A párizsi egyezmény már nem elég, a vasárnap kezdődő klímacsúcson az élhető jövő biztosítása a tét
Egy év kényszerszünet után október 31-étől újra megrendezik az ENSZ klímacsúcsát, vasárnaptól két hétig Glasgow-ban találkoznak a világ vezetői, hogy a globális klímaváltozás elleni küzdelem irányairól döntsenek. Miután a tudományos szervezetek újabb és újabb jelentései egyértelművé tették, hogy az idáig megfogalmazott vállalások nem lesznek elegek ahhoz, hogy az éghajlatváltozás hatásait a kritikus határ alá csökkentsék, a 26. ENSZ-klímacsúcs (COP26) résztvevőitől azt várják, hogy a lehető leghatékonyabb módon sürgessék meg a fosszilis energiára támaszkodó iparágak átalakítását, és ehhez százmilliárd dolláros nagyságrendben nyújtsanak pénzügyi segítséget.
Az elmúlt években egyre több olyan ígéretet tesznek az egyes kormányok, nemzetközi szövetségek, nagyvállalatok és iparági szervezetek, hogy 2030-ig, '40-ig vagy '50-ig ennyi és ennyi százalékkal csökkentik a szénlábnyomukat, a kívánt nettó zéró kibocsátás eléréséig. Az egyre merészebb vállalások az elmúlt évtizedben rengeteget fejlődő klímakutatások egyre pontosabb eredményei miatt váltak sürgőssé, és a technológiai fejlődés révén sokkal nagyobb arányban elérhetővé vált megújuló energiaforrások térnyerésével lehetne őket betartatni. Ehhez azonban szükség van arra a politikai akaratra és cselekvésre, na meg tengernyi pénzre, amely által az egész világon lehetővé válik a fosszilis iparágak totális átalakítása.
Az augusztusi IPCC-jelentés egyértelművé tette, hogy még mindig tartható a párizsi klímaegyezményben meghatározott, az iparosodás előtti időszakhoz képest 1,5 Celsius-fokos felmelegedés, de ahhoz, hogy ennél jobban ne emelkedjen a földi átlaghőmérséklet, azonnali és drasztikus változtatásokra van szükség. Ennek kiharcolására nincs jobb terep, mint a COP26 klímacsúcs, így az emberiség jövője múlik azon, hogy miben sikerül megállapodniuk a világ vezetőinek a november 12-ig tartó konferencián.
Ha marad az ígérgetés, másfél helyett 3 fokos felmelegedéssel nézhetünk szembe
Az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményét (UNFCCC) 1992-ben írták alá Rio de Janeiróban, és azóta a világ minden országa csatlakozott hozzá – az ő részvételükkel tartják meg minden évben a klímacsúcsnak nevezett éghajlatváltozási konferenciát. A legnagyobb hatású klímacsúcsokat 1997-ben és 2015-ben rendezték: előbbi során fogadták el a kiotói jegyzőkönyvet, amelyben a részes felek vállalták, hogy az 1990-es bázisévhez képest átlagosan 5,2 százalékkal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását 2012-ig, míg a 2015-ös eseményen megkötötték a párizsi egyezményt, amely a felmelegedés 1,5 °C alatt tartásának célját fogalmazta meg, valamint hogy az évszázad közepére el kell érni a nettó zéró kibocsátási szintet.
„A bolygó négy és fél milliárd éve itt van. Boldogan elvolt, mielőtt megérkeztünk, és gond nélkül meglesz, ha vagyunk olyan ostobák, hogy elintézzük a saját végünket” – mondta Christiana Figueres, az UNFCCC korábbi főtitkára, aki a párizsi egyezményt is tető alá hozta, és akit gyakran a bolygó megmentőjének neveznek. Ő azonban visszautasítja ezt a megnevezést, hiszen szerinte alapvető tévedés, hogy a klímaválság a bolygó megmentéséről szól – itt az emberiség élhető jövője a tét. „Egy olyan dolgot kell megmentenünk, ami a bolygó fejlődéstörténetében teljesen egyedülálló. Nagyon-nagyon rövid idő, 12 ezer év alatt az emberiség kiépítette a ma ismert civilizációt. Ha ebből valamit is meg akarunk menteni, akkor vissza kell térnünk egy stabil környezethez.”
A COP26 elé szervezett online háttérbeszélgetésen Figueres hangsúlyozta, hogy a párizsi egyezményben meghatározott 1,5 fokos felmelegedést nem cél-, hanem plafonértéknek szánták, hiszen az ideális cél egyedül a 0 fokos felmelegedés lehetett, amit sürgős intézkedésekkel akár el is lehetett volna érni, de most már késő.
Bár a közvéleményből kiirthatatlannak tűnik a klímaszkepticizmus, a tudományos konszenzus szerint a természetes folyamatok által is okozott klímaváltozást az emberi tevékenységek (szén, kőolaj és földgáz ipari égetése, erdőirtások) jelentősen felgyorsították, különösen az 1970-es évektől kezdve. Jelenleg 1,1 Celsius-fokos felmelegedésnél járunk az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez viszonyítva, és ennek hatásai már most jelentkeznek a világ szinte minden területén – elég a Németországtól Kínáig pusztító villámárvizekre, a Kaliforniától Törökországig tomboló erdőtüzekre vagy a mindenhol egyre gyakoribb extrém hőhullámokra gondolni.
A Climate Action Tracker kutatócsoport az egyes országok klíma- és energiapolitikáját, a klímaügyi vállalásokat, valamint a valós kibocsátásokat monitorozza, és ezek alapján vetít fel különböző forgatókönyveket a 2100-ig várható felmelegedés mértékére. Eredményeik alapján a katasztrófát elméletben már sikerült megelőzni: a 2014 előtti, tehát a párizsi egyezményt megelőző energiapolitika folytatásával 3,6 és 4,2 Celsius-fok közötti felmelegedést ért volna meg a Föld az évszázad végére.
Öt év alatt viszont több fronton is jelentős előrelépés történt. Az Európai Unió a szén-dioxid-kvóták szigorításával, Kína és India a megújuló energiaforrások kapacitásának drasztikus növelésével, míg más országok a fosszilis energiaipar támogatásának visszaszorításával vagy az illegális erdőirtások elleni komolyabb fellépéssel járultak hozzá a jobb útra téréshez, miközben persze kisebb bukkanók is akadtak – az Egyesült Államokat Donald Trump kivezette a párizsi egyezmény alól (hogy aztán Joe Biden első elnöki húzásaként visszaléptesse), Brazíliában pedig Jair Bolsonaro vezetése alatt szaporodtak meg az erdőirtások.
Ezzel együtt a tiszta energia (nap, szél) előállítási ára a technológiai újításoknak és a klímapolitikából adódó támogatásnak köszönhetően jelentősen csökkent, és egyre több helyen széles körben elérhetővé vált. Míg korábban szinte hetente épültek szénerőművek a világon, már a legnagyobb szennyező országok is egyre nagyobb arányban térnek át a szél- és napenergiára, és egy szeptemberi tanulmány szerint a párizsi egyezmény aláírása óta a tervezett szénerőművek 76 százalékának építését visszavonták. Ennek köszönhetően amíg a 2000-es évek első évtizedében 3 százalékkal nőttek a globális kibocsátások, 2011 és 2019 között már csak 1 százalék volt a növekedés mértéke. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) számításai szerint a globális CO2-kibocsátás a 2020-as évek közepén érheti el a tetőpontját, majd fokozatos csökkenésnek indulhat.
A szakértők szerint a jelenlegi kibocsátások szinten tartásával körülbelül 3 fokos felmelegedésre lehetne számítani 2100-ig, ami a 4 foknál ugyan barátságosabb, de még mindig katasztrófához vezetne. A viharok, tűzvészek és egyéb szélsőséges jelenségek fokozása mellett ez a szcenárió még mindig végzetesen veszélyeztetné az északi és déli jégtáblákat, visszafordíthatatlan változásokat előidézve – például a tengerszint olyan mértékű emelkedését, amely több milliárd ember lakóhelyét süllyesztené el vagy tenné élhetetlenné.
A COP26 előtt több ország és szervezet még komolyabb vállalásokkal igyekezett fokozni az elköteleződését, az EU-tól az USA-n át Dél-Afrikáig számos intézkedést jelentettek be, a korábbra hozott klímasemlegességi céldátumoktól a fosszilis iparágak támogatásának gyorsabb ütemű csökkentéséig. Attól függően, hogy ezeket milyen sebességgel és milyen mértékben sikerül megvalósítani, a jelenlegi vállalások mentén 2,1 és 2,4 fok közötti értékre sikerülhet visszaszorítani a felmelegedést az évszázad végére.
Ennek érdekében azonban körülbelül a felére kell, hogy csökkenjen az üvegházhatású gázok globális kibocsátása 2030-ig, majd 2050-re el kell érni a nettó zéró kibocsátást is. Ehhez azonban a 2030-as évekre az elektromos autóknak kellene kitennie az új autóvásárlások felét (a mai 5 százalék helyett), 2035-re legalább a gazdag országokban teljesen át kellene állni nap-, szél- vagy atomenergiára, 2040-ig pedig minden megmaradt szénerőművet fel kellene szerelni a teljes kibocsátását elnyelő technológiával. Ha a klímacsúcson összegyűlő vezetők elég elszántak, még ez sem elérhetetlen, máskülönben a szakértők szerint az 1,5 fokos felmelegedés elérésének lehetősége néhány éven belül szertefoszlik.
5–7 ezer milliárd dollárt kellene előteremteni évente, de még a 100 milliárdos segélyt sem sikerül előteremteni
Napokkal a COP26 előtt jelent meg az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) kibocsátási jelentése is, amely szintén baljós képet festett fel a jelenlegi út és a kívánt célok közötti szakadékról. Az egyes országok frissített klímaügyi vállalásai szerint a korábbiakhoz képest 2,9 gigatonnával kevesebb üvegházhatású gázt bocsátanak a légkörbe 2030-ig, de a 2 fokos felmelegedés eléréséhez 11–13 gigatonnás, a másfél fokhoz pedig 25–28 gigatonnás csökkenésre lenne szükség.
Az UNEP szerint tavaly még élt a remény, hogy a pandémia hatására lecsökkent kibocsátási szintek ne ugorjanak vissza az azt megelőző állapotukra, és így jobb pozícióból lehet folytatni a klímakatasztrófa elkerüléséért folytatott harcot, de a gazdaság újraindításával nagyjából mindenhol visszaálltak a megszokott kibocsátási mutatók. A UNEP becslései szerint így a jelenlegi klímapolitikák 2,6–3 fokos felmelegedést vetítenek előre az évszázad végéig. Ha minden ország tartja magát a jelenlegi kötelezettségekhez és vállalásokhoz, ez 2,4 fokosra csökkenhet, a 2050-re ígért nettó zéró kibocsátás elérésével pedig a 2 fokos felmelegedés is reális lehet.
A COP26 előtt számos csoport közös nyilatkozatban hívta fel a klímacsúcson megjelenő politikusok figyelmét az azonnali, jelentőségteljes cselekvés szükségességére. A világ vezető klímakutatói és több mint 20 ország tudományos akadémiájának elnökei a 2030-ig történő kutatás-fejlesztési áttörések segítését várják a kormányoktól az 1,5 fokos célt szem előtt tartva, míg a több mint 90 multinacionális vállalat vezérigazgatóit tömörítő Alliance of CEO Climate Leaders nyílt levélben jelezte, hogy a megfelelő pénzügyi keret biztosítása esetén készek együttműködni a drasztikus ipari átalakítás véghezvitelében.
A COP26 egyik legnagyobb kihívása a szén-dioxid-piacok szabályozása lesz, vagyis annak megállapítása, hogy az egyes országok és vállalatok hogyan kereskedhetnek egymással az úgynevezett karbonkreditekkel. Bár ezek a piacok már az EU-n vagy Kínán belül is működnek, a kibocsátások valódi csökkentése és a fejlődő országok erőforrásainak védelme érdekében fontos lenne globális szabályozást bevezetni – ezt Párizsban nem sikerült elérni, és 2019-ben meg is szakadtak az erről való tárgyalások.
A változtatások pénzügyi hátterének előteremtését is meg kell sürgetni, mivel a gazdag országok hiába tettek 2009-ben és 2015-ben is ígéretet arra, hogy 2020-ig évente 100 milliárd dollárt folyósítanak a fejlődő országoknak, hogy ott is végre tudják hajtani a zöld fordulatot, ezt az összeget, amit szakértők a minimum minimumának tartanak, még mindig nem érték el. Egy héttel a COP26 előtt Nagy-Britannia, Németország és Kanada közzétett egy közös tervet, ami azt részletezte, hogy miből lehetne előteremteni ezt az összeget, és azt mire lehetne felhasználni, de ez a terv is csak 2023-tól számol a 100 milliárd dolláros keretösszeggel. Az ENSZ, a Világbank és az OECD 2018-as jelentése szerint ahhoz, hogy 2030-ig elérjünk minden fejlesztési és klímacélt, globálisan összesen 6900 milliárd dollárra lesz szükség évente, míg egy frissebb, e heti jelentés 5000 milliárddal számol – ezek részleteiről is meg kellene egyezni, lehetőleg már most, Glasgow-ban.
Hogy a további ígéretek mellett lesz-e érdemi előrelépés Glasgow-ban, abban Greta Thunberg és II. Erzsébet királynő mellett számos szakértő is kétkedik, de az biztos hogy sok múlik a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó országok (Kína, USA, India, Oroszország) fellépésén. Rossz hír, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök személyesen nem vesz részt a találkozón (ahogy a járványhelyzetre hivatkozva Vlagyimir Putyin orosz elnök sem), márpedig Hszi maga szereti bejelenteni a nagy klímavállalásokat – ahogy tette ezt tavaly, amikor bejelentették, hogy 2060-ig klímasemleges lesz Kína, vagy idén szeptemberben, amikor a külföldi szénerőmű-építések leállításáról döntöttek. De Joe Biden amerikai elnök is egységes terv nélkül érkezhet Glasgow-ba, miután a klímaharcra szánt 1,5–2 billió dolláros javaslatáról még mindig vitatkoznak a kongresszusban a demokraták és a republikánusok.
Magyarország nagyot nyerhet a zöld gazdasággal, és a felmelegedés is itt okozhatja a legnagyobb károkat a régióban
A brit Cambridge Econometrics kutatócég a visegrádi négyeket és Romániát vizsgáló elemzése szerint Magyarország gazdasága növekedhet a legjobban, ha időben elindulnak a kibocsátáscsökkentést és dekarbonizációt célzó programok, amennyiben viszont elmulasztják ezt vagy késlekednek, 2050-ig évente átlagosan akár 2,8 százalékos gazdasági növekedéstől eshetnek el.
Magyarországon az építőipar jelentős bővülésre számíthat az alacsony kibocsátású infrastruktúrák kiépítése révén, az autóipar pedig az elektromos járművekre történő áttérésből profitálhat jelentősen. Az elektromos autók terjedésével Magyarország például megőrizheti vezető szerepét a járműgyártásban, miközben a dekarbonizáció csökkenő fosszilis tüzelőanyag- és üzemanyagimportot, valamint növekvő gépipari és elektronikai exportot eredményez, ami együtt az ország kereskedelmi mérlegének további javulását hozhatja.
A régióban emellett Magyarországon kell a legnagyobb károkra is számítani, ugyanis jelenleg itt a legmagasabb az átlagos középhőmérséklet az öt vizsgált ország közül. A száraz és forró nyarak, valamint a szélsőséges csapadékeloszlás a mezőgazdasági termelésben okoz komoly károkat, a nyári hőhullámok pedig megnehezítik a szabadtéri munkavégzést, így a termelékenység csökkenni fog. A régió többi országában a hegyvidéki és északabbra fekvő területek hűvösebb klímájának köszönhetően kisebbek lesznek a klímaváltozás miatt várható fizikai károk.
Az energetikával és a klímakutatással kapcsolatos tudományos eredmények bemutatását az ALTEO Csoport támogatta.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
Kapcsolódó cikkek
