2023-ban már nincs kérdés afelől, hogy a következő évtizedekben a világ nagy részén megváltoznak az éghajlati viszonyok. Magyarországra egyre több fülledt nappal, trópusi éjszaka és villámárvizet okozó csapadék, valamint véget nem érő allergiaszezon vár az előrejelzések alapján, és egy svájci kutatócsoport szerint 2050-re a világ nagyvárosainak 77 százalékában változik meg a klíma – London lehet az új Barcelona, Párizs az új Isztambul, Stockholm pedig az új Budapest.

A története során már sokféle környezethez sikeresen alkalmazkodó Homo sapiensnek is új kihívást jelent, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen gyorsan változó éghajlati körülményekre kell berendezkednie. De vajon képes-e erre az emberi test? Bár a közeljövő önmagában is egy nagy globális emberkísérletnek néz ki, van egy francia kutatóintézet, a Human Adaptation Institute (HAI), amelyik éppen azzal foglalkozik, hogy kiderítse, milyen mértékben képesek az emberek alkalmazkodni újfajta környezetekhez.

Az intézet 2021-ben hívta fel magára a figyelmet a Deep Time nevű kísérletével, amely során 15 önkéntes vonult el egy délnyugat-franciaországi barlangba, ahol óra, telefon, napfény és a külvilággal való bármiféle kapcsolat nélkül kellett boldogulniuk 40 napon keresztül. Mint a résztvevők elmondták, a barlangban sokkal lassabban telt az idő, és olyan volt az egész, mintha megnyomták volna a szünet gombot az élet távirányítóján.

A HAI idén nyáron egy új, több mint fél évig tartó kísérletsorozatot zárt le, amelyben három nagyon különböző éghajlatnak vetették alá a 20 fős, a kutatóintézet vezetőjéből és 19 vakmerő önkéntesből álló csapatot, amelynek tagjait klímanautáknak nevezték el. Az első állomásként a dél-amerikai Francia Guyana esőerdei szolgáltak, ahol a 35 fokos hőség 90 százalék fölötti páratartalommal társul, később Lappföld -30-40 Celsius-fokot is elérő vidékein keltek át a résztvevők, végül a 40 fok fölötti kánikulát és extrém szárazságot ígérő szaúdi Nefúd-sivatagban töltöttek el 40-40 napot.

Evolúcióra nincs idő, de a testnek és az agynak alkalmazkodnia kell

A 40 napos kísérletek ötlete a HAI francia-svájci alapító igazgatója, a magát elsősorban felfedezőnek tartó Christian Clot fejéből pattant ki. Sőt, 2016-tól kezdve ő maga is megcsinálta az extrém klímatúrák szentháromságát: a párás hőséget a brazil Amazóniában, a fagyos jégvilágot Szibériában, a száraz kánikulát pedig Iránban pipálta ki szólóban. Utazásai egyre több francia kutató érdeklődését váltották ki, így a csoportos Deep Climate projektet már velük együtt készítette elő, hogy a folyamatos mérésekből valódi következtetéseket vonhassanak le. Már csak az önkénteseket kellett kiválasztani, ami a vártnál nehezebbnek bizonyult, de nem a jelentkezők hiánya, hanem inkább a túljelentkezés miatt: Clot szerint több ezren szerették volna teljesíteni az extrém túrákat, ezt a létszámot kellett húszra csökkenteni.

Mindegyik útra 10 nő és 9 férfi kísérte el Clot-t – a 25 és 52 év közti résztvevők között volt mérnök, ápoló, ékszerész, biztonsági őr, programozó, pszichológus és altatóorvos is. A projekt céljából következik, hogy az önkéntesek nem kaptak kiképzést a szélsőséges éghajlati viszonyok tűrésére (hiszen az a lényeg, hogy az átlagemberek mennyire tudnak alkalmazkodni a változó klímához), Clot mindössze alapvető túlélési és expedíciós technikákat tanított nekik, valamint erőnléti teszteken kellett átmenniük, hogy megfeleljenek az egyik alapszabálynak: felszerelésük, tulajdonaik szállításához nem használhattak gépesített eszközöket, így az akár mázsás cuccaikat maguknak kellett cipelniük.

„Az adaptáció összes folyamatát tanulmányozzuk, az agyi és testi mechanizmusokat, hogy megértsük, hogyan tudunk alkalmazkodni” – mondta Clot a New Scientistnek. Az adaptációt a rövid idő alatt bekövetkező változások miatt nem evolúciós értelemben kell venni, inkább arra kíváncsiak, hogy az emberi test és az agy miként reagál az extrém éghajlatokra, és azok hogyan hatnak az emberek viselkedésére vagy egészségére. Hogy ezt feltérképezzék, a résztvevőkön a túrák előtt, közben és után is számos (teljesítmény-, mikrobiom-, MRI, kardiológiai, érzékszervi, pszichológiai, epigenetikai stb.) vizsgálatot elvégeznek.

A guyanai esőerdőben közel 100 százalékos páratartalom mellett kellett a kánikulában túrázniuk, mászniuk és evezniük, és Clot szerint a nap 24 órájában vizesek voltak, amihez nagyon nehéz alkalmazkodni, de egyben rendkívül fontos is: „Az expedíció legelején mindenki igyekezett védeni magát, hogy ne legyen vizes, próbálták nem tenni a lábukat a vízbe. De négy-öt nap után ezt lehetetlen elkerülni. Abban a pillanatban, hogy az emberek elfogadják az esőt, és hogy el vannak ázva, sokkal jobb lesz az életük, mert tudnak másra koncentrálni.” Clot szerint ezért az elfogadás fontosabb lépése az adaptációnak, mint az, hogy valaki mennyire gyorsan képes fizikailag alkalmazkodni az új környezethez.

A januárban végződő guyanai állomás után márciusban és áprilisban Lappföld következett, ahol síelve és szánt húzva közlekedtek 40-80 kilós csomagjaikkal, napi 10-15 kilométert haladtak, és minden este három-négy órát töltöttek annak a tábornak a felállításával, amit aztán minden másnap reggel el is kellett bontaniuk. A fagyási sérülésekkel, zsibbadt ujjakkal és kialvatlanul hazatérő önkéntesek alig egy hónapjuk volt felkészülni arra, hogy a súlyos mínuszoknál 70-80 Celsius-fokkal melegebb környezetben töltik majd a következő heteiket.

Mad Max, csak szekerekkel

Május közepén ugyanis már Szaúd-Arábiában, a Nefúd-sivatagban találták magukat, ahol árnyékban 40-45 fokos nappalok és 30 fokos éjszakák váltották egymást a csúcson. A légvonalban 210 kilométeres távot naponta átlagosan tíz kilométert haladva tették meg, három fázisban – minden szakasz végét egy-egy oázis jelentette. A dűnés-sziklás vidéken nemcsak a száraz hőséghez, de a homokviharokhoz, a kígyókhoz és skorpiókhoz is hozzá kellett szokniuk, miközben szekéren húzták maguk után a kezdetben 120 kilogrammot is elérő csomagjaikat – tele vízzel, élelmiszerrel és kutatási eszközzel. Minden ötödik napon megpihentek, de a köztes napok menetrendje fizikailag is megterhelő volt: reggel 5-kor kelés, aztán öt órányi túra, majd miután a nap legforróbb időszakát átvészelték, este újabb sétával zárták a napot.

Mindeközben folyamatosan adatot gyűjtöttek róluk: különböző eszközökkel mérték a mozgásukat, az alvásukat vagy a társas interakcióikat, és pár naponta lenyelhető szenzorral mérték a belső testhőmérsékletüket. Emellett minden nap feljegyezték az aktuális fizikai és mentális állapotukat, illetve az étrendjüket, ami jellemzően lapos kenyérből, konzervekből, kekszből, gyümölcsből, sajtból és magvakból állt. De a pihenőnapok sem fetrengéssel teltek, hiszen ekkor tudták a kiterjedt vizsgálatokat elvégezni: pulzust és vérnyomást mértek, neurológiai és kognitív teszteket végeztek rajtuk, valamint vizelet- és székletmintát adtak – utóbbi azért is fontos, mert az elmúlt években egyre világosabbá vált, hogy a bélflóra egészsége az agy működésére is hatással van.

Ezek az adatok már a HAI partnereinél vannak, az intézet ugyanis 15 másik kutatóintézettel és egyetemmel dolgozik együtt, hogy tudományos következtetéseket vonjanak le a három extrém túra tapasztalataiból. A HAI szerint ugyanis az emberi test szélsőséges éghajlati változásokhoz való adaptációjának mérésére elenyésző számú kutatás indult eddig, és ami elérhető, az is leginkább élsportolókra és kiképzett katonákra vonatkozik. A Clot önálló expedíciói során gyűjtött kísérleti adatok arra utalnak, hogy a gyors változásokra fiziológiai értelemben nem tud felkészülni a testünk, de az agyunk és a gondolkodásunk ilyen rövid idő alatt is sokat tud változni, ami növeli az alkalmazkodó képességünket. Ezt akár alátámaszthatná az is, hogy a Nefúd-sivatagból hazatérő önkéntesek egészségi állapota utólag kitűnőnek bizonyult, de azt még a kutatást vezető Margaux Romand-Monnier is elismeri, hogy vizsgálatuk gyenge pontja az, hogy 50 év alatti, alapvetően egészséges, ráadásul speciális öltözékkel és a megfelelő tápanyagokkal ellátott önkénteseik jóindulattal sem mondhatók reprezentatívnak a klímaváltozás legsúlyosabb hatásainak kitett embermilliókra.

Egymilliárd klímamenekült

Clot szerint azért azt egyértelműen meg lehetett figyelni a túrák során, hogy együttműködés nélkül nincs adaptáció – az, hogy az expedíció sikere és a túlélés érdekében az önkénteseknek együtt kellett dolgozniuk, növelte a csoportok alkalmazkodó képességét. Márpedig társadalmi együttműködésre, empátiára és a közös megoldásra való törekvésre nagy szükség lesz abban a jövőben, ahol a mérsékeltebb klímamodellek szerint is elképzelhető, hogy egymilliárdra rúg majd azok száma, akiknek azért kell elhagynia otthonukat, mert az extrém hőség miatt élhetetlenné vált a lakóhelyük.

„A szupergazdagoknak lesz arra lehetőségük, hogy légkondicionált épületekben húzzák meg magukat, sótalanított tengervizet szerezzenek be, vagy más módon boldoguljanak szélsőséges éghajlatokon is” – mondta a New Scientistnek Tim Lenton, az Exeteri Egyetem klímakutatója. Szerinte azok előtt, akik nem engedhetik meg maguknak az ilyen adaptációs módszereket, egyetlen reális lehetőség marad, az, amit a madaraknál vagy egyes növényeknél is láthatunk: a klímamigráció. És ha ez a természetben működik is, az emberek társadalmában úgy tűnik, jóval kisebb mértékben is problémákat szül – pedig még csak nagyságrendileg sem közelítjük az egymilliárd elvándorlót.

Christian Clot ezért azt mondja, minél előbb el kell fogadnunk, hogy az életkörülményeinket egyre inkább az éghajlat és az időjárás diktálja majd. „Jobb, ha ezt önként tesszük, mert akkor legalább némi kontrollt gyakorolhatunk a változás felett. Ha ellenállunk, és csak elszenvedjük a változást, az sokkal fájdalmasabb lesz.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: