James Cook brit felfedező 1772 novemberében délnek hajózott Fokvárosból, hogy igazolja, vagy örökre megcáfolja az évszázadok óta rebesgetett, hatalmas déli kontinens létét. A Brit Királyi Haditengerészet HMS Resolution hajójának kapitányaként Cook egy hónappal később azt hitte, hogy sikerrel járt, de csak a déli féltekéjének nyarán olvadozó jéghegyekre és tengeri jégtáblák végeláthatatlan mezejére bukkant. A következő év januárjában Cook elsőként lépte át a déli sarkkört, és ma már tudjuk, hogy 120 kilométerre közelítette meg a nagyrészt jéggel borított, titokzatos kontinenst.

Bár Cook beszámolói kizárták, hogy az ismert szárazföldektől délre egy hatalmas, Terra Australisként emlegetett földtömeg helyezkedne el, a felfedező további expedíciói alapján valószínűnek tartotta, hogy tényleg létezik egy sarki kontinens. Arra, hogy valaki megpillantsa, még évtizedeket kellett várni: ez feltehetőleg Fabian von Bellingshausen orosz tengerésztisztnek sikerült, aki 1820-ban 32 kilométerre jutott a kontinenstől. 1841-ben aztán James Clark Ross brit haditengerész expedíciója felfedezte a később róla elnevezett Ross-selfjeget, és az HMS Erebus hajójáról elnevezett Mount Erebus vulkánt.

Nem sokkal azután, hogy John George Bartholomew skót térképész 1890-ben Antarktisznak nevezte el a kontinenst, megkezdődött a felfedezésének hőskora. Ennek csúcspontját Roald Amundsen norvég felfedező 1910-1912 közötti expedíciója jelentette. Amundsen társaival 1911. december 11-én elsőként érte el a földrajzi déli sarkot, amivel egy hónappal megelőzte Robert Scott brit felfedezőt, aki visszaútja során az expedíció négy másik tagjával együtt életét vesztette. Scott ugyanakkor halála előtt kulcsfontosságú felfedezést tett: megtalálta az első antarktiszi fosszíliákat. Egy 250 millió éve kihalt, a virágos növényekhez tartozó fa igazolta, hogy a jeges kontinensnek egykor melegebb klímája volt és összekapcsolódott a többi földrésszel, amelyek együtt alkották a Gondwana szuperkontinenst.

A 19-20. században az Antarktisz felfedezését messze nem csak egyéni versenyszellem és a tudományos kíváncsiság fűtötte, hanem a birodalmi érdekek is. A britek 1833-ban megerősítették a Falkland-szigetek feletti uralmukat, majd 1908-tól kiterjesztették a szuverenitásukat a Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigetekre, valamint több, az Antarktiszi-félszigethez közeli szigetre. Később igényt tartottak a 60. szélességi foktól délre található, a kontinens 20. és 80. nyugati hosszúság közötti területére, ami 1962 óta Brit antarktiszi területként ismert. Ezzel a területtel átfedő igénye van Argentínának a 25. és 74. nyugati szélesség között (Argentin antarktiszi terület), valamint Chilének az 53. és 90. nyugati szélesség között (Chilei antarktiszi terület).

Két európai országnak, Franciaországnak és Norvégiának van még területi igénye az Antarktiszon. Előbbinek az Adélie-földnek nevezett keskeny terület, a 136. és 142. keleti szélesség között, utóbbinak pedig a kontinens nagyjából egyötödét borító Maud királyné-föld, a 20. nyugati szélesség és a 45. keleti szélesség között. A legnagyobb antarktiszi területi igénye azonban Ausztráliának van, a 44. és 160. keleti szélesség közötti, az Adélie-földet nem fedő régióval. Az Ausztrál antarktiszi terület olyan hatalmas, hogy a szigetország területének 80 százalékát lefedné. Az ausztrál területtől keletre helyezkedik el Új-Zéland Ross antarktiszi területe, amit a 160. keleti hosszúság és a 150. nyugati hosszúság határol.

Ezeket a területi igényeket az 1959. december 1-én aláírt Antarktisz-egyezmény lényegében befagyasztotta. Dwight D. Eisenhower amerikai elnök meghívására 12 ország képviselői látogattak Washingtonba az egyezmény megszövegezésére és aláírására. A felek vállalták, hogy

„az Antarktiszt kizárólag békés célokra szabad igénybe venni. Tilos többek között minden katonai természetű tevékenység, katonai támaszpontok és erődítmények létesítése, hadgyakorlatok tartása, illetve bármilyen fegyverkísérlet folytatása” – szól az egyezmény I. cikke, ami viszont nem tiltja katonai személyzet vagy felszerelés használatát tudományos kutatás vagy egyéb békés célú tevékenység érdekében.

Az egyezmény IV. cikke ugyan nem követeli meg a szerződő felektől, hogy lemondjanak az antarktiszi területi szuverenitási követelésükről, viszont kiköti, hogy „semmilyen tevékenység vagy cselekedet nem szolgálhat alapul arra, hogy az Antarktiszon területi szuverenitásra vonatkozó igényt támasszanak, támogassanak vagy elutasítsanak, illetve nem formálhatnak semmilyen szuverenitásra vonatkozó jogot az Antarktiszon”.

Az egyezmény hivatalosan 1961-ben lépett hatályba, és az első aláírókhoz (Argentína, Ausztrália, Belgium, Chile, Dél-afrikai Köztársaság, Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Norvégia, Szovjetunió és Új-Zéland) később további 45 állam csatlakozott, köztük 1984-ben Magyarország is. Az egyezménynek 2004 óta van egy titkársága (Antarctic Treaty Secretariat), Buenos Airesben, ami azt felügyeli, hogy minden tevékenység a déli kontinensen az Antarktisz-egyezménnyel és környezetvédelmi protokolljaival összhangban zajlik-e.

A kontinensnek nincs állandó lakossága, de 55 ország tart fenn rajta kutatóállomást. Ha a személyzet létszámát nézzük, akkor a legnagyobb jelenlét az Egyesült Államoké, amit Argentína, Chile, az Egyesült Királyság és Franciaország követ. A legnagyobb állomás is amerikai, a Ross-sziget déli csücskén található McMurdo, ahol nyaranta akár 1500-an is élnek. A McMurdo az amerikai antarktiszi jelenlét logisztikai központja, és innen látják el az USA közvetlenül a déli sarkon található Amundsen–Scott állomását, amit korábban a Qubiten is bemutattunk.

Az Antarktiszon található a Föld legnagyobb jégtakarója, amely egy 150 magyarországnyi területet, 14 millió négyzetkilométert fed le. A keleti és nyugati részből álló jégtakaró együttesen 57 méternyi globális tengerszint emelkedésnek megfelelő vizet tárol. Így több száz millió, ma tengerpartok közelében élő ember sorsa múlhat azon, hogy a kontinens jövőjét miként alakítjuk a légkörbe juttatott üvegházhatású gázokkal. Ha a polipokra hallgatunk, már baj van.