Abban nincs semmi meglepő, hogy a politika kihasználja az űrhajósokat – ez gyakorlatilag az alaphelyzet. A nagy elsőzők, Jurij Gagarin és Neil Armstrong ikonikus pillanatait is a hidegháborús logika határozta meg: a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymásnak próbálta bizonygatni saját tudományos-technológiai fejlettségét azzal, hogy embert szállít az űrbe, vagy hogy asztronautákat vezényel a Holdra. Zászlókitűzés, nemzeti ünnep, utcai parádék, tévéinterjúk, világ körüli turnék – ráadásul a 20. század közepén nemcsak nemzeti, hanem szövetségi rendszeri szinten is példát lehetett statuálni; Gagarin a keleti blokk kultikus hőse volt, Armstrong pedig a Nyugat dominanciáját jelképezte.

De nem is kell messzire menni: Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós ugyanis minden szakmai érdeme ellenére elsősorban egy szovjet PR-projekt része volt: az Interkozmosz programba meghívott magyar vadászpilóta űrhajósként egyfajta népmesei figurává vált, utazását a szocializmus példaértékű sikersztorijaként lehetett tálalni, és egy ilyen húzással a gazdaság rossz helyzetéről is szépen el lehet terelni a figyelmet.

A Vosztok- és az Apollo-programok lecsengésével, az 1970-es években a Szovjetunió abban látta meg a puha hatalom gyakorlásának lehetőségét, hogy a NASA viszonylag zárt működésével szemben megnyitja a saját űrprogramját a szocialista országok felé, és így amellett, hogy a nemzetközi kapcsolatrendszerének erősségét is fitogtatja a nyugati közönség előtt, a szövetséges országoknak is megadja azt a katarzisélményt, amit egy űrhajós honfitárs fellövése jelent.

Ez volt a célja annak az 1967-ben aláírt kezdeményezésnek, amit 1970 óta Interkozmosznak neveztek. A térség országainak kutatóműhelyei bekapcsolódhadtak az űripari fejlesztésekbe, ami hirtelen Magyarországot, Bulgáriát vagy Mongóliát is feltette az űrkutatás addig exkluzív térképére – a tudományos kooperáció hihetetlen presztízst adott a kisebb országoknak, és azt a narratívát is sikeresen gyengítette, ami a modernitást és a fejlettséget a Nyugat képével társította. Az már csak hab volt a tortán, hogy az Interkozmosz mindegyik tagországnak adott egy-egy új nemzeti hőst, akivel aztán iskolákban, művelődési házakban és nagygyűléseken lehetett népszerűsíteni a szocializmust. Ennek megfelelően 1978 és 1982 között tíz új ország küldhette fel az első űrhajósát az Interkozmosz programban, míg a NASA 1983-ban engedett először nem amerikai űrhajóst a közelébe – így fordulhatott elő, hogy Romániának vagy Kubának előbb lett saját űrhajósa, mint az Egyesült Királyságnak vagy Kanadának.

A Farkasberci-kultusz és a Kádár-nosztalgia

Az Interkozmosz, és úgy általában az űrprogramok kettősségéről már Farkas Bertalan űrutazásának évében, 1980-ban kendőzetlen őszinteséggel írt a neves fizikus-űrkutató, Szegő Károly, aki a Magyar Tudomány folyóiratban így fogalmazott:

„Hiba lenne letagadni, politikai döntés alapján lett magyar űrhajós, sőt politikai döntés volt az is, hogy hazánk csatlakozott az INTERKOZMOSZ egyezményhez. A politikai döntéseket azonban megfelelő tudománypolitikai döntések követték, és ezek tették lehetővé, hogy mind a hazai űrkutatás, mind a magyar űrhajós tevékenysége komoly tudományos eredményt hozott.”

A magyar légierő korábbi vadászpilótája két évnyi űrhajóskiképzés után ülhetett be a Szojuz–36 űrhajóba Valerij Kubaszov parancsnok mellé, hogy aztán a Szaljut–6 űrállomáson elvégezze a rábízott kísérleteket. Már az utazás előtt köztisztelet övezte, de visszaérkezése után nemzeti kinccsé nemesedett. 1980. június 16-i hazatérésére igazi parádét rendezett a pártvezetés: már Ferihegyen több ezer ember fogadta az űrhajósokat, akiket aztán autóval vittek a Kossuth térre. Az ünnepségen részt vett a kormány, az MSZMP és a Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) szinte teljes vezetése, Kádár Jánostól Losonczi Pálon át Apró Antalig, és volt minden, ami egy nemzeti hőst megillet: Rákóczi-induló, kabrióból integetés, katonai díszmenet. Miután a parlamenti ünnepségen átvett egy teljesen új állami kitüntetést (a Magyar Népköztársaság Hőse), majd előléptették alezredessé, a buli az MSZBT székházában folytatódott, végül egy parlamenti díszvacsorával zárták a napot, ahol Kádár János hosszan éltette az űrhajósokat, a megbonthatatlan szovjet–magyar barátságot, a szocializmus és a béke erejét. Farkas Bertalant még abban a hónapban kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel és a Lenin-renddel is.

A következő években megkerülhetetlen volt a neve a megyei lapokban, leggyakrabban ugyanis azért került a hírekbe, mert járta az ország iskoláit, úttörőházait, pártszékházait, ahol tömegek voltak kíváncsiak a beszámolójára – ez a személyes jelenlét bizonyára sokat segített a Farkasberci-kultusz megszilárdulásában. Na meg az olyan anekdoták, mint ami a Veszprémi Naplóban jelent meg 1985-ben: „…több szovjet feleség így szólt a férjéhez: Misa! Olyan bajuszt növesszél, mint amilyen a Bercié! Másként nem is emlegették. Mert a Bertalan túlságosan hosszú, a Farkas meg nagyon hivatalos. A Bercit viszont minden kisgyerek ismeri a Csillagvárosban…”

Országjárása során a kevésbé izgalmas napjai valahogy úgy telhettek, ahogy arról 1983 októberében a Délmagyarország írt: „Tegnap, szerdán Szegedre látogatott Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós. Az MSZMP Csongrád megyei Bizottságának székházában fogadta dr. Komócsin Mihály, az MSZMP KB tagja, a megyei pártbizottság első titkára, dr. Koncz János és Papdi József, a megyei pártbizottság titkárai. Farkas Bertalant tájékoztatták a megye politikai, gazdasági és kulturális életének aktuális kérdéseiről, majd beszélgettek az űrhajózásról, annak tudományos szerepéről.” Egy-egy jobban sikerült esemény után viszont már olyanokat írtak róla, mint a Vas Népe 1987 áprilisában:

„Népszerűsége töretlen és változatlanul a legifjabbak első számú kedvence. Példakép és nyugodt szívvel írhatjuk le, hogy vonzó példakép. Ha a tinédzser szobájában Nyilasi meg Madonna képe mellé felkerül Farkas Bertalané is, akkor nincs olyan nagy baj. Mert – és ezt a felnőtt társadalomnak észre kell vennie – a mai ifjú generáció tagjai elsősorban a teljesítményt díjazzák, hegyibeszédekkel rájuk hatni nem lehet.”

Farkast az 1990-es évektől kezdve egyre gyakrabban kérdezték interjúkban az előző rendszer vezetőihez – és kifejezetten Kádár Jánoshoz – fűződő viszonyáról. Erről 1995-ben így nyilatkozott a Békés Megyei Napnak: „Én nem dobtam el egyetlen fényképet sem, a Szovjetunió Hőse és a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetések, a Lenin-rend a legféltettebb kincseim közé tartoznak ma is. Biztos vagyok benne, ha lesz, a következő magyar űrhajós is megkapja majd a legmagasabb elismeréseket, a nép ugyanúgy éltetni fogja, mint engem. De a lényeg szerintem az: a világ magyar szót hallhatott az űrből!”

Később még ennél is szenvedélyesebben válaszolt, amikor 2004-ben a Magyar Munkáspárt pártlapja, a Szabadság kérdésére elmondta, hogyan gondolkodik Kádár Jánosról a 21. században: „Amikor a Szovjetunióban voltam, tapasztalhattam, hogy milyen tisztelettel beszélnek róla és rajta keresztül sok mindenről, ami magyar. Az itthoni mezőgazdaság akkori sikerei elkápráztatták az embereket. Én ma is a lehető legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel gondolok rá. Számomra – éppen úgy, mint sok más ember számára – ő személyesíti meg a tisztességet, a szerénységet, az emberséget és szerintem száz év múlva is sokat fognak róla így beszélni. Nagyszerű ember volt.”

A politika a nyugdíjas éveiben sem kerülte el Farkas Bertalant. Kétszer is elindult országgyűlési választáson: 2006-ban az MDF, 2014-ben pedig – egy régi repülős ismerőse ajánlása révén – egy úgynevezett kamupárt (Zöldek Pártja) színeiben. Az utóbbi választáson kapott 287 szavazata a 6. helyre volt elég a kisvárdai körzetében. Azóta leginkább az Orbán-kormányok környékén látszik mozogni, 2014 decemberétől fél évig Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tanácsadójaként szolgált, de időről időre Orbán Viktor miniszterelnök közösségi oldalain is feltűnik egy-egy fotó erejéig.

Szükség van-e még emberekre az űrben a 21. században?

A szelfiző űrrobotok és marshelikopterek korában azonban egyre többen teszik fel a kérdést: van még értelme embert küldeni a világűrbe? Vagy az új magyar űrhajós körüli felhajtás is csak valami nemzetieskedő, propagandisztikus bohóckodás, ráadásul a mi adóforintjainkból? A kézenfekvő válasz, hogy aki ezeket a kérdéseket felteszi, az legyen szíves, kapcsolja ki a GPS-t vezetés közben, vegyen búcsút a kamerás okostelefonjától és felejtse el a memóriahabos párnáját – hogy csak a legismertebb példákat említsük azokra a hétköznapi technológiákra, amelyek valamilyen NASA-kísérletnek köszönhetően jöttek létre. Ehhez persze azt is feltételezni kell, hogy a magyar űrhajósprogram projektjeinek is komoly tudományos jelentőségük van, és nem csak szimbolikusan pakolták meg a SpaceX Dragon űrhajóját magyar egyetemek, kutatóintézetek és űripari cégek kísérleteivel.

Persze nem lehet minden tudományos kísérlet vége az, hogy feltalálják az internetet, de a Kapu Tibor részvételével zajló Ax–4 misszió tudományosságát nem érheti panasz – vizsgálják majd a sugárzás DNS-re gyakorolt hatását, az őssejtek és a rákos sejtek kölcsönhatásait, de még egy látásjavító gyógyszert is tesztelnek. Az ilyen kutatások létjogosultságát nehezen lehetne vitatni, még akkor is, ha Kapuék úti célja, a 2000 óta folyamatos legénységgel üzemelő Nemzetközi Űrállomás (ISS) nem feltétlenül a tudományos áttöréseiről híres. Az ISS-re inkább úgy érdemes gondolni, mint egy átmeneti időszak ideiglenes űrkikötőjére: utoljára az 1970-es években járt ember idegen égitesten, legközelebb jó esetben is csak a 2020-as évek vége felé fog – jó, hogy van egy hely, ahol a Föld különböző országai a köztes időben is tudnak súlytalanságban, kozmikus sugárzás közepette, ráadásul nemzetközi együttműködésben dolgozni az űrben.

Na de onnan indultunk, hogy van-e értelme embert küldeni az űrbe, vagy csak parasztvakítás az egész. Tudománypártolóként nem mondhat mást az ember, mint hogy van értelme, hiszen az űrben végzett kísérletek egyfelől új gyógyszerek vagy fejlett technológiák formájában hasznosulhatnak a Földön, továbbá a nagyszabású – és akár lakhatási célzatú – űrexpedíciókkal tűzdelt jövőre is csak folyamatos emberi űrjelenléttel lehet felkészülni. Mindezek ellenére a szkepticizmus érthető, hiszen a történelem is azt mutatja, hogy az űrprogramok mindig hajlamosak az átpolitizálódásra – Farkas Bertalan esete mellett eszünkbe juthat az USA és a Szovjetunió hidegháborús űrversenye, vagy éppen Donald Trump első elnöki ciklusának szimbolikus űr-erőfitogtatása (Space Force!) is.

Egy, a mai Magyarországhoz hasonlóan polarizált társadalomban pedig szükségszerűen merül fel a kérdés, hogy vajon a már így is Farkas Bertalan utódjaként emlegetett Kapu Tibor a politikának kedves nemzeti hős szerepében is követi-e az első magyar űrhajóst.

A HUNOR a kormány projektje, és ennek megfelelően is kezelik

Az új magyar űrhajós esetében esély sem volt arra, hogy a politika kimaradjon a buliból. A HUNOR (Hungarian to Orbit) programot a kormány 2021-ben elfogadott űrstratégiája és az azt követő, Szijjártó Péter külügyminiszter által bejelentett kormányhatározat hívta életre, vezetésével pedig az űrkutatásért felelős miniszteri biztost, Ferencz Orsolyát bízták meg.

Az elejétől kezdve világos volt, hogyan kívánják kommunikálni a programot: a HUNOR hivatalos közösségimédia-oldalain az egyébként tényleg érdekes és informatív csillagászati és űrkutatási posztokon túl a következőkből állt a program Facebook-oldala az első hónapokban, miután kiválasztották a négy űrhajósjelöltet:

• kiképzés a Magyar Honvédség közreműködésével,
• Index-interjú az űrhajósjelöltekkel,
• vizsgálatok Merkely Bélával a Semmelweis Egyetemen,
• Ferencz Orsolya bejelentkezései zászlóval a háttérben,
• úszás Gyurta Danival,
• M1-interjú az űrhajósjelöltekkel,
• találkozás Novák Katalin köztársasági elnökkel.

Miközben médiamegjelenésekben nem volt hiány, az űrhajósjelölteket látszólag végig gondosan távol tartották a sajtó azon részétől, ahol esélyét látták annak, hogy közéleti jellegű kérdéseket tennének fel – amikor a HVG-nek vagy a Telexnek mégis sikerült velük beszélni, a cikkeket még úgy sem osztották meg a HUNOR felületein, hogy az űrhajósjelöltek végig kimérten, már-már a lényeget megkerülve válaszoltak a kellemetlen kérdésekre. Ha a kezdetektől végiglapozzuk a HUNOR Facebook-oldalát, azt látjuk, hogy a tematikus Youtube-csatornákon (Űrkutatás magyarul, Spacejunkie) és a szórakoztató rádióműsorokon vagy podcastokon (Balázsék, Bochkor, Palikék világa) túl csak a következő médiumok által készített interjúkat osztották meg:

• Index,
• Kossuth rádió,
• M1,
• Spirit FM,
• TV2,
• HírTV,
• Magyarország kormánya Youtube-csatorna.

Ezen kívül vannak képes-videós beszámolók MCC-s kerekasztal-beszélgetésről, a Külügyminisztérium tudományos-technológiai konferenciájáról, a Ludovika Collegiumban tartott előadásról, Szijjártó Péter amerikai űripari tárgyalásairól, a felemásra sikerült Huniverzum kiállításról és az űrhajósjelöltek iskola- és óvodalátogatásairól.

Azon sem kell nagyon erőlködni, hogy olyan idézetet találjunk az űrhajósjelöltek szereplésével készült, magasztos videóinterjúkban, ami könnyen illeszkedik a kormány narratívájába. Az egyik jelölt, Cserényi Gyula például egy 2024 februárjában közzétett videóban ezt mondja: „Magyarországon tanult villamosmérnökként is igenis lehet lehetőség, ha az ember képzi magát, oktatja magát, tanul folyamatosan, akkor van lehetőség akár a világűrbe is kijutni, és ez szerintem nagyon szuper.”

Aztán 2024 májusában az a poszt is megszületett, amire sokan vártak: Orbán Viktorral is találkozott a két végső kiválasztott, Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula. A miniszterelnök viszont azóta sem fordít túl nagy figyelmet a magyar űrhajósokra, legalábbis az elmúlt hónapok poloskázós-ukrajnázós zajában teljesen elveszett, ha egyáltalán mondott is valamit a HUNOR programról.

Egy űrhajós mindig nemzeti hős, tehát értékes a hatalomnak

Az „ennyi pénzből felújíthattunk volna két kórházat” típusú (szorult gazdasági helyzetben egyébként teljesen érthető) demagógián túllépve az a helyzet, hogy nem ördögtől való ötlet, ha egy ország igyekszik bekapcsolódni a globális űrkutatásba és űripari fejlesztésekbe. Ezzel ugyanis értékes tudományos és gazdasági együttműködéseket alakíthat ki, ráadásul az űriparnak csak egy kis szelete az, ami az űrhajósokról szól – a technológiai fejlődés (anyagtudomány, robotika, mesterséges intelligencia, telekommunikáció) elválaszthatatlan az űrkutatástól, de a napjainkban újra felpörgő hadiipar is ezer szálon fűződik hozzá.

És igen, az is elkerülhetetlen, hogy ezt az aktuális hatalom a saját politikai céljaira használja. És mivel egy magyar fejlesztésű sugárterhelés-monitorozó doziméter vagy mikrofluidikai gyógyszer-tesztchip nem alkalmas arra, hogy óriásplakátokon vagy tévéműsorokban mutogassák mint fergeteges magyar sikert, az emberi szál az, amibe igazán kapaszkodni tud a politika: egy űrhajós mindig nemzeti hős, akiért egy egész ország tud szorítani, így képes áttörni a pártpreferenciák falát. Maga Farkas Bertalan is ezt hangsúlyozta, amikor 1995 februárjában a Békés Megyei Napnak adott interjújában ezt válaszolta, amikor politikai elkötelezettségéről kérdezték:

„Minden egyes gondolatomért vállalom a felelősséget! S van valami, amiben biztos vagyok: azok az emberek, akik a rendszerváltás idején a legdurvább kifejezéseket használták, akik olyannyira kommunistaellenesek voltak, 1980 májusában MAGYAR EMBERNEK érezték magukat… Összegyűjtöttük, archiváltuk azt a több tízezernyi táviratot, amit akkor kaptam, ez igazolhatja, nagyon büszke volt akkor mindenki.”

Azzal az égvilágon semmi baj nincs, ha Kapu Tibor a második magyar űrhajósként úgy turnézza majd végig az ország iskoláit és művelődési házait, mint egykor Farkas Bertalan. Az lesz a lényeg, hogy előadásaiban a kutatói-mérnöki pályák felé igyekszik majd terelni a fiatalokat, űrbeli élményeiről mesél a falvakban és tudományos beszámolókat tart az Akadémián és a kutatóintézetekben, vagy pedig támasztanak felé valamilyen elvárásokat. Ugyanis véletlenül épp egy brutálisnak ígérkező kampányidőszaknak nézünk elébe, ahol a hatalomnak minden szalonképes hírességre szüksége lesz, hogy megszólítsa a szavazókat – akár csak azáltal, hogy nemzeti hősként lehet mutogatni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: