A deglobalizációt, a politikai polarizáció gazdasági hatásait, az adatalapú egészséggazdaságot és a mesterséges intelligencia hatásait járta körül az a konferencia, amit szerdán rendezett a Rajk Szakkollégium a Budapesti Corvinus Egyetemen. Az esemény apropóját az adta, hogy a Rajknak két díja is van, amit közgazdászoknak ítélnek oda: a Neumann János díjjal olyan akadémikusokat díjaznak, akik az egzakt társadalomtudományok területén alkottak kiemelkedőt és a kollégium kutatási irányaira nézve meghatározót; a Herbert Simon díjjal olyan tudósokat ismernek el, akiknek a munkássága kiemelkedő mértékben járult hozzá a gyakorlati gazdasági problémák megoldásához, valamint jelentősen hatott a kollégisták szakmai fejlődésére, gondolkodására is. Most a 30 és 20 éve odaítélt díjak és a díjazottak szellemében tartottak konferenciát (a korábbi évek díjazottjairól itt és itt írtunk).

A szerdai konferenciát Chikán Attila, a Rajk Szakkolégium elnöke, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, a Corvinus korábbi rektora és Almási Liza, a Rajk Akadémiai Bizottságának vezetője nyitotta meg. Mindketten arról beszéltek, hogy milyen fontos egy olyan kezdeményezés, aminek keretében önkormányzó, demokratikus módon kerülnek kiosztásra a díjak. A Rajk olyan sziget a magyar társadalomban, ahol nemcsak a szakmaiság, hanem a demokrácia is érvényesül. Azt, hogy mennyire jól választkák ki a díjazottakat, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Rajk díjazottjai közül heten is vannak, akik később közgazdasági Nobelt kaptak.

Almási Liza elmondta: a díjak odaítélésekor mindig fontosak az aktuális társadalmi kérdések is. A Rajk kollégistái sokszor a díjazottak munkásságához kapcsolódóan foglalkoznak témákkal, és empirikus kutatásokkal vizsgálják meg az általuk felvetett kérdéseket, hipotéziseket.

Globális szétesés

Az elmúlt évek globális válságai, a Covid–19 pandémia, az orosz-ukrán háború, az Egyesült Államok és elsősorban Kína valamint Európa közötti kereskedelmi konfliktus alapjaiban kérdőjelezték meg azt a világgazdasági modellt, amely a kilencvenes évektől kezdve meghatározta a nemzetközi kereskedelmet. Erről beszélgetett Polyák Pálma, a Max Planck intézet kutatója moderálásával Koren Miklós (CEU), Gelei Andrea (Corvinus) és Zsótér Csaba, a MOL üzemanyag-üzletágáért felelős vezetője.

A beszélgetésből kiderült, hogy a közgazdászok egyre gyakrabban használják a „geoökonómiai fragmentáció” fogalmát annak leírására, hogy a gazdasági kapcsolatok egyre inkább geopolitikai törésvonalak mentén szerveződnek újra. A kérdés azonban az, hogy valóban deglobalizáció zajlik-e, vagy csupán a globalizáció formája alakul át. Koren Miklós rámutatott: miközben a globális kereskedelem volumene a második világháborútól gyakorlatilag 2010-ig növekedett, azóta stagnál, az átlagos jövedelmek azonban tovább emelkednek világszerte. A világjárvány, a háború és a kereskedelempolitikai bizonytalanságok jelentős sokkot okoztak, ám ezek hatása jellemzően átmenetinek bizonyult: a vállalatok nem teljes stratégiaváltásokkal reagáltak, hanem a meglévő kockázatokat kezdték el tudatosabban beárazni, ami, úgy tűnik, végső soron fékezi a globalizációt.

Gelei Andrea szerint fontos látni, hogy a mai viták referenciapontja az a rendkívül komplex világkereskedelmi rendszer, ami gyakorlatilag 1990 és 2010 között épült ki. Ez az időszak nemcsak az ellátási láncok példátlan globalizálódását hozta, hanem sok ország működőképessége is ettől vált függővé. Amikor ezek a láncok a pandémia idején akadozni kezdtek, nem pusztán gazdasági, hanem közegészségügyi, nemzetbiztonsági kérdések is felmerültek. A válasz azonban nem a termelés „hazahozatala” volt: az Egyesült Államok például nem visszatelepítette Kínából a gyártást, hanem Mexikóba vagy más ázsiai országokba helyezte át. Az áruk átlagos szállítási távolsága azonban csökkent, de ez inkább a függőségek szelektív átrendeződését jelenti, nem pedig deglobalizációt.

Az energiaipar jó példája annak, hogyan írják felül a geopolitikai sokkok a korábbi feltételezéseket, mondta a MOL vezetője. Zsótér Csaba felhívta a figyelmet arra is, hogy az Egyesült Államok 2015 után nettó energiaexportőrré vált, mára pedig a világ egyik legnagyobb exportőre. Eközben Kína technológiai forradalma alapjaiban alakítja át az energiaszektort is az elektromos autókon, a napelemeken, a nagy teljesítményű akkumulátorokon és számos más fejlesztésen keresztül. Az orosz-ukrán pedig háború valódi geopolitikai törést okozott, ám Zsótér szerint még ebben a helyzetben is érvényesül a piac „láthatatlan keze”: az olaj- és gázpiacon a szankciók nem a kínálat eltűnéséhez, hanem új útvonalak kialakulásához vezettek. A piac alkalmazkodik, és végső soron megoldásokat talál.

A beszélgetés fontos tanulsága, hogy a gazdasági döntések logikája is átalakulóban van. Gelei Andrea hangsúlyozta: míg korábban az ellátási láncok elsődleges célja a költségminimalizálás volt, ma a rugalmasság legalább ilyen fontos szemponttá vált. Ez azt jelenti, hogy a mikroökonómiai racionalitás helyett egyre inkább makroszintű, geopolitikai megfontolások határozzák meg a vállalati döntéseket. Koren Miklós szerint a vámokkal kapcsolatos kiszámíthatatlanság különösen nagy problémát jelent: nem önmagában a magas vámok, hanem azok változékonysága teremti meg a bizonytalanságot.

Az ideológia és a gazdasági racionalitás feszültsége különösen élesen jelenik meg az európai zöld átállás kapcsán. Zsótér kritikus hangot ütött meg: szerinte Európa nem mindig mérlegel jól, amikor a klímapolitikai célokat az ipari versenyképesség rovására érvényesíti. Az autóipar és a vegyipar óriási kihívások előtt áll, ezért fontos jelzésnek tartja, hogy az Európai Unió enyhít a belső égésű motorokra vonatkozó tervezett korlátozáson. Az ezzel kapcsolatos okfejtése közben némi morajlás azonban hallatszott a közönség soraiból, amire és az ehhez kapcsolódó moderátori kérdésre Zsótér úgy reagált, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem szerinte is nagyon fontos, de nem tiltásra, hanem innovációra van szükség.

Magyarország helyzete az átalakuló világgazdaságban különösen összetett. Koren szerint földrajzi és gazdasági értelemben Európához tartozunk, és iparunk szorosan együtt mozog a német gazdasággal. Ugyanakkor míg a magyar vezetés a geopolitikai „nagy játszma” kimenetelét próbálja megfejteni, nem igazán tud a hazai ipar hosszú távú fejlesztésére koncentrálni. Vannak azonban belső rugalmasságra utaló elemek: Zsótér rámutatott, hogy például Magyarországon készül az üzemanyagokba való etanol, ami exportképes termék (az nem került szóba, hogy egyre erősebb érvek utalnak arra, hogy a bioetanol nem jó megoldás).

Van-e valódi stratégiánk arra, hogy miként tudnánk mi, magyarok feljebb lépni a globális ellátási láncokban? Gelei Andrea szerint a veszély abban rejlik, hogy a magyar kis- és középvállalkozások kimaradnak a nemzetközi piacokra való belépésből. Koren Miklós óvatosságra intett az iparpolitikai „jövőjóslással” szemben: annak nagy a kockázata, ha az állam próbálja kiválasztani a következő sikerágazatot. Ugyanakkor abban konszenzus mutatkozott, hogy az általános kapacitások – az oktatás, az egészségügy, a pénzügyi háttér és az intézményi környezet – fejlesztése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy Magyarország alkalmazkodni tudjon egy formálódó, multipoláris világgazdasághoz.

Ahogy Zsótér Csaba lakonikusan megfogalmazta: a piac végül meg fogja találni a megoldást. A kérdés inkább az, hogy az egyes országok, köztük Magyarország, mennyire lesznek felkészültek arra, hogy a helyzetből nyertesként kerüljenek ki.

Homogén golfosok klubja

A politika szerepe az elmúlt évtizedekben látványosan megnőtt, és ma már nemcsak a közéletet, hanem a gazdasági és szervezeti működést is mélyen áthatja. Kovács Balázs, a Yale Egyetem kutatója, a Neumann-díjátadó korábbi szervezője előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az olyan technológiai fordulatok, mint a mesterséges intelligencia és az egyre erőteljesebb politikai polarizáció együtt különösen nyugtalanító kombinációt alkotnak. Nem csupán arról van szó, hogy a politika „fontosabb lett”, hanem arról is, hogy mindennapi együttműködéseink minőségét is befolyásolja.

Empirikus kutatások alapján úgy tűnik, hogy a politikailag homogén csoportok számos helyzetben jobban teljesítenek, mint a heterogének. Ez elsőre meglepő lehet, különösen azok számára, akik a sokszínűséget a hatékony csapatmunka egyik alapfeltételének tartják. A magyarázat azonban prózai: az emberek általában nem szeretnek olyanokkal együtt dolgozni, akikkel személyesen nem érzik jól magukat, és a politikai nézetkülönbségek ma egyre gyakrabban vezetnek mély, érzelmileg terhelt konfliktusokhoz. Ezek a feszültségek pedig közvetlenül rontják a teljesítményt.

Kovács Balázs egyik legismertebb példája a professzionális golf világa. A kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdászával, Tim Sels-zel végeztek egy rendkívül szellemes kutatást ezen a területen. A golfban a játékosokat gyakran véletlenszerűen osztják be csoportokba, amelyek egymás mellett haladnak végig a pályán. A golf sajátossága, hogy a játékosoknak alig kell kommunikálniuk egymással, mégis szoros versenyhelyzetben vannak, komoly anyagi tétek mellett. Egy nagyméretű adatbázis segítségével, amely közösségi médiás aktivitás és nyilvános politikai támogatások alapján azonosította a játékosok pártpreferenciáit, azt vizsgálták, hogyan hat a politikai összetétel a teljesítményre. Mivel pedig a profi golf világa nagyjából háromszáz játékosból áll, ezek az emberek jó eséllyel tudják egymásról, ki hová húz politikailag.

Az eredmények egyértelműek voltak. Azokban a csoportokban, ahol legalább egy republikánus és egy demokrata együtt játszott, átlagosan több ütésre volt szükség a pálya teljesítéséhez, mint a politikailag homogén csoportokban, azaz az egyéni teljesítmény romlott a politikailag heterogén környezetben.

A különbség önmagában nem tűnik nagynak, de statisztikailag szignifikáns volt, és ami még fontosabb: a politikai polarizáció erősödésével párhuzamosan nőtt is. Történelmi összehasonlításban a különbség a második világháború idején volt a legalacsonyabb, és azóta fokozatosan emelkedik. Különösen érdekes megfigyelés volt, hogy amikor a játékosok a verseny bezonosítható pontjain fizikailag is nagyon közel kerültek egymáshoz a pontszámokban, a politikailag vegyes csoportokban romlott a teljesítmény, mintha a feszültség közvetlenül „beleütődne” a mozdulatokba.

Hasonló mintázat rajzolódik ki a startupok világában is. A kutatások azt mutatják, hogy az alapító csapatok eleve jóval homogénebbek, mint amit egy véletlenszerű kiválasztás indokolna, még akkor is, ha figyelembe vesszük az adott város politikai összetételét. Ez nemcsak politikai, hanem életkori, nemi és szakmai homofíliákból is fakad. Suba a subához, guba a gubához, ahogy a magyar közmondás is tartja. A politikailag heterogén alapítói csapatok körében magasabb a vállalkozások megszűnésének aránya, és mind az egyéni, mind a csapatszintű teljesítmény romlik a működés során.

Mindez nem jelenti azt, hogy a sokszínűség önmagában káros lenne. A kreativitásra, az új ötletek megszületésére kifejezetten pozitív hatása lehet annak, ha különböző hátterű és gondolkodású emberek dolgoznak együtt. A probléma akkor jelentkezik, amikor a politikai különbségek identitáskérdéssé válnak, és ellehetetlenítik a mindennapi együttműködést.

A kérdés tehát nem az, hogy homogén vagy heterogén csapatokra van-e szükség, hanem az, hogy miként lehet a kettő előnyeit egyszerre kihasználni. Kovács szerint az egyik lehetséges megoldás a feladatok tudatos szétosztása: bizonyos munkafázisoknál érdemes homogén csoportokra támaszkodni a hatékony végrehajtás érdekében, míg más szakaszokban, például stratégiai tervezésnél vagy innovációnál, kifejezetten hasznos lehet a heterogén összetétel. Kovács példaként említette, hogy a Revolutot egy orosz-ukrán páros alapította 2015-ben, akik erre a heterogenitásra nagyon tudatosan reagálva osztották fel hatásköreiket.

Kovács következtetése komoly kérdéseket vet fel más területeken is. Vajon mit jelent mindez egy sebészcsapat esetében, ahol a hibázásnak azonnali és visszafordíthatatlan következményei lehetnek? Magyarra fordítva: ha egy olyan sebészcsapat operál bennünket, amelyikben az altatóorvos Tisza-szimpatizáns, a sebész pedig Fideszes, és ezt tudják is egymásról, vajon olyan feszültség keletkezik a műtőben, ami hibázáshoz vezethet? Európában az empirikus vizsgálat jóval nehezebb, mint az USA-ban, részben adatvédelmi és jogi okokból, a jelenség azonban itt is megigyelhető: a politikai polarizáció nemcsak a közbeszédet formálja át, hanem csendben, a szervezetek belső működésében is nyomot hagy. A kérdés az, hogy képesek leszünk-e ezt a jövőben tudatosan kezelni.

Egészség adatalapon

Az egészség-közgazdaságtan nem számít a legnépszerűbb kutatási területnek: ahogy Kreif Noémi, a Washingtoni Egyetem kutatója ironikusan megjegyezte, az egészség-közgazdászokat sokan messziről kerülik, mert unalmasnak tartják őket. Pedig éppen ez a terület foglalkozik a legnehezebb és leginkább morálisan terhelt kérdésekkel: hogyan osszuk el az egészségügyi erőforrásokat egy olyan rendszerben, ahol a piac önmagában nem képes igazságos és hatékony megoldásokat kínálni?

A modern egészség-közgazdaságtan egyik alapműve Kenneth Arrow 1963-as, iskolateremtő tanulmánya, amelyre azóta több mint tizenháromezer hivatkozás született. Arrow alapvető felismerése az volt, hogy az egészségügy nem tekinthető versenyző piacnak, mondta Kreif. A kezelések kimenetele bizonytalan, az orvos és a beteg közötti információs aszimmetria óriási, miközben az etikai elvárások messze meghaladják azt, amit egy szokványos piaci tranzakcióban elfogadhatónak tartanánk. Ezek a tényezők együtt a piac kudarcához vezetnek, ami szükségszerűen közösségi beavatkozást tesz indokolttá.

Ez a probléma különösen élesen jelenik meg az új, rendkívül drága gyógyszerek esetében, például egy innovatív rákterápia bevezetésekor. A kérdés ilyenkor nem csupán az, hogy hatásos-e az adott készítmény, hanem az is, hogy ki és milyen feltételek mellett férhet hozzá. Végső soron pedig a finanszírozást biztosító közösségnek kell döntenie arról, mire és kire költi a korlátozott egészségügyi forrásokat.

Ehhez azonban mérni kell az egészséget, ami korántsem triviális feladat. Az egészség-közgazdaságtan egyszerre veszi figyelembe az élettartamot és az életminőséget, és ezek alapján értékeli egy-egy beavatkozás társadalmi hatását. Egy új gyógyszer költség-haszon-elemzése nem állhat meg ott, hogy mennyibe kerül és mennyivel javítja a túlélési esélyeket. Lényeges kérdés az alternatív költség is: mi mást lehetne ugyanabból a pénzből finanszírozni, és milyen egészségnyereségről mondunk le az adott döntéssel.

Az ilyen értékelésekhez elengedhetetlenek a randomizált kutatások, amelyek lehetővé teszik, hogy oksági kapcsolatot állapítsunk meg egy kezelés és a betegek állapota között. Ezek az elemzések azonban nem csupán az orvosi hatékonyságot, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket is láthatóvá teszik. Az Egyesült Államokban a leggazdagabb és a legszegényebb csoportok várható élettartama között mintegy tizenöt év a különbség; Magyarországon Budapest és Észak-Magyarország között körülbelül tizenkét év, mutatott rá Kreif. Ráadásul ugyanaz az egészségpolitikai beavatkozás nem ugyanúgy hat a legszegényebbekre és a leggazdagabbakra; az egészségpolitikai beavatkozások egyik alapelve a legrosszabb helyzetben lévők elérése kell, hogy legyen, hiszen az ő egészségükön lehet a legtöbbet javítani a legkisebb ráfordítással.

A gyakorlatban azonban éppen őket a legnehezebb bevonni. Sokszor nem a szolgáltatás hiánya, hanem egészen apró akadályok, például az utazás költsége, az időráfordítás akadályozzák meg a legszegényebbeket abban, hogy tegyenek az egészségükért. Kreif Indiából hozott példát arra, hogy miként akadályoznak meg ilyen tényezők embereket abban, hogy beoltassák gyermekeiket. Kutatások szerint ilyenkor meglepően kis ösztönzők is hatékonyak lehetnek, és akár egy szerény természetbeni juttatás is elegendő ahhoz, hogy növelje a részvételt. Ennek az ellenkezője is igaz: még egy minimális önrész vagy vizitdíj is komoly visszatartó erőt jelenthet a legszegényebbek számára.

Mindez arra figyelmeztet, hogy az átlagos lakosságra szabott szakpolitikák könnyen árthatnak azoknak, akik eleve hátrányos helyzetben vannak. Az utóbbi években ezért egyre nagyobb szerepet kapnak az úgynevezett „nudge” típusú beavatkozások: finom, viselkedést befolyásoló eszközök, például információs központok vagy közösségi hálózatokon terjedő, informális tudás, akár pletyka felhasználása.

Egy indiai kísérletben például pénzügyi ösztönzőt kaptak azok, akik részt vettek egy egészségügyi szűrővizsgálaton. Az eredmények azt mutatták, hogy a fiatal anyák profitáltak a legtöbbet a programból, míg a mezőgazdaságból élők körében volt a legkisebb a hatás. Ez is azt jelzi, hogy ugyanaz az eszköz különböző csoportokban eltérően működhet.

Az egészségpolitikai döntések értékelésében egyre nagyobb szerepet kap a gépi tanulás. Ezek a módszerek segítenek feltárni, hogy mely beavatkozások kinek és milyen körülmények között a leghatékonyabbak, vagyis közelebb visznek ahhoz, hogy az egészségügyi erőforrásokat ne csak hatékonyan, hanem igazságosan is osszuk el.

Tulajdonképpen erről szól a Herbert Simon- és a Neumann János-díj is: hogyan tudunk olyan tudást szerezni a gazdaság és társadalom működéséről, amely valóban segít megérteni, hogyan működik a világ, és hogyan lehet ebbe a működésbe úgy beavatkozni, hogy a lehető legtöbben a lehető legjobban járjanak vele.