Nem kellett túl sokáig várni arra, hogy a szórakoztatóipar lecsapja Donald Trump elnökségének számtalan magas labdája közül talán a leghollywoodiasabbat: 2018 júniusában lehetett először hallani a különálló amerikai űrhaderő felállításáról, majd az elnök decemberben aláírta az erről szóló rendeletet, januárban pedig már jött is a hír, hogy a Netflix komédiasorozatot készít Space Force címmel.

Ha egy modern Űrgolyhók ígérete nem lett volna elég, a két showrunner bejelentése tovább fokozta a várakozást: a Netflix valaha volt legnézettebb sorozata, az amerikai Office egyik készítőjére (Greg Daniels) és főszereplőjére (Steve Carell) hárult a feladat, hogy még az előtt elképzeljék, mivel foglalkozhat egy ilyen szervezet, hogy a valóságban ez kiderülne – és ha már elképzelték, akkor arra is találjanak módot, hogy hogyan lehet belőle viccet csinálni.

Az a helyzet, hogy pontosan ezt tették, semmi többet. Adott az amerikai elnök szerelemprojektjeként bemutatott, ezért a többi haderőnem (hadsereg, légierő, haditengerészet, tengerészgyalogság) által lenézett, bizonyításra váró űrhaderő; a hidegháború alatti szovjet ellenségkép modern megfelelője, Kína fenyegetése; és a világűr adta végtelen lehetőség a történetmesélésben. Ebbe a grandiózus díszletbe már csak egy csapat idiótát kellett elhelyezni, és kész a klasszikus kabarérecept.

A cselekményre nem érdemes sok szót pazarolni: a frissen létrehozott űrhaderő vezetőjének, Mark R. Naird tábornoknak (Carell) meg kell küzdenie a szervezet becsületéért, egyensúlyozva a Holdra minél előbb embereket küldeni akaró elnökkel, a kutatásokért felelős vezetővel (John Malkovich) és kamaszkorú lányával (Diana Silvers) vívott csatái között.

Szatírának kevés, a paródiát pedig nem merték bevállalni

Ha rendesen beleálltak volna abba a paródiába hajló szatírába, amely egy-egy Csupasz pisztolyra vagy Űrgolyhókra emlékeztető jelenet erejéig felvillan, akkor egy rossz szavam sem lenne. Csakhogy a középút megint tévútnak bizonyult. Az úgy nem igazán működik, hogy az egyik epizódban röhögni kellene azon, hogy az űrhaderőt vezető négycsillagos tábornok egy kanos majmot (pontosabban csimponautát) küld űrsétára jeltolmácsa segítségével, hogy megjavítson egy műholdat, aztán a következő részekben komolyan át kellene érezni azt a drámát, hogy a tábornok lánya az alkoholhoz fordul, mert apja a munkája miatt elhanyagolja a kapcsolatukat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy külön-külön ne lennének jók a történetszálak, csak nem igazán állnak össze egy egységgé. És bár a fent említett majmos jelenet is inkább kínosnak indul, végül sikeresen átfordul abba az őrületbe, amit sokan vártak az egész sorozattól, olyan idézetekkel, mint:

– A csimpánzok megeszik a saját kölykeiket.
– A NASA is tele volt exnácikkal, kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk?

De még jó pár példát fel lehetne sorolni arra, hogy milyen túltolt, parodisztikus elemeket szórtak szét a tíz darab félórás epizódban – nem hiába Steve Carell a készítője az elmúlt idők legjobb Leslie Nielsen-pótlékának, az Angie Tribecának:

• az űrhaderő büféjét Meal Armstrongnak hívják, mottója: „One small snack for man, one large soda for mankind” (magyarul nagyjából „Egy kis rágcsálnivaló az embernek, egy nagy üdítő az emberiségnek”);
• a Pentagonban ülő idős döntéshozó beszéde („Biztonságban érzem magam abban a tudatban, hogy műholdjaink Isten szent pokoltüzét zúdíthatják ellenségeinkre ezen a csodás, lapos Földön”) annyira sztereotipikus a konteós-keresztény vonalra, hogy csak egy elborult paródiában lehet helye;
• és az egyértelmű karikatúrák – az AOC-t parodizáló fiatal aktivista-képviselő vagy a légierőt irányító béna macsó Grabason tábornok (érted, grab ass) – is még jobban ütöttek volna, ha az egész sorozat világa egy kicsit jobban elrugaszkodik a valóságtól.

A Space Force-szal így talán az a legnagyobb baj, hogy olyan műfajba skatulyázta magát, amelyben elég nagyot kell gurítani ahhoz, hogy elérje az ingerküszöböt: a politikai szatíra, a nagy döntések mögötti pitiáner játszmák komikus ábrázolásának királya, Armando Iannucci túl magasra tette a lécet a Thick of It című sorozattal és filmváltozatával, az In the Looppal, vamint a Veep című Emmy-mágnes sorozattal, amely az amerikai nagypolitika nevetséges háttérküzdelmeit mutatta be. És bár Daniels arról nyilatkozott, hogy Stanley Kubrick Dr. Strangelove-ja is nagy hatással volt a sorozatra, fájóan hiányzik innen egy Peter Sellers-kaliberű színész, aki megtölti élettel a lazán felvázolt karikatúrákat.

Én személy szerint kedvelem Steve Carell munkásságát, de sajnos be kell látni, hogy az Office totálisan megpecsételte a karrierjét: ha drámákban játszik (lásd: Foxcatcher), el lehet vonatkoztatni attól, hogy Michael Scottot látjuk, de a komikusi spektruma nem túl széles, így teljesen mindegy, hogy szuperkémet, bűvészt vagy az űrhaderő tábornokát alakítja, mindig olyan, mint ha ott lenne a nyelve hegyén egy kikívánkozó „That's what she said”.

De talán pont ezért működik olyan jól a többi karakter. John Malkovich a tudományos főtanácsadó szerepében nyújtja a legjobb formáját, shakespeare-i monológokban kikelve a kutatómunkát ellehetetlenítő, kicsinyes csatározásaival elfoglalt politikai vezetés ellen. Az elítélt feleség szerepében Lisa Kudrow tökéletesen hoz minden börtönsztereotípiát a rosszlányosan fonott hajtól a könyvklubot vezető elitrabig, Ben Schwartz pedig a maga hiperaktív nerd módján szintén egypoénos színész, de kit érdekel, ha az az egy poén jó, és most sem tud hibázni az űrhaderő közösségi médiás jelenlétéért felelős techguru szerepében.

Szerencsére a Trump nevű zsákutcát is jó érzékkel elkerüli a sorozat. Az amerikai elnök végig arc és név nélkül marad a történetben, bár a nézőnek nem kell túl mély aktuálpolitikai ismeretekkel rendelkeznie ahhoz, hogy rájöjjön, kit takar a Twitteren kommunikáló, programok helyett unalomig ismételt jelszavakkal politizáló elnök, aki képes leszólni a börtönbe, hogy a tábornok ne tudjon intim találkozót szervezni a feleségével, csak mert India előbb lőtt ki egy rakétát, mint az USA. És valószínűleg a first ladyt sem egy Michelle Obama-típusú politikusfeleségről mintázták, aki a cselekmény egy pontján saját kezébe veszi az űrhaderő egyenruhájának tervezését, így napokon belül egy vegasi giccsparádé és egy drag show ötvözetévé változik a főhadiszállás.

Egyrésztmásrészt

Egy kicsit a The First című 2018-as Hulu-sorozatra emlékeztetett a Space Force: azt a nyolc epizódot is gyorsan végig lehetett pörgetni, érdekes és élvezhető volt, mert még mindig kevés sorozat készül űrtémában, viszont másfél év után már a címét is csak úgy találtam meg, hogy a Google-be beírtam, hogy „sean penn space series”.

Így végeredményben a Space Force is csak egy újabb példa (sőt, a benne rejlő potenciál miatt talán a legjobb példa) a minél szélesebb közönséget megragadni vágyó, ezért kompromisszumokra hajló Netflix-sorozatok legaggasztóbb trendjére: rossznak egyáltalán nem rossz, korrekt szórakozást nyújt, el lehet tölteni vele pár órát, de mintha meg sem próbáltak volna valami igazán kiemelkedőt alkotni.

De közben az is igaz, hogy ennél Qubit-kompatibilisebb sorozatot nehéz találni: az epizódokban holdbázisról, bioszféráról, exoszkeletonról, lézerfegyverről, indiai űrkavarásról, kínai űrdominanciáról és orosz trollfarmokról is szó esik, így akit érdekelnek az ilyesmik, bátran szenvedje át magát az expozícióval túlzsúfolt, nagyot akarásában semmilyenné váló első két részen, és a végére nem fog csalódni. Aki viszont a látványért nézné a sorozatot, az nyugodtan hagyja ki, a CGI mindent alulmúl.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: