Korábban megírtuk, hogy a tejtermelés is kulcsfontosságú katalizátora volt a sztyeppei mobilitásnak, és azt is, hogy evolúciós léptékben villámgyorsan szokott hozzá a tejhez a modern ember szervezete, holott tudott: a laktózintolerancia az emlősök természetes állapota.

A Science híroldalának beszámolója szerint egy új kutatás preprint formában publikált eredményei szerint a tejfogyasztást lehetővé tevő laktázperzisztencia gyökerei Dél-Ázsiában keresendők.

Ismert, hogy minden emlős képes a tejcukrot megemészteni, azaz szőlőcukorrá és galaktózzá bontani, de csak amíg anyatejen él. De az elválasztás után a tejcukorbontó (laktáz) enzimek termelése megszűnik, és innentől fogva a tejcukrot belekben élő baktériumok bontják – puffadást, hascsikarást, hasmenést okozva. Az emberi laktázperzisztenciát egy mutáció okozza az MCM6 nevű gén szabályozó régiójában, amely a laktáz enzim termelését befolyásolja. Ez a mutáció igen elterjedt Európában, északon a populáció 90-99 százaléka képes felnőttkorban is tejcukrot emészteni. A laktáz-perzisztenciát lehetővé tevő DNS-variáció Indiában is magas, de a gyakoriság a szubkontinens délen régióiban mindössze 30 százalék.

Az nagyjából tisztázott, hogy a variáns körülbelül 5000 évvel ezelőtt jelent meg a szarvasmarhát, bivalyt és kecskét tartó bronzkori nomád pásztorok körében a mai Nyugat-Oroszország területén, ahol az akkori klíma egyáltalán nem kedvezett a növénytermesztésnek. A sztyeppei pásztornépek ezután hódították meg Európát és Indiát, elterjesztve génjeiket.

A modern és ősi emberi genomokat vizsgáló mostani tanulmány a mai India, Pakisztán és Banglades területén élt, illetve élő emberek genomikai vizsgálatát ismertető tanulmány közelebb visz a laktóztoleranciáról és -intoleranciáról alkotott elképzelések tisztázásához. A Berkeley kutatói több mint 8 ezer indiai, pakisztáni és bangladesi genom vizsgálatát végezték el, köztük 129 olyat, amely a 3300 és 375 évvel ezelőtti időszakból származott. A laktázperzisztencia gyakoriságának vizsgálatával a kutatók kiszámították a szelekciós nyomás mértékét.

Eredményeik szerint a felmenők és nem a környezet szelekciós nyomása felelős a laktázperzisztenciaért Dél-Ázsiában. A tulajdonság szerintük a migrációs hullámokkal terjedt, nem volt köze ahhoz, hogy a tejivás éppen evolúciós előnyt jelentett-e. Ez éles ellentétben áll az európai populációkkal, ahol a DNS-bizonyítékok arra utalnak, hogy a laktázperzisztencia génjei erős szelekciós nyomás alatt álltak.

A dél-indiai Toda és a pakisztáni Gujjar népességében viszont nem ez történt, állítják a kutatók. Ezekben a csoportokban a gén olyan gyorsan terjedt és érte el az európaihoz mérhető gyakoriságot, hogy azt csak a szélsőséges szelekciós nyomás magyarázhatja. A szelekció intenzitása ezekben a populációkban „az egyik legerősebb a közelmúltbeli emberi evolúcióban”. Nem véletlen, hogy ezek a népcsoportok mind máig kizárólag pásztorkodással foglalkoznak.

A kutatók szerint, ha a gén Dél-Ázsia nagy részén nem ment keresztül szelekción, de Észak-Indiában még mindig viszonylag magas gyakorisággal található meg, akkor rendkívül gyakorinak kellett lennie a beérkező sztyeppei vándorlók körében. A génvariáns látszólag nagyon erős előnyt kínál a tejtermékekre nagymértékben támaszkodó állattenyésztő csoportoknak, de ez az előny eloszlik azokban a populációkban, amelyek letelepedett, növénytermesztésen alapuló gazdálkodást folyattak.