Ha nem szakítunk sürgősen a fosszilis tüzelőanyagokkal, és váltunk megújuló energiaforrásokra, akkor a felmelegedés könnyen átlépheti a párizsi egyezményben meghatározott 1,5 Celsius-fokos küszöböt, és akár 3 fokkal is magasabb lehet az átlaghőmérséklet a Földön – áll a Kormányközi Éghajlatváltozási Testület (IPCC) hatodik értékelő jelentésének harmadik, egyben utolsó tanulmányában, amelynek részleteit hétfőn ismertették. A szervezet szerint ráadásul már nincs kifogás: a megújulók költséghatékonnyá váltak, megjelentek a levegőtisztító technológiák, egyre több lehetőség nyílik csökkenteni a kibocsátásokat – a politikusok azonban még mindig az olcsó fosszilis energia bűvöletében és a hangzatos, hosszú távú elköteleződések nyugalmában élnek.

Az ENSZ és a Meteorológiai Világszervezet által 1988-ban alapított IPCC a világ vezető klímaszakértői testülete, amely saját kutatómunkát nem végez, viszont a klímaváltozásról fellelhető tanulmányok átfogó vizsgálatával olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek nyomán jobban meg lehet érteni az éghajlatváltozás okait, hatásait és a mérséklését segítő megoldásokat. A nagyjából hétévente összeállított értékelő jelentéseken három munkacsoport dolgozik, így három részben jelennek meg: a legfrissebb, hatodik jelentés első tanulmánya (a klímaváltozás tudományos alapjairól) 2021 augusztusában, a második (a hatásairól) idén februárban látott napvilágot – ezeket követte hétfőn a hatások csökkentésének módszereivel foglalkozó harmadik tanulmány.

Az IPCC jelentései az aktuális globális klímacélokat is befolyásolják, ráadásul a több ezer oldalas tanulmányokból az egyes kormányok részvételével faragnak egyszerű, rövid üzeneteket, vagyis a testület találkozóinak végére tudományos és politikai konszenzus alakul ki az éghajlatváltozásról, valamint az ellene való fellépés lehetséges és szükséges eszközeiről. Ez azért is fontos, mert legalább papíron valamiféle kötelezettséget rögzít a politikusoknak. Még úgy is, ha az általában pontos előrejelzéseket és részletes javaslatokat nem veszik véresen komolyan az egyes országok – nem véletlenül nevezte a jelentést António Guterres ENSZ-főtitkár „a megszegett ígéretek litániájának” és „a szégyen aktájának”. Guterres a megszokottnál is pesszimistább volt a sajtótájékoztatón: „Az esküdtszék meghozta az ítéletet, ami lesújtó. Szélsebesen haladunk a klímakatasztrófa felé.”

Kompakt városokkal, zöld iparral gyors átrendeződés esetén még a kedvezőbb klímacélok is elérhetők

Amint az a jelentésből kiderül, az üvegházhatású gázok (ühg) éves kibocsátása 2010 és 2019 között a legmagasabb szinten volt az emberiség történetében, de a kibocsátás növekedésének üteme lassult – az előző évtizedben 1,3 százalékos éves növekedést jegyeztek fel, míg az azt megelőzőben 2,1 százalékosat. Ezzel együtt 2019-ben 59 gigatonna szén-dioxid-ekvivalenst bocsátottunk a légkörbe, ami még mindig 54 százalékkal több az 1990-ben mértnél.

Az áhított 1,5 fokos felmelegedési célt ugyan elvben még el lehetne érni, de ehhez azonnali és mélyreható kibocsátáscsökkentésre lenne szükség, gyakorlatilag minden szektorban – az ühg-k globális kibocsátásának csúcsértékét ennek érdekében már 2025-ben el kellene érni, majd 2030-ra 43 százalékkal csökkenteni, miközben a metánkibocsátást a harmadával kellene visszaszorítani. A másfél fokos felmelegedést még ebben az esetben is túllépnénk, de a megfelelő intézkedések mellett az évszázad végére visszaszorítható lenne a hőmérséklet-emelkedés mértéke a kívánt küszöbre.

A 2 Celsius-fokos felmelegedési cél eléréséhez ugyancsak 2025-ig kell tetőznie az ühg-kibocsátásnak, viszont 2030-ig elég lenne 25 százalékos csökkenést biztosítani. Mivel a globális átlaghőmérséklet csak a nettó zéró szén-dioxid-kibocsátás mellett tud stabilizálódni, érdemes volna minél előbb erre törekedni, ám ez a másfél fokos cél mellett is csak 2050-re valósítható meg, 2 foknál már még tovább, 2070-ig tolódik ez a dátum.

A tanulmány azonban kiemeli, hogy minden ágazatban lehetőség van arra, hogy 2030-ra a felére csökkentsük a kibocsátást. Ez az energiaipar nagyfokú átalakításával valósítható meg, ideértve a fosszilis tüzelőanyagok (szén, olaj, földgáz) felhasználásának jelentős csökkentését, a széles körű villamosítást, az energiahatékonyság javítását és az alternatív tüzelőanyagok, például a hidrogén használatát. Így 2050-re már akár 70 százalékkal is csökkenthető lenne az üvegházhatású gázok kibocsátása, ami nemcsak a bolygó, de az emberek egészségét is javítaná.

A kibocsátásokhoz legnagyobb mértékben hozzájáruló városi területeken számos lehetőség adódik az emissziócsökkentésre. Az energiafogyasztás visszaszorítását például gyalog bejárható, kompakt városok kialakításával, a közlekedés alacsony kibocsátású energiaforrásokkal kombinált villamosításával, illetve a szén-dioxidot megkötő és tároló technikák alkalmazásával is el lehet érni. A parkok és más közterületek hálózatainak kiépítése, a vizes élőhelyek fenntartása és a városi mezőgazdaság művelése is nagyot dobna az erőfeszítéseken: ezek a hőszigethatások mérséklése mellett az árvízveszélyt is csökkenthetik.

Az ipari kibocsátásokat ezzel szemben a hatékonyabb anyagfelhasználással, a termékek újrafelhasználásával és újrahasznosításával, valamint a hulladék minimalizálásával lehet csökkenteni. A magas kibocsátás mellett előállított, fontos (például építőipari) alapanyagok gyártásának módját újra kell gondolni – ebben is nagy szerepet játszhat a hidrogén bevezetése, mondjuk a zöld acél előállításában.

Egyre olcsóbb a nap és a szél, a levegőből pedig ki lehet vonni a szén-dioxidot

Bár az elmúlt években egyre több pénz áramlott a felmelegedés mérséklését biztosító technológiákba és ágazatokba, az erre fordított összeg még mindig 3–6-szor alacsonyabbak annál a szintnél, ahol 2030-ban kell állniuk a beruházásoknak a 2 fokos cél elérése érdekében. Az IPCC összegzése szerint ráadásul mindehhez elegendő globális tőke áll rendelkezésre, így csak a politikai és gazdasági szereplők erőteljesebb összehangolásán múlik a dolog.

A tanulmányt készítő munkacsoport társelnöke, Priyadarshi Shukla szerint arról sincs szó, hogy a jó ügy érdekében masszívan veszteséges beruházásokra kellene magukat rászánni a finanszírozóknak, ugyanis 2050-re csak néhány százalékponttal lenne alacsonyabb a globális GDP a mainál, ha ezek a mérséklő intézkedések megvalósulnának.

Az alacsony kibocsátású technológiák költségei 2010 óta folyamatosan csökkennek: a napenergia egységköltsége 85 százalékkal, a szélenergiáé 55 százalékkal, a lítiumion-akkumulátoroké pedig szintén 85 százalékkal csökkent egy évtized alatt. Ezzel párhuzamosan a felhasználásuk is egyre nőtt, amit az IPCC többek között az állami kutatás-fejlesztésnek és a kísérleti projektek finanszírozásának tulajdonít.

Egy friss jelentés szerint 2021-ben rekordot döntöttek a legkedveltebb megújulók, és a világ áramfogyasztásának 10 százaléka már nap- és szélenergiából származott, míg a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) a megújuló energiaforrások kapacitásának 60 százalékos növekedését jósolja 2026-ig a 2020-as szinthez képest.

Az IPCC-jelentés egyik legoptimistább pontja szerint „számos mérséklési lehetőség, például a napenergia, a szélenergia, a városi rendszerek villamosítása, a városi zöld infrastruktúra, az energiahatékonyság, a keresletoldali gazdálkodás, a jobb erdő- és növénytermesztés, valamint legelőgazdálkodás, illetve az élelmiszer-pazarlás csökkentése technikailag megvalósítható, egyre költséghatékonyabb, és általánosságban a közvélemény is támogatja ezeket”.

Az energiaipar dekarbonizációja továbbra is kívánatos cél, ami önmagában 10 százalékkal csökkenthetné a kibocsátásokat 2030-ig. „A jelentés nagy üzenete, hogy véget kell vetnünk a fosszilis tüzelőanyagok korának. És nemcsak egyszerűen véget kell vetnünk neki, hanem nagyon hamar kell véget vetnünk” – mondta Christoph Minx klímakutató a tanulmányt bemutató sajtótájékoztatón. Mivel már a meglévő fosszilis infrastruktúra veszélyezteti a másfél fokos klímacélt, az új fosszilis erőművekbe való beruházásokról ideális esetben szó sem eshet, inkább a jelenlegi erőműveket kell minél előbb leépíteni, és áttérni a megújulókra.

Egyetlen kiskaput azért hagyott az IPCC a fosszilis erőműveknek: szén-dioxid-megkötő és -tároló rendszerek használata mellett átmenetileg továbbra is lehetne szénnel, olajjal vagy földgázzal energiát termelni, ha a rendszer a kibocsátások túlnyomó részét képes elnyelni.

Bár a hatékonysága a jelenlegi kapacitás mellett egyelőre kérdéses, már a szén-dioxidot a levegőből elszívó technológia is bevetésre készen áll. Izlandon fél éve kapcsolták be a világ legnagyobb ilyen rendszerét, amely évi 4000 tonna szén-dioxid képes elvonni a környezetéből, majd olyan ásványokká alakítja, amelyeket aztán mélyen a föld alatt lehet eltárolni. Ezek a rendszerek azért is különösen fontosak a klímaváltozás elleni harcban, mert az erdők és egyéb fás területek csak az egészséges körforgást tudják biztosítani, a nagy mértékű kibocsátást nem képesek ellensúlyozni.

A szén-dioxid mellett a metán kibocsátásának csökkentéséről sem szabad megfeledkezni: bár a klímaváltozás emberi hozzájárulása leginkább a szén-dioxidból ered, az ühg-kibocsátások közel 20 százalékát a felmelegedés szempontjából a második legfontosabb gáz, a metán teszi ki. Az a metán, amely ugyan gyorsabban eltűnik a légkörből, de a rövid távú felmelegítő ereje 80-szorosa a szén-dioxidénak – ezért az IPCC már a tavaly nyári jelentésében azt írta, hogy a metánkibocsátás csökkentése a leggyorsabb módja a felmelegedés mérséklésének.

A metán az olaj-, gáz- és szénüzemekből, valamint a bányákból is kiszivárog, de a hulladéklerakókból és a mezőgazdasági tevékenységek révén is jelentős mennyiségű metán kerül az atmoszférába – a légköri metánkoncentráció jelenleg magasabb, mint a bolygó elmúlt 800 ezer évében bármikor. A metáncsökkentésre ugyan vannak már elköteleződések, de egyelőre nem látni, hogyan valósulhatnak meg: az Egyesült Államok és az Európai Unió tavaly azt ígérte, hogy 2030-ra 30 százalékkal csökkenti a metánkibocsátását. A kezdeményezéshez közel 100 ország csatlakozott – igaz, a legnagyobb kibocsátó, Kína egyelőre nem.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás