A rekordforró hőhullámokkal súlyosbított csontszáraz nyári időszakok egy ideje már nem számítanak kivételes időjárási eseményeknek. Az antropogén klímaváltozással egyre gyakrabban ránk robbanó, az élő és az épített környezetünket felperzselő, folyót és tavat szikkasztó aszály idén újra bizonyította, hogy az elvezetésre optimalizált, felszíni tározásra és szántóföldi öntözésre berendezkedett vízgazdálkodással nemhogy megfékezni, de enyhíteni sem lehet Magyarország totális kiszáradását.

A klímaváltozáshoz vakrepülésben alkalmazkodó, másfél évtizednyi kormányzati parasztvakítás után az utolsó szezonjában ezermilliárdos vízpótlást belengető Orbán-rezsim április 12-i leváltásával felcsillant a remény. A megbolydult hidrológiai ciklusok és a pazarló megszokás együttes hatása okán évről évre súlyosbodó kiszáradási folyamat paradigmaváltó kezelését az Ópusztaszeren május 13-án tartott első ülése után a legfontosabb teendői között kommunikáló Tisza-kabinet azonban eddig csak a szavak szintjén mutatott hajlandóságot az érdemi változtatásra. Prioritásilag az augusztus végén kormányhatározatba foglalt Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Terv ígéretére futotta. A vizet a tájban tartó különféle természetes vagy ahhoz közeli kisebb és nagyobb léptékű projektek azután indulhatnak, hogy a becikkelyezett 2027. december 31-es határidőre elkészül az irányadó államigazgatási dokumentum, amelyért négy miniszter is felelős – és persze az élő környezetért és az agrár- és élelmiszergazdaságért felelős, illetve a vidék- és településfejlesztési, valamint a gazdasági és energetikai tárca gárdája.

Az épp most begyorsító klímaváltozással szemben azonban nem biztos, hogy belefér – sőt, aligha fér bele – másfél év késlekedés. Az érintett tudomány- és szakterületek képviselői ugyanis egybehangzóan azt állítják, hogy amennyiben a 2026-os őszi és téli csapadékot meg sem kíséreljük megfogni, és a leghatékonyabb, legnagyobb tárolókapacitású talajokba kormányozni, akkor jövőre hatványra emelt vízkrízissel számolhat az ország.

Civil profik, profi civilek

De szükség sincs a tárcaközi egyeztetésekkel, bürokratikus útvesztőkkel bonyolított tervezetgyártó ügymenetre a paradigmaváltás elindításához. A politikai elszántságon kívül minden más ugyanis megvan.

A Vízválasztó Mozgalom jó ideje elkészült a tájszintű vízmegtartás – tudományos tények mellett látványos eredményeket produkáló kisléptékű kísérletekkel és sok ezer hektáros élőhely-visszaalakítások önfenntartó működésével alátámasztott – megvalósíthatósági koncepciójával.

A valamennyi érintett szak- és tudományterület legjelesebb képviselőit tömörítő társaság legutóbb szerdán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott „Sajtó- és Államtájékoztatón” szembesítette a döntéshozókat a vízvészhelyzettel. Bár az eseményen államtitkári szinten képviseltette magát az Élő Környezetért Felelős Minisztérium, az most sem derült ki, hogy a Magyar-kormány rövid távú tervei között miért nem szerepel a vízhiányt táji léptékben, jelentősebb földmunkák és vízügyi műtárgyak nélkül is enyhíteni képes megoldások valamelyike, akár csak pilotprojektként.

Ráadásul minden jel szerint az új agrárkormányzat is az eddigi vízgazdálkodási gyakorlatot preferálva veszi fel a harcot az aszállyal, az államilag támogatandó arzenálban pedig csupán a „vízbiztonsági” alternatívák között szerepelnek a Vízválasztó Koncepció egységes rendszerét alkotó megoldások.

Jogászkodás

A paradigmaváltás szabályozási kereteivel sem kell már túl sokat bajmolódni. A részletes jogi sorvezetőt Bándi Gyula, a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó zöld ombudsman már a nyár eleji részletes állásfoglalásában közkinccsé tette.

A fenntartható vízgazdálkodási és vízmegtartási módszerek alkalmazásához és elterjesztéséhez szükséges jogalkotást és jogalkalmazást paragrafusszintű bontásban támogató 50 oldalas dokumentum abból az érintett tudományágak és szakterületek képviselői által évek óta szajkózott tényből indul ki, hogy a Magyarország totális kiszáradásával fenyegető krónikus aszályhelyzet enyhítéséhez az egész tájhasználaton kell változtatni. A tudományos és szakmai konszenzussal összeállított Vízválasztó Koncepcióban felvázolt paradigmaváltás gyakorlati megvalósításához Bándi javaslata szerint a szabályozási környezetet és az intézményrendszert – beleértve a tervezést is – úgy kell alakítani, hogy

„az ösztönözze a természeti erőforrások megőrzését, takarékos használatát, a vízmegtartó megoldások alkalmazását”.

Az ombudsmani ajánlás kiemeli, hogy ma már „a közérdek szempontjából kedvező, sőt kívánatos esemény, ha egy-egy terület víz alá kerül”. Ezért sürgősen el kell érni, hogy „a veszély- és kockázati térképeken valóban azok a területek szerepeljenek, amelyeket a többlet víz veszélyeztet”.

A zöld ombudsman azt javasolja, hogy a területi vízmegőrzéssel kapcsolatos közfeladatok ellátására jöjjenek létre „vízitársulatok, amelyek feladatköre a környezet- és természetvédelemre, valamint a vízszolgáltatásokra is kiterjedne”. Bándi szerint a legjobb az volna, ha a korábbi öntözési közösségek mintájára, de azok helyett állami támogatással fenntartható vízgazdálkodási közösségek alakulnának országszerte.

Ezzel párhuzamosan a létesítési és az üzemeltetési vízjogi engedélyek, továbbá az üzemeltetési szabályzatok, üzemrendek felülvizsgálata is szükséges, azért hogy véletlenül se maradjanak hatályban a víz szükségtelen levezetését segítő, a vízmegtartást akadályozó előírások, kötelezettségek. A környezetjog professzora szerint a „vízjogi engedély hivatalból történő módosítása esetén, ha a módosítás a közérdek érvényre juttatása érdekében szükséges, akkor a hivatalból megtett intézkedésekből keletkezett károkért – a jogszabályokban meghatározott esetekben – nem jár kártalanítás”.

Vízkormányzati felelősség

A vészhelyzeti cselekvést a legfrissebb gazdaságtudományi eredmények is indokolják. Bizonyított, hogy a kontinensek közül a leggyorsabban melegedő Európát egyre gyakrabban sújtó, a Kárpát-medencét fokozottan veszélyeztető tartós szárazságok a korábban gondoltnál is súlyosabb gazdasági károkat okoznak. A Másfélfok klímapolitikai szakportálon pénteken publikált összeállításban idézett előrejelzések azt mutatják, hogy az ideihez hasonló nyári szárazságok 10-12 százalékkal vetik vissza a beruházásokat, a káruk pedig jelentősen meghaladhatja a 2015 és 2018 közötti időszakban az Európai Unió 27 tagállamának átlagában az egy főre jutó nemzeti össztermék (GDP) közel 3 százalékos csökkenését jelentő, 439 milliárd eurósra becsült összegét.

A vészhelyzetileg indokolt állami vízkormányzás megvalósításában a kormányzat a mozgalmárok és szaktudósok mellett elsősorban az agrárbiznisz legjelentősebb szereplőire, a mai nagybirtokosokra támaszkodhat. Az utóbbi évek birtokkoncentrációja miatt ugyanis ők azok, akik különösebb bürokratikus hókuszpókusz nélkül azonnal megkezdhetik a nem ritkán sok ezer hektár terület érintő táji léptékű beavatkozásokat, amelyeket korántsem mellesleg természet-helyreállítás címén Brüsszel már jelentős összegű támogatásokkal ösztönöz.

Minden adott tehát, hogy a magát előszeretettel a reformkor mércéjével mérő Tisza-kormány bizonyítsa, méltó a történelmi feladatra. Vagyis arra, hogy az ökológia, a hidrológia, a geológia és még egy sor további mérnöktudomány eredményeit integráló vízkormányzással a 19–20. század átalakításait „visszacsinálva”, az utolsó pillanatban lefékezi, majd megállítja az ország rövidesen visszafordíthatatlanná váló kiszáradását.