Az elmúlt 10 évben nem sokat tettünk a klímaváltozás ellen – legalábbis nem eleget, és eközben tovább romlott a helyzet. Jöhetett párizsi klímacsúcs, karbonsemleges cégek és félelmetes IPCC-jelentések, fittyet hánytunk a vészjelzésekre. De a saját bőrünkön érzett kárt már nehéz figyelmen kívül hagyni, és egyre többen követelik, hogy végre tegyünk is valamit. Ha mázlink van, a 2020-as évek erről szólnak majd.

A Big Bang Theory tévésorozat egyik visszatérő poénja a „check engine light”. Röviden összefoglalva: Pennyt, a bájos, de nem különösebben okos pincérlányt figyelmeztetik az utastársai, hogy a kocsija műszerfalán világít a motorhibát jelző indikátor („check engine”). A figyelmeztetést Penny rezignáltan tudomásul veszi, de a „nem kéne szervizbe vinni a kocsidat?” kérdéseket azzal üti el, hogy „dehogy, mindig világított”, esetleg hozzáteszi, hogy „már gondolkodtam rajta, hogy leragasszam”. Hiába győzködik biológusok és fizikusok – vagyis a tudományban jártas szakemberek –, hogy ebből baj lehet, Pennyt nem lehet kizökkenteni az apátiából. Kit érdekel egy világító led? Hadd világítson.

link Forrás

Nagyjából így viszonyultunk a Föld bolygóhoz mi, emberek is, ha a klímaváltozás került szóba. A Föld először csak diszkrét vészjelzéseket küldött, finoman szuggerálva, hogy ebből még baj lehet. A tudományos élet szakértői vészhelyzetet hirdettek, de a világ fennmaradó része – bájos, de nem különösebben okos emberek – vállat vontak, és nyomták tovább a gázpedált. Eddig is ment, most is megy, ezután is menni fog. A klíma mindig is változott, most miért ne változna?

Az ilyen utak általában addig szoktak tartani, amíg a kocsi füstölögve, orrán-száján olajat köpve le nem rohad a leállósávban. A sofőr fittyet hányhat a hibajelzésekre, de ez semmi az autó indifferenciájához képest. Mert a sofőr hisztizhet a lerobbant kocsi mellett, de az autó nem fog hisztizni, csak vulgármaterialista módon füstölög. A Földet sem érdekli, ha visszafordíthatatlanul módosítjuk a bolygó éghajlatát. Reagál a nemtörődömségünkre, de ennek mi leszünk a vesztesei, és nem a Föld.

Az elmúlt 10 év változásait már nem lehetett félvállról venni. Rekordhőségek, egész kontinenseket felperzselő bozóttüzek, pusztító hőhullámok és szárazságok, olvadó sarki jég és eltűnő gleccserek, növekvő tengerszint, városokat letaroló hurrikánok, sosem látott időjárási szélsőségek – ez már nem egy „check engine” fényjelzés, hanem a füstölő motor. Némi reményre ad okot, hogy az ilyen jelzések értelmezéséhez már nem kellenek tudományos szakemberek, így a bájos, de nem különösebben okos emberek is megérthetik, hogy mekkora a baj. Ma már csak kevesen vitatják, hogy radikális lépésekre van szükség.

Nem hallgattunk a profikra

Nem mondhatjuk, hogy a szakértők nem szóltak előre: a 20. századi éghajlatváltozási modellek már évtizedekkel ezelőtt megjósolták a mostani változást. Persze a klímakutatók nem apokalipszis-forgatókönyvekkel és metaforákkal dolgoznak, hanem tudományos módszerekkel: megfigyelésekkel, mérésekkel, statisztikákkal, számokkal, grafikonokkal.

Csakhogy a Föld éghajlatát befolyásoló tényezők, illetve azok egymáshoz való viszonya annyira komplex, hogy a megértésén és a változások előrejelzéséhez több ezer fős szakértői csoportok összehangolt munkájára van szükség. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) – a világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete – például nem végez önálló kutatást, csak az ezerszámra publikált tanulmányok összesítéséből próbál átfogó trendeket felrajzolni. A 2019 augusztusában kiadott jelentésük például figyelmeztetett rá, hogy

• az emberiség tarthatatlan módon zsákmányolja ki a szárazföldeket és természetes vizeket;
• soha nem látott mértékben olvad a sarki jég;
• az Európán végigsöprő hőhullámok 1,5-3 Celsius-fokkal voltak melegebbek, mint eddig bármikor;
• és hogy sorra dőlnek meg a pozitív és a negatív hőmérsékleti rekordok,

de mindez nem ütötte meg az átlagemberek ingerküszöbét.

Nem biztos, hogy emiatt hibáztathatók. Az emberek genetikailag a rövid távú túlélésre rendezkedtek be. Egy olyan komplex folyamat, mint a klímaváltozás hatásainak felfogása, jóval strukturáltabb gondolkodást kívánna. Néhány éve a számokkal barátságos viszonyt ápoló közgazdászok sem hitték, hogy a klímaváltozás komolyabb terhet róna a gazdaságra, így nem tartották indokoltnak az agresszív ellenlépéseket sem.

Aztán jött a 2012-es Sandy hurrikán, ami ötmilliárd dolláros kárt okozott New York metróhálózatában. A vasút az elmúlt 108 évet átvészelte, de ebből a sokkból máig nem tért magához. És ez még csak a pehelysúly: öt évvel később a Harvey hurrikán egy újabb, 125 milliárd dolláros leckét adott Houstonnak abból, hogy milyen az, ha a megszokott időjárási események extrém módon szélsőségessé válnak. Na, ezek a számok hogy tetszenek?

Ezek már nem szakértői vészharang-kongatások voltak, hanem gyakorlati példák, amelyeknek a hatását az átlagember is a saját bőrén érezhette.

A klímaegyezmény kudarca

A 195 ENSZ-tagállam által aláírt 2015-ös párizsi éghajlatvédelmi egyezményben foglalt vállalásokat – amelyek a globális felmelegedés maximális mértékét 2100-ig 1,5, illetve 2 Celsius-fokban korlátoznák – az előrejelzések szerint 66 százalékos valószínűséggel nem fogjuk tartani. Pedig már a másfél fokos felmelegedést is az iparosodás előtti értékekhez viszonyították, és azóta a Föld átlaghőmérséklete 1 Celsius-fokkal melegedett.

A másfél Celsius-fokos felmelegedés is elég lenne ahhoz, hogy az Északi-sarkkör jege szeptemberenként elolvadjon, ami 10 centiméterrel megemelné az óceánok vízszintjét, megváltoztatná annak kémiai összetételét, hozzájárulna a grönlandi és nyugat-antarktiszi jégtakaró visszafordíthatatlan olvadását, és még szélsőségesebbé tenné az extrém időjárási eseményeket.

Hangsúlyozzuk: ez a forgatókönyv a 1,5 Celsius-fokos emelkedéssel számol. Az 1950 és 1980 közti évek átlaghőmérsékletéhez képest ma 1 Celsius-fokkal nagyobb a globális átlaghőmérséklet. Ez nem tűnik soknak, de ezek a látszólag apró hőingadozások elképesztő globális következményekkel járnak. 1 Celsius-fokos melegedés elég volt ahhoz, hogy az elmúlt öt évben hőmérsékleti rekordok dőljenek meg, és 2019 minden idők második legforróbb éve legyen.

További 0,5 Celsius-fokos emelkedés 50 százalékkal növelné a szélsőséges hőhullámok valószínűségét, ami világszerte egészségügyi problémákhoz, szárazsághoz és élelmezési válságokhoz vezetne, nagyjából százmillió embert sodorva veszélybe. És ebbe még nem számolták bele a nagyjából egymillió állatfaj kipusztulásának kockázatát, sem azt, hogy a sarkvidéki jég elolvadása miatt kiolvadhat a hatalmas mennyiségű metánt tartalmazó permafroszt is, ami újabb katasztrofális csapást mérne a légkörre.

Kontraszt: az utolsó, nagyjából 20 ezer éven át tartó jégkorszakban a Föld átlaghőmérséklete csak 6 Celsius-fokkal volt alacsonyabb a mainál. És akkor a bolygót egy, a sarkvidéktől New Yorkig terjedő jégsapka borította. A felmelegedés legalább ilyen nagyságrendű változásokat okoz majd. Ennek a pontos mértékét ma még csak sejthetjük, de az biztos, hogy a Föld százmilliók számára élhetetlenebb hely lesz a következő tíz-húsz évben.

Hogy pontosan mekkora lesz a baj, azért is kiszámíthatatlan, mert a szén-dioxid-kibocsátás miatt megnövekvő extra hő nagy részét – nagyjából a 90 százalékát – a tengerek nyelik el. A cikk írásának pillanatában érkezett a hír, hogy a világtengerek átlaghőmérséklete 2019-ben sosem látott mértékben növekedett; de ez nem is csoda, hiszen

az elmúlt évtizedben az óceánok annyi hőenergiát nyeltek el, mintha a világon mindenki száz mikrosütőt járatott volna éjjel-nappal, tíz éven át.

Csakhogy az óceánok nemcsak elnyelik ezt a hőt, hanem jó sokáig megtartják, mielőtt visszajuttatják a légkörbe. Ez a folyamat kiszámíthatatlan, szélsőséges viharokhoz, az ismert tengeráramlások megtöréséhez, illetve további, egész földrészeket felperzselő erdőtüzekhez vezethet. A tengeri hőhullámok is sokkal intenzívebbek lettek. Emiatt az El Niñóhoz hasonló természeti jelenségek viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá válik.

„Valójában az óceánok mutatják meg, hogy milyen gyorsan melegszik fel a Föld” – mondta John Abraham professzor, a minnesotai St. Thomas Egyetem munkatársa. – „Az óceán megfigyeléséből kirajzolódik a Föld bolygó állandó, megszakíthatatlan és gyorsuló felmelegedése.”

... és savasodása – tehetné hozzá bárki, aki tudja, hogy a szén-dioxid és a víz elegye szénsavat alkot. Joggal aggódhatunk amiatt, hogy mi itt a szárazföldön leégünk a napon, és szomjazni fogunk, de a tengeri állatok is megszenvedik majd, ha az óceánok langyos, sós szódává válnak. Hogy ne így legyen, ahhoz viszont a szén-dioxid-kibocsátásunkat kéne csökkentenünk.

Kozmikus távolságban a karbonsemlegesség

Régóta – legalább 1856 óta – tudjuk, hogy a légkör magasabb szén-dioxid-koncentrációja felmelegedéshez vezet. Ebben az évben figyelte meg az amerikai tudós, Eunice Newton Foote, hogy a több szén-dioxidot tartalmazó henger több hőt szívott fel, és tovább maradt meleg, mint a tiszta levegőt tartalmazó henger. Ezt még számtalan kísérlet követte, míg bebizonyosodott, hogy a szén-dioxid üvegházhatású gáz, és ha megnő a koncentrációja, az a légkör felmelegedésével jár.

(Bár a klímaszkeptikusok szeretnek azzal érvelni, hogy a légköri szén-dioxid aránya csupán 0,04 százalék, így nem okozhat komoly katasztrófát, ez az érvelés fals. A ciánból egytized grammnyi is elegendő egy ember megöléséhez, holott az az emberi test átlagos tömegének csak 0,00001 százalékát teszi ki.)

A mai szén-dioxid-kibocsátás mértékével számolva lehetetlen vállalásnak tűnik, hogy a felmelegedés mértékét 1,5 Celsius-fokban mérsékeljük az évszázad végéig; inkább a 3 Celsius-fok tűnik valószínűnek. Hogy ez ne így legyen, ahhoz radikálisan csökkenteni kellene a légkörbe kerülő szén-dioxid mennyiségét, de az ENSZ Környezetvédelmi Programja, az UNEP tavaly novemberben figyelmeztetett rá, hogy egyre nagyobb a szakadék a beütemezett kibocsátás-csökkentési célok és a légkör szén-dioxid tartalma között. A légkörbe kerülő szén-dioxid mennyisége minden évben rekordokat dönt, holott a kívánatos az évi 7,6 százalékos csökkenés lenne. Ennyi kéne a 1,5 Celsius-fokos célkitűzéshez, de a világ 20 leggazdagabb országából 15 még a zéró emisszió időpontját sem tűzte ki.

Pedig a zéró szén-dioxid-kibocsátásra való törekvés (a karbonsemlegesség) nem lehetetlen célkitűzés. Ilyen kezdeményezéseket viszont nem országos (politikai) szinten, hanem kisebb, például magánvállalati szinten lehet megvalósítani.

A Magyar Telekom Csoport például 2015 óta karbonsemlegesen működik, melynek részeként 100 százalékban megújuló forrásból származó energiát használ a hazai elektromosenergia-szükségleteinek biztosítására. Az infrastruktúrák energiaellátását szél- és napenergiával biztosítják. Ezen felül tovább csökkentették a működés során felhasznált energiát, növelték a hibrid és az elektromos autók arányát a céges autóflottában, és általában előnyben részesítik a fenntartható infokommunikációs termékeket és szolgáltatásokat. Persze a fosszilis energiafelhasználásból származó kibocsátást ők sem tudják nullára csökkenteni, de törekszenek rá, és – ami nagyon fontos – kompenzálnak is: a fosszilis kibocsátást zöld projektek támogatásával semlegesítik.

A Magyar Telekom az ügyfeleinek is lehetőséget biztosít, hogy közvetlenül támogassák a klímavédelmi törekvéseiket. 2019-ben közel nyolcvanezren választották a Zöld 1 GB adatbővítő opciót. A zöld adattovábbításhoz használt mennyiséggel megegyező mennyiségű megújuló energiát a vállalat a saját napelemrendszerében termeli meg, ami online követhető.

link Forrás

Azért is fontos, hogy legyenek egyéni kezdeményezések, mert a politikai döntéshozatal szintjén ezt nehéz lenne kényszerítő jelleggel alkalmazni. Globális és országos szinten nehéz arra politikai stratégiát építeni, hogy fogyasszunk kevesebbet. Emiatt ma még a stagnáló szén-dioxid-kibocsátás is inkább álomnak tűnik, mint reális célkitűzésnek. Pedig a vészjelző lámpa egyértelműen arra figyelmeztet, hogy – szó szerint és képletesen is – ki kellene szállnunk az autóból.

Csakhogy a politikai döntéshozók azért is vonakodnak a radikális változásoktól, mert – ahogy arra az IPCC is figyelmeztet – a fenntartható fejlődéshez nemcsak a szén-dioxid-kibocsátásunkat kéne csökkentenünk; ezt már nem fogjuk ennyivel megúszni. Az életmódunkon is változtatni kell, mert

• a felelőtlen fakitermelés és tarvágás, illetve a növénytermesztés okozta talajerózió jelentősen csökkentette a talaj szervesanyag-tartalmát;
• az emberi tevékenység kizsákmányolja a természetes vizek és a jégmentes szárazföldek jó háromnegyedét;
• az elmúlt 60 évben egyharmadával nőtt az egy főre jutó napi kalóriabevitel, és duplájára a hús- és növényiolaj-fogyasztás;
• a mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás és a földek használata felel az üvegházhatás-kibocsátás negyedéért, és a metángáz-kibocsátás fele az állattartásból, illetve a rizstermesztésből származik;
• ehhez képest a megtermelt élelmiszer harmada a szemétben végzi.

A helyzet reménytelen, de nem muszáj súlyosnak lennie. Hogy fájni fog, az biztos, de a következő évtizedben talán még korrigálhatunk, hogy ne fájjon annyira.

Erre semmilyen mutató nem enged következtetni – hacsak az nem, hogy világszerte megerősödtek a klímavédelmi mozgalmak. 2019-re nemcsak az éghajlati szélsőségek értek el sosem látott értékeket, hanem a dühösen utcára vonuló tüntetők száma is, akik egyre hangosabban követelik, hogy tegyünk valamit a klímaváltozás ellen, egyéni, közösségi, országos és globális szinten. Ez elkerülhetetlennek tűnik, de nem árt önmérsékletet tanúsítanunk, mert bár a Föld bolygó minden lakosára azonnal és türelmesen reagál, ez nem jelenti azt, hogy engedékeny tárgyalópartner lenne. Ennek isszuk most az egyre melegedő levét.