Giles Whittell angol író 2019-ben megjelent hótörténeti könyvében (Snow: A Scientific and Cultural Exploration) megpróbálta érzékeltetni, hogy mennyi hó esik a Földön. A kötetben idézett Kenneth Libbrecht, a világ első számú hókristálykutatója szerint meglepően sok: másodpercenként egymilliószór egymilliárd. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy ha egy hóemberhez 100 millió hópehellyel számolunk, ahogy Libbrecht teszi, a Föld minden lakója tízpercenként építhetne egy-egy hóembert.

Whittell könyve öt évvel ezelőtt jelent meg, és azóta egymást érik a gleccserek olvadásáról és az antarktiszi jégtakaró aggasztó állapotáról szóló hírek, de azért 2019 sem volt olyan régen: már akkor is lehetett látni, hogy a globális felmelegedés első áldozatai közé nem túl meglepő módon a hó és a jég tartozik majd.

A Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (National Oceanic and Atmospheric Administration, NOAA) 2023 év végi jelentése szerint már most is egyre kevesebbet havazik, és a jövőben még kevesebbet fog; azokon a helyeken, ahol eddig inkább a hó volt a jellemző, a téli csapadék eső formájában fog lehullani. 1973 óta világszerte 2,7 százalékkal csökkent a lehullott hó mennyisége, de Justin Mankin, a Dartmouth College klímakutatója szerint nem lineáris csökkenésről van szó: a felmelegedés egy-egy fordulópontja után ott is drámaian csökkenhet a hómennyiség, ahol eddig még nem volt érzékelhető a változás.

Ahogy Brian Brettschneider, a NOAA alaszkai kutatója tömören összefoglalta a helyzetet: a termodinamika törvényei mindig győznek. Ez azt is jelenti, hogy jelentős változásokra számíthatunk a téli hónapokban is, meg azt is, hogy a fehér karácsony Magyarországon olyan ritka lesz, mint a fehér holló.

A változás gyakorlati, sőt húsba vágó következményei többé-kevésbé ismertek: az emisszió hatására (is) bekövetkező felmelegedés miatt elolvadó gleccserek és jégfedte területek megemelik a tengerszintet, a változó időjárási mintázatok az egész világon átalakítják a meteorológiai rendszert, a sarkvidéki folyamatok pedig alapvető hatással vannak a mérsékelt öv időjárására. A mezőgazdaságnak is szüksége lenne a hóra: a tartós hótakaró biztosítja a kifagyás elleni védelmet az őszi vetésben, így ráadásul a nedvesség fokozatosan szivárog a talajba, nem pedig egyszerre, nagy mennyiségben zúdul le, elmosva a termőréteget.

A várható eredmény katasztrofális: a tengerszint-emelkedés miatt legalább 800 millió ember marad otthon nélkül, egyre gyakoribbá válnak az extrém időjárási események, több lesz az erdőtűz, csökken az élelmiszerbiztonság, korábban sűrűn lakott területek válnak lakhatatlanná, és új betegségek jelennek meg. És még csak hógolyózni sem lehet.

Az érzelmi kötődés

De miért éli meg az emberek többsége érzelmi veszteségként a hó eltűnését, és miért szeretik annyian a havat? Nem valószínű, hogy racionális szempontok vezérlik őket: korábban, amikor az embereknek még volt eszük és nem létezett a szó modern értelmében vett turizmus, a tengerpartra is inkább gyanakvással, mint vonzalommal tekintettek. A hó veszélyes. A hó hideg. Az aranyásók sem ragaszkodtak volna hozzá, hogy aranyásás közben megfagyjanak (kivéve Felhő Bellew-t, Jack London regényhősét, de a regényhősöktől még kevesebb racionalitást lehet elvárni, mint a hús-vér emberektől).

Egy 64 felnőtt és 93 gyerek bevonásával készült amerikai felmérésben a válaszadók 73 százaléka elsősorban pozitív élményeket társított a havazáshoz. A felnőttek közül többen panaszkodtak arra, hogy a hó elveszítette a varázsát (veszélyes, kényelmetlen), de sokan még akkor sem tudtak negatív élményeket társítani hozzá, ha erre külön kérték őket (az a válaszadó, akinek hógolyózás közben egy jégdarab úgy megvágta az arcát, hogy össze kellett varrni a sebet, nosztalgikusan idézte fel, hogy azért az egy egészen kiváló hócsata volt). A kutatást 2019-ben végezték, így nem csoda, ha túlnyomóan pozitív emlékek szerepeltek benne: a megkérdezettek többsége valószínűleg nem került olyan helyzetbe, hogy a hó múló kényelmetlenségnél többet jelenthessen neki.

Nem mindig volt ez így: az idők során sokat változott a hóról alkotott kép. Ahogy egy időben a tengerről a legtöbbeknek nagyjából csak a hajótörések, esetleg a tengeri szörnyek jutottak eszébe, úgy a havat is koronként különbözőképpen ítélték meg a félelmetestől az ünnepi porcukrosságig. Azon is sok múlik, hogy hol élt, akit kérdeztek: a svájci falusiak, akik a lavinafenyegetettség árnyékában éltek, egészen a tizennyolcadik századig meg voltak róla győződve, hogy a lavinákat boszorkányok okozzák. Nem is rajongtak nagyon a hóért, ahogy a hegyekért sem; nem is nekik, hanem a festői környezet miatt az Alpokba látogató angoloknak jutott eszébe először csak azért kirándulni, hogy kiránduljanak.

Ez nem is csoda: az angolok nem láttak annyi havat, mint egy svájci paraszt, ezért nekik ez is, meg a hegyek is érdekesek voltak (ehhez a turizmus megjelenésén kívül a hegyi levegőt propagáló orvostudomány, a szanatóriumbiznisz és a művészeti ízlés változásai is kellettek).

A hótudorok

Az, aki hóban él, persze általában nem lepődik vagy hatódik meg rajta, kivéve, ha a hó egyúttal a passziója is, mint Edward LaChapelle hegymászó-gleccserkutatónak, akinek talán éppen ezért a lavinák előrejelzése és vizsgálata volt az egyik legfontosabb szakterülete. A többieknek a hó csak hó: LaChapelle, akár az eszkimók, viszont mindent tudott róla, legfeljebb nehezebben írta le, mit gondol – lazán kapcsolódik, hogy ez az eszkimóknak viszont nem okozhat különösebb gondot.

Ahol a hó normális, raádásul az ember élete múlik rajta, nem mindegy, hogy milyen hóról van szó: a közép-szibériai jupik dialektusban 40, a kanadai Nunavik régióban beszélt inuit dialektusban pedig legalább 53 szó áll a helyiek rendelkezésére. Ez azt is jelenti, hogy az északi és hegyi népeknek nem is az tűnik fel, hogy van hó, hanem az, ha nincs: Susan A. Crate antropológus a szibériai Viljuj Szakhában jegyezte fel, hogy a helyiek történetei a tél bikájáról húsz év alatt megváltoztak, és akivel beszélt, már azt mondta neki, hogy a bika (a hideg és a hó) talán örökre elhagyja őket.

A festészet meg a hó

Ez viszont csak a hiány, a valóság meg maga a valóság. A hó ideáját Whittell és a Guardian tömör hóügyi összefoglalója szerint a németalföldi festő, idősb Pieter Bruegel mutatta be az európaiaknak – vagy, máshonnan nézve, eleve is ekkor irányult volna rá több figyelem (Whittell a könyvében egy külön fejezetet szentel a festő munkásságának, leginkább persze a téli képeinek, bár vitatja, hogy valóban akkora szerepe lett volna a havas tájak népszerűsítésében, mint azt a legtöbben feltételezik). Havat persze sokan láttak, de nem sokan törődtek vele, a művészek pedig pláne nem.

Ehhez több tényező együttállása volt szükséges. A középkorban a hó sajtója egyáltalán nem volt olyan jó, mint amilyenről a 2019-es amerikai kutatásban beszámoltak: télen hideg van, kevés az élelem, ráadásul a keresztény világban az évszakot, a vele járó sötétséget és hideget a halállal és az elmúlással kötötték össze.

Ezen még az sem változtatott sokat, hogy Nyugat-Európában 900 és 1300 között meglehetősen kellemes, melegebb időjárási viszonyok uralkodtak; a kis jégkorszak beköszöntekor viszont ez is megváltozott. Míg korábban a nagy havazás ritkaságnak számított, az 1300 utáni időszakban már egyre gyakoribb volt: ott is felbukkant az egybefüggő hótakaró, ahol addig nem, a 14, században pedig már több téli hónapban számoltak be havazásról, mint korábban, amikor a legtöbb kalendárium a januárt nevezte havas hónapnak, a legtöbben pedig decemberben alig esett említés arról, hogy havazott volna.

Érthető, ha a korabeliek nem örültek ezeknek a változásoknak, amelyek Ariel Hessayon történész és Dan Taylor politikafilozófus szerint kis híján romba döntötték a kora újkori Európát. A jószágok éheztek, a termények elfagytak, és nem csoda, ha szerte Európában a svájciakhoz hasonlóan a népek hamar megtalálták ezért a felelősöket: a boszorkányokat.

A hó tudománya

Hogy a kis jégkorszak vagy a boszorkányok voltak felelősek a havazásért, az valószínűleg sosem fog kiderülni, de ezzel együtt maga a jelenség is elkezdte érdekelni az embereket: Johannes Kepler csillagász írta az első tudományos publikációt a hópelyhek geometriájáról, de a hó Robert Hooke angol polihisztort és René Descartes francia filozófust sem hagyta hidegen.

Hooke, a mikroszkóp egyik atyja szerint a hópelyhek különleges változatosságot mutatnak, tökéletesen formáltak, az erősebb nagyításnál feltűnő tökéletlenségek pedig nem a természet művei, hanem az olvadás okozza őket; valamivel előtte Descartes ugyan szabad szemmel, de megfigyelte a különböző kristályformákat, és elsőként adott leírást a 12 oldalú kristályokról (a már említett Libbrecht a mai napig a hókristályok kialakulásával foglalkozik, amiről annak ellenére, hogy a kora újkor óta kutatják, még mindig nem tudnak eleget).

A hó esztétikája

Hiába tartják sokan Pieter Bruegelt a hó első nagymesterének, több festmény is jól mutatja, hogy a télhez való fagyos viszony már az 1565-ös Vadászok a hóban előtt is enyhülni kezdett. Giotto és követője, Cennino Cennini is festett már havat a 14. században.

A festők, ha az évszakokat akarták ábrázolni, a téli képeken sem szerepeltettek túl gyakran havat, az európai művészetben talán Ambrogio Lorenzetti volt az első, aki nem a kolbász-hurka-tűz melletti összebújást választotta a téli kép témájául, sőt, itt már nem csak a hó jelenik meg, hanem a hógolyózás is.

Leghíresebb, 1337 és 1440 között készült freskóján, amelyen a jó és rossz kormányzást szemlélteti (ennek is a szélén, a négy évszakot jelképező négy alak között) egy hógolyót szorongató figura látható (a freskó nagy méretben több helyen is megtalálható és nagyítható).

A hógolyózó úriember márpedig fontos részlet: Florian Heine művészettörténész szerint azért néz bután, mert nem tud mit kezdeni a hógolyóval, Philip McCouat művészettörténész szerint viszont nem bután, hanem sunyin néz, mert már a célpontot is kiszemelte. Ezt mindenki eldöntheti maga, egy azonban ez alapján biztosnak tűnik: a tél és a hó itt már nem csak a nyomort és a szenvedést és a hideget jelentette, hanem a téli mókák idejét is.

A korai havak

Nem sokkal később egy arab nyelvű, az egészségről szóló traktátus latin fordítása (Tacuinum Sanitatis) is megjelent Európában, méghozzá gazdagon illusztrálva. A szöveget a 11. században írta a bagdadi Ibn Butlan, a képek viszont a 14. és a 15. század fordulóján készültek hozzá Lombardiában – és a télről szóló fejezetben szereplőn már vidáman hógolyózó figurák láthatóak.

A hegyek még nem túl kidolgozottak, a hó sem, de világos, hogy a kép szereplői már örömüket lelik benne. McCouat szerint a festmény fontos mérföldkő a hó művészi ábrázolásában, de még fontosabb az, hogy a könyv egy példánya eljutott a trentói püspökhöz is, akinek nagy valószínűséggel megtetszettek a képek – és így az általa megrendelt freskón is hógolyóznak a szereplők. A freskó valószínűleg a 15. század végén készült, de az biztos, hogy még 1407 előtt, ekkor ugyanis a püspököt bebörtönözték, és nem ért rá festményekkel foglalkozni. McCouat a németországi Limbourg testvérek legendás hóráskönyvét említi a következő állomásként: ez 1405 és 1408 között készült, és a februári illusztráción egy olyan alaposan kidolgozott havas táj látható, amilyenre addig nem volt példa. Limbourgék felfedezték a művészet számára a havat, és alaposan ki is dolgozták – erre legközelebb Bruegelnél volt példa.

Bruegel és a nagy fagy

McCouat szerint azért, mert ahogy a Limbourg-testvérek, Bruegel is saját élményekből dolgozott, és megragadta a hó sokféle árnyalata. A képet sokféleképpen lehet értelmezni (Whittell szerint például szép ugyan, sokszor is lehet látni különféle karácsonyi lapokon, de kevesli rajta a havat), de egyrészt itt a havas táj már tájként jelenik meg témaként, másrészt pedig a kép a hó és a tél több árnyalatát is megjeleníti.

A festmény előterében hazatérő vadászok táskája lapos, nem ejthettek sok vadat, de a háttérben korcsolyázó és fakutyázó gyerekek már vidám hangulatot sugallnak. Szintén a háttérben egy kigyulladt ház is látható, de kicsire nem adunk: ez is a havas táj része lehet.

Bruegel a kép megfestésekor ugyanakkora figyelmet fordított a téllel és a hideggel járó fájdalomra, mint az örömre, és McCouat arra is felhívja a figyelmet, hogy a festményen látható néhány templomon kívül teljesen hiányzik belőle a vallásos tartalom. Allegóriákat ugyan lehet keresni, de ez első látásra az, ami: egy téli tájkép. A havas táj ez után a kép után, legalábbis a németalföldi festészetben, már nem kötődött a télhez hagyományosan társított középkori eszmékhez: lehetett barátságos, sőt, mókás is. Erről persze a lavinacsináló boszorkányoktól rettegő svájciak még gondolhattak mást, de ők nem is csak festményeken nézegették a havat.

A romantikus hó

A tizennyolcadik század végén aztán újabb változás állt be: a romantika nem tartotta mókásnak a havat, így a 18. század végétől már a festményeken sem a téli ünnepek fényét emelte, hanem halálos veszélyként jelent meg. Hógolyózásról már szó sem volt, a festményeken inkább a nyomort, a hideget, a halált jelenítették meg – talán úgy, ahogy a középkorban kezelték volna a témát, ha több festőt és teológust érdekelt volna a hó. Ennek az eszmetörténeti áramlatokon túl volt némi köze az időjáráshoz is: míg Bruegel addig szokatlan mennyiségű havat láthatott, a kis jégkorszak következő periódusában hó már kevesebb esett, viszont keményebb fagyok köszöntöttek be. Ez mindenkinek rossz volt, és nem tett jót a hó és a jég renoméjának sem.

A kis jégkorszak egészen a 19. század közepéig kitartott, de az ismét megnövekvő hótól való averzió már nem, és ehhez megint csak több tényező összejátszására volt szükség. Az erős havazás persze még mindig okozhatott problémákat (például megfagyhatott benne az ember), de a romantika jegessége enyhült, a haladásba vetett bizalom viszont erősödött, ráadásul megszületett és alkotni kezdett Charles Dickens, a kísértethistóriák és a karácsonyi történetek nagymestere is. Dickens egy újabb példa arra, hogy hogyan hat a klíma a művészetre: Angliában szokatlan módon zsinórban hat fehér karácsonyt is megélt, ennek viszont a Brit-Szigeteken bőven túlmutató hatása lett, feltalálta a (mai, vagy majdnem mai) karácsonyt, és ezzel együtt a fehér karácsony ötletét is. Ehhez pedig nem is kellett más, mint a megfelelő időjárás és a megfelelő korszak.

link Forrás

Innentől pedig nem volt megállás: a karácsonyi kísértethistóriák ugyan kikoptak a divatból, de a viktoriánius levelezőlapok, Dickens öröksége, illetve a popkultúra által felkapott fehér karácsony az angol nyelvterületeken örök nyomot hagytak. A karácsonyból aztán tél lett: Bruegel és társai, illetve Dickens után most már az lenne a normális, ha hótakaró fedné a világot ilyenkor, pedig ez korántsem volt olyan gyakori a múltban, mint azt hinnénk. Bruegel és a Limbourgok a nagy európai hidegben vetették el azokat a magvakat, amelyek Dickens idejében keltek ki, de azóta ismét fordult a kocka: most már szeretnénk, ha télen hó lenne, nem úgy, mint a középkori parasztok, erre viszont most már egyre kevesebb az esély.