdőtüzek kialakulásának megakadályozása, terjedésének korlátozása. A tűzvédelem ugyan alapküldetése a 10 ezer vizes élőhely címen (10,000 Wetlands Project) meghirdetett rekonstrukciós projektnek, de gyakorlatilag ugyanarra az ökológiai srófra jár, mint a magyarországi Vízválasztó Mozgalom szakmai koncepciójában szorgalmazott, a jászkarajenői és marispusztai civil vízőrzők által kicsiben és helyben megvalósított természetközeli aszályvédelem. A lényeg mindkét esetben a víz tájban tartása.

Hódsors

Brit Columbia tankönyvi példája annak, hogy minden vadregényessége ellenére miként vesztheti el ökológiai funkcionalitását egy gazdasági termelőegységgé alakított táj. Az erdei életközösségek felszámolását már az első telepesek megkezdték, az erdőírtások, bozóttisztítások, a vízi szállítást megkönnyítő folyószabályozások és a szántóterület növekedését szolgáló láplecsapolások eltüntették azt az eredeti ökoszisztémát, amelyben az Észak-Amerikában honos kanadai hódok (Castor canadensis) évmilliókon át gondoskodtak a lokális vízháztartás egyensúlyának fenntartásáról. Csakúgy mint a mostanra sokak szerint túlságosan is jól sikerültnek mondott magyarországi visszatelepítési program eurázsiai hódjai (Castor fiber), ezek az állatok is tágabb élőhelyük ökoszisztéma-mérnökeként szabályozzák a lokális hidrológiai folyamatokat, ezzel hatással vannak az élettelen környezetükre is.

Brit Columbiából a 21. század elejére a prémvadászat, valamint a várakkal tarkított kiterjedt gátrendszert felszámoló vízügyi infrastruktúra kialakítása csaknem teljesen kiirtotta hódokat, a megmaradt kis létszámú populáció pedig egészen a közelmúltig leginkább csak bosszúságot, vagy éppen kárt okozott az antropogén ökoszisztémától idegen viselkedésével.

A hivatásos természetvédők, vadbiológusok és a BCWF-hez hasonló civil szervezetek kitartásnak köszönhetően az elmúlt években egyre többen ismerik fel, hogy inkább örvendetes, ha egy hódkolónia megtelepedik valahol, az általuk helyreállított ökológiai funkciók pozitív hatása már rövidebb távon is érvényesül ugyanis.

Hódélet

Ismert, hogy a monogám hódok nőstényei évente átlagosan két-négy utódot hoznak világra, a hódkolóniák pedig a szaporodó párból és az első-másodéves utódaikból állnak. 20-24 hónapos koruk között a fiatalok a családi revírt elhagyva saját területet foglalnak maguknak. Egy hódcsalád jellemzően territoriális jellegű, 0,5 és 20 négyzetkilométer közötti területet birtokol a táplálékforrás nagyságától és a környező hódpopuláció sűrűségétől függően. Az is ismert, hogy bár a lassabb folyóvizeket kedvelik leginkább, nincs bajuk a tavakkal vagy zártabb és vizes élőhelyekkel sem, ha pedig úgy adódik, megtelepednek a vízelvezető árkokban és záportározókban is. A hódgátak a lefolyás lassítása mellett menedékként is szolgálnak, a duzzasztó és lassító funkciót ellátó kiterjedt hódvárak pedig az utódnevelési és védelmi célok mellett raktárként szolgálnak.

A BCWF szakértői szerint ugyan a gátak és a várak a legismertebb építményeik, a hódok csatornarendszereket is kialakítanak területükön, azért, hogy szállítási útvonalat biztosítsanak a tápláléknak és a természetes forrásból beszerzett építőanyagoknak, ám eközben a csatornarendszer karbantartásával a takarmánynövényeiknek is optimális körülményeket teremtenek.

Hódmód

A vizet a lefolyás lassításával a tájban tartó természetes hód-infrastruktúra szavatolja az egész ökoszisztéma egészséges működését, nem mellesleg elejét veszi az időszakos vagy tartós kiszáradásnak is. Brit Columbiában a hódok egyszerre csökkentik a tűz-, árvíz- és aszálykockázatot, tájszinten emelve a természeti és urbanizált környezet éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességét.

A természetvédők szerint annak megértése változtatta meg az általánosan hódellenes közhangulatot, hogy a hódgátakkal megtartott nyílt vízfelületek a távoli talajvízkészleteket is töltik, vagyis az áramlás lassításával a víz képes szétterjedni és beszivárogni a tájba. Ez a nedvességnövekedés enyhíti az aszály hatásait, és elősegíti a növényzet megtelepedését és egészségét a part menti zónában. A gazdag talajvízkészletek a szántóföldek aszálykockázatait is jelentősen redukálják, arról nem is szólva, hogy a vízben bővelkedő vegetáció a legritkább esetben tud annyira kiszáradni, hogy tüzet fogva teljes egészében leégjen.

A hódok a leégett ökoszisztémák helyreállításában is hatékonyak. A letarolt, növényborítás nélküli talajokon Brit Columbiában hóolvadáskor gyakoriak a súlyos erózióval járó kiterjedt lefolyások főleg ott, ahol az erdőtüzekben keményre égett talajfelszín miatt nullára csökkent a beszivárgás mértéke.

A valódi, illetve a BCWF programjában alkalmazott mesterséges hódgátak képesek megfogni ezeket a lefolyásokat és villámáradásokat, miközben felfogják a hegyoldalakból lemosott üledéket, valamint alaposan megszűrik az olvadékvizet is. A műhódgátakkal állítólag sikerült már előkészíteni a terepet a visszatelepítési programokhoz is, igaz a hódok idővel saját építésűre cserélték az emberi műtárgyakat.

A kanadai természetvédők szerint előnyei ellenére a hódokra alapozott, vagy hódalapú helyreállítást (Beaver-based restoration) csak helyspecifikusan szabad alkalmazni, az előzetes részletes hatásvizsgálatot követően. Már csak azért is, mert a gyarmatosítás előtt sem voltak jelen Észak-Amerika minden vízgyűjtőjének minden egyes vízfolyásában.

A BCWF arra is felhívja figyelmet, hogy még ha a hódok a legjobb választásnak is tűnnek, olyan vadállatokról van szó, amelyek csak az őket eltartani képes élőhelyen tudnak ökoszisztéma-mérnökként viselkedni. Azt is figyelembe kell venni, hogy a hódok zavaró tényezők, szakszóval stresszorok szerepét is betöltik, ami elengedhetetlen az ökológiai szabályozó mechanizmus egészséges működéséhez, de a fokozottan védett fajok és társulások esetén ez akár problémás is lehet.

Ehhez a megfelelő lágy- és fásszárú növénytársulások mellett egy legalább 1 méter mély nyílt víztest szükséges, máskülönben nem építhetik meg a ragadozók elleni védelmet is szolgáló hódvárat, a terep lejtése sem lehet túlságosan meredek, mert akkor az áramlások könnyedén megbonthatják a gátrendszer védműveit, és végül érdemes minimálisra csökkenteni az emberi infrastruktúrához való hozzáférés esélyét is.

Az alábbi videó a hódalapú kanadai tűzvédelmet mutatja be közérthetően:

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Videóajánló: Hogyan segíthetnek a hódok megküzdeni a klímaváltozás következményeivel?

Vajna Tamás tudomány 2023. január 21.

Az ökoszisztéma mérnök állatok évmilliók óta végeznek ökológiailag fenntarthatónak bizonyuló vízgazdálkodást. Már csak meg kellene tanulnunk együtt élni velük.

Eddig az volt a baj, hogy nincs hódunk, most meg már az, hogy van

Dippold Ádám tudomány 2019. december 12.

Már a WWF volt igazgatója is nagyra nőtt patkánynak nevezi a védett hódokat, amelyeknek a visszatelepítésében maga is részt vett. A beavatkozás óta az állomány folyamatosan növekszik, de ezzel megszaporodtak az állat és az ember közötti konfliktusok is. A Magyar Természettudományi Múzeumban szakemberek és érintettek tárgyalták az egyre égetőbbé váló hódhelyzetet.