Mamutok járkáltak az Alföldet borító mamutsztyeppén, gyapjas orrszarvúak éltek a budai barlangokban, az ország egyes részein örökké fagyott talaj (permafroszt) lehetett, a Duna és a Dráva az Alpok hatalmas jégárainak, a Tisza pedig a Kárpátok gleccsereinek olvadékvizét szállította – így nézett ki Magyarország 20 ezer évvel ezelőtt, a legutóbbi eljegesedési maximumkor (last glacial maximum, LGM).

A földtörténeti újidőben lezajló fokozatos lehűlés után az elmúlt 2,6 millió évben bolygónk éghajlata hidegebb (glaciális), és melegebb (interglaciális) időszakok között váltakozott a negyedidőszaki jégkorszakon belül. Az utolsó glaciális periódus 115 ezer évvel ezelőtt kezdődött, egy, a mainál melegebb interglaciális után. A jégtakarók kiterjedésük csúcspontját 20-22 ezer évvel ezelőtt érték el, ekkor a Föld 8 százalékát és a szárazföldek 25 százalékát jég borította.

Az eljegesedési maximumkor Skandináviát, a Balti-tengert, a Brit-szigeteket, a Balti-országokat és Németország, valamint Lengyelország északi részét a Skandináv jégtakaró borította, aminek környékén sarkvidéki éghajlatú sarki sivatagok fordultak elő. Az Alpokat jégárak hálózata szabdalta, és a Kárpátok, valamint a Pireneusok magasabb területeit is gleccserek fedték. Az alacsonyabb hegyeket boreális erdők (tajga), a jégtakaróktól távolabbi síkságokat pedig mamutsztyepp borította, ami ekkor a legnagyobb kiterjedésű biom volt a Földön. Nagyjából 130 ezer ember élhetett ilyen körülmények között Európában, nagy többségük a kontinens déli részén.

A globális átlaghőmérséklet 20 ezer évvel ezelőtt 7 Celsius-fokkal, a tengerszint 120 méterrel volt alacsonyabb a mostaninál, aminek nagy részét a Föld északi féltekéjét borító jégtakarók halmozták fel. Emiatt sem a La Manche csatorna, sem a Perzsa-öböl nem létezett, valamint Ausztrália és Új-Guinea szárazföldi összeköttetés volt a Szahul kontinentális talapzaton.

A Skandináviát borító mellett két másik kiterjedt jégtakaró volt ekkor az északi félgömbön, melyek össze is kapcsolódtak: a ma is létező grönlandi jégtakaró, valamint a Kanada lényegében teljes területét lefedő laurenciai jégtakaró, amelynek legdélebbi pontja New York-ig ért. Emellett Izlandon és Szibéria egyes területein léteztek nagyobb jégtakarók, míg Alaszka egyes részei jégmentesek maradtak.

A déli félgömbön az Antarktisz és a Patagónia mellett Új-Zélandon volt nagyobb még nagyobb jégmennyiség. Az antarktiszi jégtakaró a mainál nagyobb tengeri területeket foglalt el, ami miatt akár 6-13 méterrel több tengerszinttel megegyező jeget tárolt (ma a kelet-antarktiszi jégtakaró 52 méternyi, a nyugat-antarktiszi jégtakaró 5,3 méternyi tengerszintnek megfelelő jeget tartalmaz).

17 ezer évvel ezelőtt hirtelen felmelegedés kezdődött, ami a Föld kolosszális jégtakaróinak visszahúzódásával járt. A glaciális periódust egy utolsó, ezer évig tartó lehűlés, a Younger Dryas zárta le, majd 11700 éve megkezdődött a holocén interglaciális, és vele az emberi civilizáció kialakulásához vezető neolitikus forradalom, miközben az ikonikus negyedidőszaki nagyemlősök, köztük a mamutok kihaltak. A következő eljegesedés 100 ezer év múlva köszönthet be, az ipari forradalom óta légkörbe került üvegházhatású gázok miatt a természetesnél 50 ezer évvel később.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: